A Közellenség a Magyar Színházban úgy aktualizál, hogy nem aktualizál.
„Mert olyan országban, édes Erzsim, ahol nem védik meg a jogaimat, én nem maradhatok” – így magyarázza a Kohlhaas Mihály című kisregény címszereplője, hogy mért adja el birtokát, s mért küldi feleségét és gyermekeit Schwerinbe, rokonokhoz. Ezt mondatja Heinrich von Kleist 1808-ban hősével. S ez hiányzik Tasnádi István sajátos, az 1990-es évek végén írott színpadi adaptációjából, a Közellenségből. Szerepel ott viszont egy másik mondat, Kohlhaas ahhoz intézi, aki a rajta esett sérelmek okozója:
Ne feledd, tronkai Vencel, olyan államban élünk, ahol egy kupec is érvényesítheti a jogait, akár egy úrral szemben is, ha nála az igazság!
Ezt viszont a Kleist-műben nem találjuk. Vidovszky György Közellenség-rendezésében, melynek 2013. december 21-én volt a bemutatója a Magyar Színházban, Kohlhaas Mihály mindkét kifakadása elhangzik.
A kisregény, a dráma és az előadás azt a folyamatot kalapálja bele a befogadó lelkébe, agyába, amelynek során a Luther korabeli, istenfélő, jó állampolgárból, példás családapából, jótékony, tisztességes emberből őrjöngő szörnyeteg, városokat felgyújtó rebellis válik. A lócsiszár legfőbb vétke – amint azt a vérpad árnyékában maga is belátja – naivitása. Bízott állama törvényeiben, lelki atyja szavaiban, uralkodója esküjében. S mikor ebbéli hitében csalatkoznia kell, mert a hatalmaskodás, az önkény becsapja, meglopja őt, és elveszejti feleségét, „bűnösen” eluralkodik rajta eredendő jogérzéke, igazságvágya. Miután a béke eszközeivel semmire sem jut, fellázad, és haddal vonul elnyomói ellen, eközben ártatlan életek áldoztatnak fel.
FÉMVILÁG
Fémhideg, fémkemény ez a világ, érthető, hogy Vidovszky előadásában a díszlet (Pintér Réka elsőrangú munkája) uralkodó eleme a fém. Az alap, a játéktér, a dobogó: fémrácsozat, fémpallózat. Elemei felnyithatók, börtöntető emelkedik ilyenkor. Kohlhaas háza, otthona sem védelem, hanem a zsinórpadlásról időnként leereszkedő fémketrec, fémkalitka. Később ugyaninnen – amint a sors végzi kérlelhetetlen feladatát – vékony fémrudak szállnak alá, fémtüskék emelkednek ki belőlük. Szép látvány, de hiszen iszonytató is: nyílhegyek, szúrószerszámok, húskampók képét idézi. Vágóhídon vagyunk. Nem csak a Csődör és a Kanca (Kohlhaas eltulajdonított lovai, akiknek szemszögéből Tasnádi feleleveníti a történetet): mi valamennyien. Mészárszéki képzeteket kelt az a fémszerkezet is, mely az előadás végén ereszkedik le, ráerősítik, majd felhúzzák a főhőst, így és azon szenved ki. A végigélt szenvedések után. Akasztott ember. Ott lebeg a fejünk fölött.
AZ EMBERI MÉLTÓSÁG
A Közellenség előadásának sorsa – a rendező mellett természetesen – a három főszerep alakítóján áll vagy bukik. Jelen esetben szerencsére: áll. Horváth Lajos Ottó rendelkezik azzal a belső szilárdsággal, mely szerepéhez elengedhetetlen. Kohlhaasa rendkívül erős ember, aki megroppan. Azt hiszi, elég, ha igaza van: s ez végzetes. Pavletits Béla (Csődör) és Losonczi Kata (Kanca) kisemberek – ló alakjában. Velük aztán ugyancsak megtehetnek mindent, mégis megmarad a maguk méltósága. Ennek jelképe az a megragadó mozzanat, amikor fekete alsóneműjükre felöltik a fekete estélyi viseletet, hajdani eleganciájukat: lestrapált gebéből visszaváltoznak a történet eleji pazar paripává. Testüket sérthetik, „emberségük” – bár lovak – nem sérül. Gyönyörű pillanat a Kanca szerelmi vallomása a Csődörnek, akit hiába heréltek ki, választottja csak tőle akarna csikót.
AKINEK NINCS HATALMA
Az emberi méltóság védelme a Kohlhaas Mihály és a Közellenség kulcskérdése. Fontos előadás a Magyar Színházé (Vidovszky Györgyé): úgy aktuális, hogy nem aktualizál. Hiszen „mindig így volt e világi élet”: akinek hatalma van, az minden eszközzel mindent megtehet, akinek nincs, azt mindenétől megfosztják. Először jogaitól, majd – miután sebzett, űzött, vérengző vaddá tették – az életétől is. József Attila állítását kérdéssé változtatom: „A törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”?
