+ Próza

Tartalékaim

Minden rossz. A szex, a beszéd, a higgadtság, a nélkülözés. Becsapott. Eleinte másnak mutatta magát. Beszoptam.

Ugyanolyan könnyű volt nemet mondani a végén, mint amennyire könnyű az igent, kezdetben.

Éjszakás voltam aznap.

Errefelé nem sok vonat jár olyankor, inkább teherszállítók. Még mindig fulladozom, amikor a ködben megcsap a cukorrépa tömény földszaga. Előttem gördülnek a vagonok, a sínek mellett várok, pedig állhatnék távolabb is, de én innen rá tudok tenyerelni az oldalára, aztán leveszem a kezemet lassan. Ahogy marokkózni szoktam: nem izzadtam, nem remegtem, nem pislogtam, mint a többiek. És győztem. Most is. Egy szerencsétlen bátorságpróbái, túl azon, amikor még csikkeket nyomogattam el a karomon. Visszamentem az állomásra. Beledőltem a büdös, meleg takarókba, amikben óráról órára mások fekszenek. Ma még nem szólt hozzám senki.

Kimegyek a peronra. Hangokért.

Az ügyeletes bemondó részegen értesíti azt a néhány várakozót, aki a peronon fagyoskodik, hogy a vonat húsz percet késik előreláthatólag. Bassza meg, sziszeg egy srác, néz rám, látja a szép szemeimet, meg a csúf ruhámat, a kezembe nem illő zászlóval és a neonszínű mellénnyel.

Magas fiú pólóban és zakóban. Keres valakit.

Émelygek. Bemegyek a vécébe. Megint szarszag van, nem nehéz hányni.

Öblítem a számat, felnézek és ott áll mögöttem, látom a tükörben. Szelíd.

Valakit szeret bennem, úgy néz. Bejön egy nő, nem érti, mit keres ott egy férfi. Kinyitja az ajtót előttem és követ. Gyere, mondja és kézen fog, mint egy gyereket, nagyokat lép, sietek, lihegve megyek, kicsit lemaradva. Nem értem, hogy kerül egy idegen férfi kezébe a kezem. Az épület végénél állunk meg, ahová alig ér el a lámpafény. Elővesz egy doboz cigit. Rágyújtunk.

–        Minden rossz. A szex, a beszéd, a higgadtság, a nélkülözés. Becsapott. Eleinte másnak mutatta magát. Beszoptam. Házsártos. Még abba is beleszól, hogy mikor megyek vécére.

–        Mi azzal a baj?

–        Az, hogy gyakran, vagy rosszkor, vagy biztos menekülök. Ilyen nő nem létezhet.

–        De hogy lehet rosszkor vécére menni?

–        Nem tudom. Vedd komolyan.

–        Folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőzik. Azt mondja, hogy imád. Testileg zaklat. Szexre kényszerít, aztán leimpotensez.

–        Akar téged. Nagyon.

–        Elküldtem sokszor, de nem megy. Zenét se enged hallgatni, mert nincs ízlésem.

–        Az én pasim legalább elrohan.

–        Tényleg? Elrohan? Nem leszel a feleségem?

–        Azt mondja az életben nem beszél velem többet. Zokog, zsarol, féltékenykedik. Dührohamai vannak. Provokál.

–        Ez megy nálunk is.

–        Rettenet. És imád.

–        Ja, persze.

–        Most szakításban vagyunk.

–        Mi is. Utálom a sorsodat, mert az enyém. A Marsról jöttek ezek, vagy honnan?

–        Ő hisztériázik, én meg hallgatok és várom, hogy csillapodjon, de annál dühösebb.

–        Semmit nem értek. Ufók.

–        Mindig azt akartam, hogy imádjanak, és megkaptam. Te is. Most mit akarsz?

–        Egyedüllétet. Ne szeressen senki. Holnap összedöntök mindent és beleugrok a nosztalgia iszapos folyójába.

–        Ennyi.

–        Ennyi? Ezt szoktad mondani?

–        Ennyike. Arra szoktam rá. Mostanában. Nem lehet már kicsinyítők nélkül nőni.

–        Éhes vagyok.

–        Baszd meg, több generáció éhezik a gyomromban. Van nálad étel?

–        Van, de most nem mehetek haza. Dolgozom.

–        Meddig?

–        Hatig. Még két óra.

–        Itt a vonatod, fel kell szállnod.

–        Nem érdekel. Üljünk be egy taxiba és menjünk el enni. Halat. Ma lázadok.

–        Én nyugtatókat vettem be, azért éheztem meg.

–        Akkor később hívd fel a gyártót és köszönd meg nekik az étvágyat!  -kiáltja, ahogy a vonatra rohan. – Hány arcomat láttad ma?

–        Kettőt.

–        Melyiket?

–        A kedveset és az izgágát.

–        Én nálad nyolcat.

–        Udvarolsz?  – ordítok utána.

–        Szerintem nem. De. Igen. Talán. Lehet. Remélem.

Három cigit szívtam el láncban. Visszamentem a vécébe. Elővettem a fogkefét és a kistubusos fogkrémet a mellényem zsebéből, ledörzsöltem a nyelvem tetejét. A mosdó fölé hajolva, lélegzetvétel nélkül ittam a tenyeremből. A víz hideg volt és szagmentes.

Nem, mondtam magamban az el sem hangzott lánykérésre válaszul és lefeküdtem a díványra, mert még volt fél órám a műszakból.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. zorka

    zorka

    2014-02-25 - 15:52

    Igen…

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top