Ha valaki megkérdezte volna, hogy mióta tart, Zsuzsa nehezen tudott volna kapásból válaszolni. Persze, nagyon jól tudta, hogy mikor kezdődött, mint ahogy az általa legfontosabbnak vélt találkozásaik dátumaira is fejből emlékezett, a többit pedig bejegyezte a naplójába, címszavakban melléjük írva, hogy mi történt aznap. Mégis, számára úgy tűnt, hogy ez az egész öröktől fogva való.
Hogy a férfi mindig ott volt az ő életében – ha eleinte nem is konkrét valójában, hanem vágyként, mely később testet öltött. Zsuzsa meg volt győződve arról, hogy ez az a férfi, akire mindig is várt, akiről kamasz korában álmodozott, és akiről csak a legtitkosabb reményei közt gondolta, hogy egyszer megjelenik. Tényleg megjelent, bár nem egészen abban a formában, amiként Zsuzsa álmaiban szerepelt, ám őt ez nem zavarta. Legalábbis nem mindig és nem olyan nagyon. Sokkal fontosabb volt az, hogy eljött. Hogy a vágy, az ábránd testet öltött.
Zsuzsa gyakran és szívesen vallott szerelmet. Látta a férfin, hogy az ilyenkor zavarba jön, ő azonban úgy érezte, fel kell fednie az érzéseit. Soha nem volt a taktikák és egyebek híve, sem a szerelemben, sem az élet más területein. Nem értett ezekhez, de nem is akart érteni. Zsuzsa egy naivan őszinte és végtelenül csöndes nő volt. Soha nem emelte föl a hangját, soha nem vádaskodott, soha nem kért számon. Szeretkezés közben, még a gyönyör pillanatában sem hagyta el a száját hang, csupán az arcán látszott afféle hálával teli öröm. Mindezek közben tisztában volt azzal, hogy a férfinak ez a helyzet tökéletesen ideális: tudja, hogy Zsuzsától nem kell tartania, nem csinál hisztit, nem jelenetezik, nem telefonál akkor, amikor nem kéne, nem bukkan föl váratlanul a lakás ajtajában – egyszóval, megbízható, mivel megmarad a korlátok között. Zsuzsa számára is világos volt, hogy ebben az egészben ő alárendelt szerepet játszik, ám nem tett ellene semmit. Az volt a lényeg, hogy egyáltalán szerepe legyen. Hogy neki valamilyen helye lehessen a férfi életében. Nagyon szerette ezt a férfit. Nem múlt el perc anélkül, hogy valamilyen módon ne jutott volna az eszébe. Sokszor csak úgy ott volt a fejében, a gondolatai mögött a tudat, hogy a férfi van. S ez önmagában kárpótolta sok mindenért.
Ennek ellenére kétszer szakított vele. Mindkétszer azért, mert a naplójában, a dátumok mellett egy idő után jószerivel mindössze az szerepelt bejegyzés gyanánt, hogy: „szex”. A maga csöndes módján szemére is vetette a férfinak, hogy alig hogy fölrángatja a nadrágját, már távozik is. A férfi ennyit mondott: „De hát nem tehetek mást”. Zsuzsa szakított, kétszer is, aztán minden kezdődött elölről. Igazából a második szakítás a szándék szintjén maradt, Zsuzsa ugyanis elhatározta, hogy hétfőn megmondja a férfinak, amaz azonban váratlanul, abban az időpontban, amikor nem lehetett rá számítani, szombat éjjel becsöngetett hozzá. A hirtelen öröm hatására Zsuzsa ezek után természetesen mégse mondta meg.
A harmadik év vége felé történt, hogy egy késő este megszólalt a telefon. A férfi sírós hangon azt kérdezte Zsuzsától, hogy odaköltözhet-e hozzá. „Persze” – vágta rá azonnal Zsuzsa, és különös, kimondatlan reményekkel teli melegség töltötte el. A férfi aztán mégse költözött: az ügyvéd azt mondta, hogy ne hagyja ott a közös tulajdont, mivel a vagyonelosztásnál káros pozícióba kerül. Az a néhány hónap mégis csodálatos volt. A legszebb az összes között. A férfi sokat volt Zsuzsánál, aki vacsorát főzött neki; moziba és színházba mentek, vagy csak úgy, sétálni, és noha a berögződések okán továbbra sem fogták meg egymás kezét s nem értek egymáshoz nyilvánosan, Zsuzsa csöndes örömmel várta a fejleményeket. Nem kérdezett semmit. Azt se, netán a válásban van-e szerepe, mármint hogy a feleség észrevett esetleg valamit. S arról se érdeklődött, hogyan tovább. Várt. Úgy volt vele, eddig is tudott várni, ezután is tud. A szerelem végtelen – vélte Zsuzsa. Nem számítanak a hetek, a hónapok. A lényeg, hogy van.
Aztán egyszer csak a férfi kezdett elmaradozni. Kevesebbet jött, majd egyáltalán nem. Amikor Zsuzsa a következő találkozásuk felől faggatózott, rendre kitérő választ adott. Zsuzsa továbbra sem kérdezett, ám kezdte egyre rosszabbul érezni magát. A férfi végül eljött, éppen két nappal azelőtt, hogy kimondták a válást. Csak pár percig volt nála, a cipőjét se vette le, s annyit mondott, hogy megismerkedett valakivel, és beleszeretett. Zsuzsának könnybe lábadt a szeme, a férfi karjaiba akarta vetni magát, de ő arrébb lépett, és valami ócska bocsánatkéréssel az ajkán kilépett a lakásból. Egyúttal Zsuzsa életéből is. Soha többé nem találkoztak. Ahogy régebben is, Zsuzsa nem kereste, nem akart zavarni. Csak várt. Hátha a férfi megint szorít neki egy kis helyet. Ám nem szorított. A férfi is szerelmes lett. Megtapasztalta a végtelent.
