A címben szereplő név nem az 1988-ban létrejött hasonló nevű német elektro-indusztriál zenekarra utal, viszont – mint kiderült az A38 VIP bárjában – nem is neve annak a zenekarnak, amelyik Jászberényi Sándor könyvbemutatóját színesítette.
Furcsa eseménnyé lehet egy-egy könyvbemutató, hiszen gyakran megesik, hogy a kiadó, vagy a szerző az „irodalmon túlról” hoz produkciót, hogy színesítse az eseményt (hátha a sajtó „ráharap”). Az ilyesmi néha – főleg, amikor a könyv vagy a szerző hiányérzetet kelt – kimondottan kellemes, máskor pedig – ha a lényegről tereli el a figyelmet– határozottan lehangoló.
Jászberényi Sándor könyvbemutatója kapcsán nehéz lenne véleményt mondani az eseményt keretező bájos esetlenkedésről. Az vitathatatlan, hogy szórakoztató volt, ahogy vitatható, hogy szükség volt-e rá. A Kalligram, mint kiadó nyilván az Egyiptomból hazalátogató szerző kedvét kereste, holott bőven elég lett volna, ha a Sándorok (Mészáros és Jászberényi) beszélgetnek. Sallang és maszatolás nélküli kulcsmondataik jobban ültek volna (s talán kiváltják azok érdeklődését is, akik az előttem lévő sorban „végigpletyózták” az esemény érdemi részét.)
Mészáros Sándor, a Kalligram kiadó főszerkesztője bevezetés gyanánt – indokolva, hogy a Kalligram miért adta ki a kötetet – nagyjából ilyesmiket mondott:
– Az újságírókat lenézik az irodalomban (többé-kevésbé joggal), hiszen elhiszik, hogy ha a gazdag életanyagot megírják, akkor abból valami fantasztikus dolog jön létre. Persze, felületesen dolgoznak, és éppen azt akarják megírni, ami a cikkekből kiszorult. Ráadásul az újságírás gyors, ezért gyakran hanyag: nem a nyelv, hanem a tapasztalat felől szól. Ebből tudott kilépni Sanyi. Részben szerkezeteket tud, és tud egy kemény, de visszafogott nyelvet, amivel többet mond el, mintha nekiállna túlfogalmazni. Vagy elkezdene lírizálni és lélektanizálni, reflexiót bekapcsolni (ami a magyar prózának most erős akármilye), meg nekiállna agyalni, akkor sokkal gyöngébb lenne. Ő ehelyett egy csomó mindent az olvasóra bíz, tudja, hogy mennyi elég, van egy nagyon kemény nyelve, amit nem biztos, hogy már jól birtokol, de amit csinál, az pontos. Ezekben a feszes, egy fordulatra épülő novellákban jól működik.
Azt gondolom, hogy eredendően író akart lenni, csak mindenféle foglalkozásokat csinál előtte-mellette az ember. Az író akkor is író, ha nem ír… Attól érdekes, hogy a blendéje inkább a világra, mint önmagára irányul, és ez jó, mert mindenkinek nagyon bonyolult lelke van, és ebből (szerencsére) ő kevesebbet mutat meg, mert a világot figyeli és nem önmagát. A mostani magyar próza általában nagyon én-központú, nagyon nagyszerű dolgok vannak benne, de itt van valaki, akit inkább a világ foglalkoztat, és azon keresztül nézi-látja önmagát, ami furcsa fénytörést ad. Feltehetően a maga szertelenségeit és hülyeségeit, amiket a facebook-on látok, visszafogja. Nem annyira közvetlen, nem annyira direkt. Egy írónak tisztában kell lenni a saját tehetségének korlátaival és erényeivel, amik rendszerint nagyjából egybe esnek – kezdte az indoklást Mészáros Sándor, akitől aztán átvette a szót a szerző, akitől sok olyan mondat elhangzott, amit a könyv olvasása kapcsán majd számon lehet kérni.
Egyébként a Dildo Armageddon egy zenekar, amit Jászberényi Sándor barátai hoztak létre, de Kálmán Gábor, a Bródy Sándor-díj tavalyi nyertese, a zenekar tagjaként is túl komoly ember ahhoz, hogy egy ilyen nevű bandában szerepeljen. (Persze, lehet, hogy ez az információ is csak az újságíróknak dobott ízesített gumicsont.)
2500 Ft helyett nálunk csak 2125 Ft
