Rajtad már nem is csodálkoztam. Mindened megvolt rabságodban. Tágas luxuscelládban királyként éltél. Nem lettem a királynőd. Szajhádnak hittél, később így is hívtál. (Borszéki Boglárka írása)
Eljöttek, hogy megverjenek.
Nyitva volt az ajtó. Vártam, hogy eljöjjenek.
Az egyiknek a jobb kezében egy dobostorta, a másikban a vízóraaknából kihúzott vasrúd, amivel télen fagytalanítottam a kerti csapot. Azt húzta ki. Nem tudtam, melyiket kapom először.
A rudat. Végigvágott rajtam vele. Lehajtottam a fejemet és elé kuporodtam, hogy könnyen elérjen. Nem suhogott. Dübörgött a a mellkasomban minden ütés. Most már vége, gondoltam, de nem. Miért hagytad ki azt a néhány másodpercet, gondoltam, ez most fáj, sorozatban szinte észre sem vettem. Tűrtem. De ez a szünet most fáj. Haragszom, hogy nem voltál elég gyors, talán elfáradt a karod, amit egy szépen szőtt gyapjúpulóver ujjában melegítettél. Nem illik verés közben pipogyának lenni. Talán kevés volt a spenót, amit meg kellett enned, és nem fenyegetett meg az apád, hogy megöl, ha a tányéron marad valami. Szegény gyerek, megengedtek mindent a drága szüleid, akik olyan nagy szeretettel növesztettek maguk mellett téged. Elindultál, vagy még nem, nem is hallom, csak kikukucskálok az összekulcsolt kezeim alól, a hátadat látom. Farmernadrág. A kedvenced. Levis 501. Középkék. Abban jársz verni. Aztán sietsz is a dolgodra. A közepes méretű, furcsa színű autóddal. Abból sejthettem volna, meg másból is, de hiába, később kár okoskodni. Akinek van egy mustárszínű kocsija és 501 Levis farmernadrágja, az megver egy nőt, akit nem szeretett, így a nő sem szerethette, ő meg kudarcból elveri.
Ilyenek voltatok.
A dobostortákat később mindig megettem.
Na, és te. Rózsát hoztál. A kezembe adtad. Ahogy fogtam, rászorítottad az ujjaimat, hogy minden tüske a tenyerembe fúródjon. Csak mert megtanultál udvarolni. Nálam mégsem volt sikered. A vesédig láttam. Ott pedig egyértelműen kimutatható volt, szigorúan anatómiailag, hogy a mellékvesekéreg hormontermelése sivár, ami túlzott érzékenységet okozott. Nálad. Gyengéden bántalmaztál. Aztán elvártad, hogy közösen sajnáljunk téged. Megvígasztaltalak. Ne sírj, nem fájt, csak vérzik, de majd bekötöm. Ha elmentél. Neked nem Levis farmered volt. Hanem Sisley. Drágább márka. A kocsid átlagos színű, tüskéket nyomsz egy nő ujjaiba.
Rajtad már nem is csodálkoztam. Mindened megvolt rabságodban. Tágas luxuscelládban királyként éltél. Nem lettem a királynőd. Szajhádnak hittél, később így is hívtál. Segítettél megtanulni, hogy semmire sem vagyok képes nélküled. Mérget csepegtettél reggelente a tejszínes kávé tetejére, de épp csak annyit, hogy mozdulatlanságban tarts.
Amikor korábban idultál dolgozni, a kávémat az asztalon hagytad. Mindet kiöntöttem. Nem tudtad, hogy csak veled ittam. Érted. Tisztult a méreg. Fürgébb lettem, és titokban erőt gyűjtöttem a meneküléshez.
Éjjel volt. Az erdőn keresztül indultam. A kutyáidat utánam engedted, de ők az én kutyáim is voltak. Mindet végigsimítottam, és rájuk kiáltottam: helyetekre! Kíséret nélkül maradtam a temetőnél, ahol egyikünknek sem feküdtek halottai, mi mégis oda akartunk állítani egy gondozott minimauzóleumot, színeset, mint a mexikói házak. Magunknak. Még a festéket is onnan akartuk hozatni, mert itt, Európában nem elég élénk a bíbor.
Te már nem ütöttél meg. Engedted, hogy én bántsam magamat. Nézted. Néztél. Látni akartad, hogy ki vagyok, de nem volt rajtad a szemüveged. Ráültél. Ott volt a fotelben. Végig rajta ültél, keresztbe tett lábakkal, kifényesített cipőben. Zaklattalak, üss már meg. Zsebre tetted a kezedet. Kirángattam a kordnadrágból, leszakadtak a zsebei. Mégsem nyúltál hozzám.
Beledöftem egy kést az asztalba. Átfutott a kezemen. A kisujjamnál mélyebben, ami levált. Rólam.
Vasárnap volt. Akkor kaptam életemben először antibiotikumot. Visszaműtötték. Díszujj, mondták a doktorok. Úgy van, hogy nincs.
Töltse ki, írja alá. De hogyan, amikor jobbkezes vagyok, és azt hazudtam, hogy szalonnázás közben ért a baleset. Jobb kézzel lehasítani a jobb ujjat nem lehet. Számítottam rá, hogy lesz köztük egy Columbo, aki felfedezheti a csalást. Bal kézbe vettem a tollat. Időt kértem. Elővettem egy papírzsepkendőt a zsebemből, széthajtogattam, és néhány perc alatt begyakoroltam a nevemet ballal leírni.
Veled másképp volt. Te óvtál engem. Magadtól és magamtól. Sírtál, amikor megtudtad, hogy mennyien bántottak. Életfogytig tartó védelmet ígértél, amit a szakításunk óta többször is teszteltem: lenne itt valaki, aki csúnyán nézett rám. Ki az, kérdezted, de jelezted, hogy az örök védelem nem azt jelenti, hogy akire rámutatok, te gondolkodás nélkül lelövöd. Duzzogtam, mint egy gyerek: te csak ne gondolkodj. Nem sokkal később felhívtalak, hogy átkiabáltak egy szakadt furgonból a pirosnál, hogy zöld van, te hülye picsa, induljál már. Azonnal megkérdezted a rendszámát, és elindultál, hogy megkeresd. Nem találtad.
Mennyi mindent nem találtunk. Mert kerestük.
Itt van, megvan minden. Nem kell érte menni sehová.
