A láz
Beteg vagyok. Lüktet az ér a halántékomban. Az egész
idegrendszeremet érzem, minden egyes eremet. Keresztülszövik
az agyam. Szorítanak, lüktetnek és fájnak.
Cserepes a szám, mintha napok óta nem ittam
volna vizet.
Pár perccel ezelőtt még unottan bámultam az elsuhanó
sziklás sivatagot. Most, ha elfordítom a fejem,
jön velem a táj. Csúszik, mint a hang egy régi videófelvételen.
Nem tudom, hol kaptam el a betegséget. Talán amikor
átkeltünk a Nasszer-tavon. Az egyiptomi oldalon
nagy rohanás volt, kapkodtunk, hogy jegyet szerezzünk
a kompra. Emlékszem, hogy a vásártéren tört
rám a szomjúság és a járókelőknek kitett agyagkorsóból
ittam. Igen, talán a víz volt, a zöld tó vize.
Az is elképzelheto, hogy még Abudzsában fertőződtem
meg. Egy Hotel Mecsko nevű garniszálló
nedves szobájában laktam. Hullott a vakolat, nem volt
moszkitóháló sem az ablakon, sem az ágyon. Több
száz rovar szívta a véremet éjszaka, míg odakint nehéz
morajjal tombolt az esős évszak.
Egyébként elkaphattam a levegővel Kinszashában,
Mombászában vagy Ádenben.
A csótányoktól, melyek éjjel átmásztak rajtam a hotelszobákban,
kézfogásoktól és szeretők ölétől, mert
minden fertőző a trópusokon.
Aki itt él, tudja, hogy nem kerülheti el a betegséget.
Tudja, hogy legyen akármilyen vas szervezete is,
a kontinens előbb-utóbb belekóstol.
Persze vannak megelőző gyógyszerek, a mellékhatásaik
azonban olyan súlyosak, hogy nem felelőtlenségből
hagyja el a szedésüket az ember. Ki bírná
elviselni az állandó émelygést, hányingert a negyvenöt
fokban, amikor szájpadlása amúgy is száraz, mint
a papír, és a tüdőt annyira égeti a forró, párás levegő,
hogy azt hiszed, tüzet lélegzel?
Nem. A trópusokon élők nem előzik meg a betegséget,
hanem megpróbálják túlélni. Felkészülnek rá,
mint az elkerülhetetlenre.
A védőoltások sem érnek semmit. Emlékszem, milyen
büszkén és öntudatosan mondtam a zaríai lepra-
és tuberkulózis kórházban az orvosnak, hogy be
vagyok oltva, és nem kell maszkot vennem, miközben
az altatott TBC-sek véres ágyai mellett sétáltunk.
„Erre még nincs védőoltás” − válaszolta az orvos.
Aztán elmagyarázta, hogy a TBC-seket az utolsó stádiumban
azért altatják, hogy ne fuldokoljanak ébren.
A legtöbb afrikai betegség magas lázzal jár. Amikor
elkezdődik, megszűnik az idő. Nem mozdul a mutató
a karórán, nem fújja a szél a homokot. Senki sincs az
emberrel, csak a teste. Ami éppen akkor árulja el.
A not, akivel utazom, Zeinabnak hívják, és a fúr
törzsből származik. Napi öt dollárt fizetek neki, hogy
szeressen. Külön kis rituálénk van a fizetésre. Reggel,
szeretkezés után a hátizsákjához lép és kivesz belőle
egy bortárcát, majd elém áll és azt mondja: „új nap
kezdődik, tehát fizess”. Én pedig fizetek. A fogai szikráznak
a reggeli fényben, ahogyan mosolyog. Már
vagy két hónapja vagyunk együtt. Azt hiszem, hogy
szerelmes belém, és régen nem kellene fizetnem, de
fizetek, hogy a végén ne legyek zsarolható.
„Ugye elviszel majd a hazádba, hogy lássam a havat.”
„Elviszlek.”
„Ugye vicceltél, amikor azt mondtad, nincs lelked.”
„Vicceltem.”
„Mert, ha nem lenne lelked, hogyan mehetnél
a mennybe vagy a pokolba?”
„Miből gondolod, hogy bárhová is menni szeretnék?”
„Mert te folyton utazol.”
„És?”
„Nincs semmi baj az utazással, nem azért mondom.
Szeretek veled utazni, szeretkezni és sört inni.
Meg ópiumot enni a szép álmokért.”
Amikor észreveszi, hogy baj van, szól a sofőrnek.
A férfit Abdul Szabúrnak hívják, és mezítláb
vezet. Őt Karthúmban szerződtettem, hogy vigyen
el Szóákimba, mert a gonoszt akartam látni. Zeinab
mesélte, hogy kísértetjárta hely, ott éjjel az ördög az
ember mellkasára ül.
Egyébként meg polgárháború van, vonulnak a törzsek,
erről kellene írnom. Egy harminc éves, fekete
Forddal utazunk.
A nőm felém fordul, és mond valamit, de nem értem,
hogy mit beszél. Gurgulázásként érnek hozzám
a szavak. A kezembe nyom egy pillepalackot, a számhoz
emelem és iszom. A víznek langyosnak kellene
lennie, de hidegnek érzem, megfájdul a nyelőcsövem.
Látom Zeinab tekintetében az aggodalmat, könnyes
lesz a szeme, és a Koránt idézi. Ha baj van, Afrikában
mindenki vallásos lesz. Egy kairói bordélyházban például
láttam egy szaudi férfit, aki egy szál semmiben
a Koránra esküdve vallotta a razziázó rendőrségnek,
hogy véletlenül tartózkodott a helyen.
Abdul Szabúr is felém fordul. Elszörnyed. Nem
tudom miért, de aztán meglátom az arcomat a tükörben.
A szemem vérvörös, eltűnt a pupillám.
Az autónk lefordul a főútról és egy közeli falu felé
veszi az irányt. Sárból tapasztott kunyhók tűnnek fel
a láthatáron, vörös, ledöngölt föld és kecskenyájak.
Az emberek kiállnak a kunyhók ajtajába, és bámulnak
ránk, ahogyan behajtunk a főtérre.
„Nem lesz semmi baj” − mondja Zeinab, én pedig
magyarul válaszolok. Negyvenhárom fokos láznál az
ember minden más nyelvet elfelejt.
Abdul Szabúr kinyitja a kocsi ajtaját, megpróbálok
kiszállni. Az összes izmom merev és feszes, nem tudom
behajlítani a lábamat. Az erőfeszítéstől és a fájdalomtól
kicsordulnak a könnyeim, végül arccal a földre
esem. Sós ízt érzek a számban, lehet, hogy a véremet,
fogalmam sincs. Falubeli férfiak rohannak oda hozzám,
emelnek fel és visznek be az egyik kunyhóba.
Odabent félhomály van, füst és ürülékszag. A földre
fektetnek, a tűzhely mellé.
„Halifan”– mondom. „Maláriás vagyok, hozzanak
Halifant.” Egy tetovált arcú, fekete ember azt mondja,
a legközelebbi város százötven kilométerre van. Ott
van gyógyszertár.
Abdul Szabúr elindul, de ezeken az utakon legkorábban
hajnalra fog visszaérni, ami tizenkét órát jelent.
Zeinab sírva fakad. Tudja, hogy tizenkét óra alatt
ezerszer meg lehet halni ezen a vidéken. Többször, ha
külföldi az ember.
Jól áll a neki a sírás. Lecsúszik a pántja, látom a vállát.
Eszembe jut, hogy az első napokban csak úgy
volt hajlandó szeretkezni velem, a mocskos ágyon és
a ventilátor alatt, hogy mindig a hátán feküdt. Betegesen
figyelt, hogy ne lássam, lepedővel takarta magát.
Aztán egyszer utána mentem a zuhanyzóba és megtudtam
mit takargat. A verés hegeit és egy alkoholista,
vérfertőző apát, aki a végén megvakult a Nílus vizéből
és balzsamozószerből készített nyolcvanöt fokos
aragitól.
Az asszonyok agyagedényben vizet hoznak be
a kunyhóba. A nőm benedvesíti a nyakában lévő
kendőjét, és a homlokomat törli. Üvöltök vele, hogy
hagyja abba, mert fáj.
Úgy érzem, hogy fél méterre lebegek a föld felett.
A kunyhó tetejébe vágott nyíláson keresztül bámulom
az ibolyakék égboltot. Nincs felhő. Szoktatom szememet
a kékhez. Egy magyar dal jár a fejemben, azt
hiszem, hangosan éneklem is. A mellettem ülő öreg-
asszony bételt rág, a nyála vörös tócsát hagy a földön.
Úgy tíz percenként felemeli a fejemet és kecsketejjel
itat. Sem ellenkezni, sem öklendezni nincs erőm.
Nem tudom mennyi idő telik el. Végül nyílik az ajtó és
Zeinab lép be egy hosszú szakállú, dzsalabijás férfival,
aki egy Koránt tart a kezében.
Szudánban minden faluban lakik legalább egy sejk
és egy fáki. Míg a sejkek fehér varázslattal, a Koránra
támaszkodva gyógyítanak, addig a fákik a hatalomért
piszkos kis alkukat kötnek az ördöggel. Karthumban
például húsz dollárért vettem olyan írást, melyet, ha
a ruhámba varrok, nem fog a golyó. Betegségre is volt,
azt is meg kellett volna vennem.
„Dehát ez nem muszlim. – fordul a sejk a nőm felé,
ő pedig a bortárcájából elővesz vagy négy darab ötdolláros
bankjegyet, a kezébe nyomja és azt mondja,
„azért csak próbálja meg”.
Felültetnek. A hónom alá dugják a Koránt, a sejk
pedig szavalni kezdi a szúrákat az ördögűzéshez.
Nem megy ki belőlem. Ha van is bennem ördög,
régóta ott lakik, beásta magát, és egy egyszerű falusi
ördögűző nem fogja elzavarni.
Oldalra fordulok, meglátom az apámat. A barna
zakójában áll, ingben, és szigorú, kioktató tekintettel
bámul.
„A megnövekedett testhőmérséklet a gerincesek
több törzsében is elősegíti az immunrendszer működését.
Másrészről a magasabb hőmérséklet gátolja
számos kórokozó baktérium szaporodását” – mondja,
én pedig bólintok, és azt mondom, hogy „bizonyára
igazad van, apa”.
„Ezt akartad, ugye? Tudod egyáltalán, hogy mit keresel
itt?” – kérdezi.
„Haditudósító vagyok. Az a munkám, hogy ilyen
helyekre járjak.”
Elmosolyodom, mert tudom, hogy nem ez az igazság,
de akkor sem fogok mondani semmit az apámnak,
ha történetesen csak egy lázkép. Eltűnik, ám
a mosolygást nem hagyom abba. A sejk megáll a Korán
recitálásában, Zeinab sírva fakad. Darfúrban,
ahonnan származik, azt jelenti, ha a betegek mosolyogni
kezdenek, hogy meg fognak halni. Kevés a békés
halál, arrafelé nagyra becsülik.
De én nem ezért mosolygok. Azért mosolygok,
mert nem bánok semmit igazán. Soha nem akartam
okos életet élni. Nem akartam mintapolgár lenni,
családot, nem akartam gyereket. Ha történt is velem
ilyesmi, csúfos kudarcba fulladt. Csak a tiszta helyzetekre
tudom a választ, az életre és a halálra, és akkor
érzem magamat a legjobban, ha ilyen egyszerű a kérdés,
nincs túlbonyolítva egy haldokló civilizáció reflexeivel.
Felemelem a fejemet, hogy konstatáljam, elveszítettem
a látásomat. Fehérnek látok mindent, vakító
fehérnek, mintha a napba néznék. Hallani sem hallok
semmit, csak a belső : film kezd el peregni. Nem félek.
Okos halált sem akartam soha.
2500 Ft helyett nálunk csak 2125 Ft
