Archív

A láz – könyvrészlet

A láz

Az ördög egy fekete kutya című új Jászberényi-könyv bemutatójáról szóló írásunk után egy újabb részletet olvashattok a könyvből, A láz című írást.

A láz

Beteg vagyok. Lüktet az ér a halántékomban. Az egész

idegrendszeremet érzem, minden egyes eremet. Keresztülszövik

az agyam. Szorítanak, lüktetnek és fájnak.

Cserepes a szám, mintha napok óta nem ittam

volna vizet.

Pár perccel ezelőtt még unottan bámultam az elsuhanó

sziklás sivatagot. Most, ha elfordítom a fejem,

jön velem a táj. Csúszik, mint a hang egy régi videófelvételen.

Nem tudom, hol kaptam el a betegséget. Talán amikor

átkeltünk a Nasszer-tavon. Az egyiptomi oldalon

nagy rohanás volt, kapkodtunk, hogy jegyet szerezzünk

a kompra. Emlékszem, hogy a vásártéren tört

rám a szomjúság és a járókelőknek kitett agyagkorsóból

ittam. Igen, talán a víz volt, a zöld tó vize.

Az is elképzelheto, hogy még Abudzsában fertőződtem

meg. Egy Hotel Mecsko nevű garniszálló

nedves szobájában laktam. Hullott a vakolat, nem volt

moszkitóháló sem az ablakon, sem az ágyon. Több

száz rovar szívta a véremet éjszaka, míg odakint nehéz

morajjal tombolt az esős évszak.

Egyébként elkaphattam a levegővel Kinszashában,

Mombászában vagy Ádenben.

A csótányoktól, melyek éjjel átmásztak rajtam a hotelszobákban,

kézfogásoktól és szeretők ölétől, mert

minden fertőző a trópusokon.

Aki itt él, tudja, hogy nem kerülheti el a betegséget.

Tudja, hogy legyen akármilyen vas szervezete is,

a kontinens előbb-utóbb belekóstol.

Persze vannak megelőző gyógyszerek, a mellékhatásaik

azonban olyan súlyosak, hogy nem felelőtlenségből

hagyja el a szedésüket az ember. Ki bírná

elviselni az állandó émelygést, hányingert a negyvenöt

fokban, amikor szájpadlása amúgy is száraz, mint

a papír, és a tüdőt annyira égeti a forró, párás levegő,

hogy azt hiszed, tüzet lélegzel?

Nem. A trópusokon élők nem előzik meg a betegséget,

hanem megpróbálják túlélni. Felkészülnek rá,

mint az elkerülhetetlenre.

A védőoltások sem érnek semmit. Emlékszem, milyen

büszkén és öntudatosan mondtam a zaríai lepra-

és tuberkulózis kórházban az orvosnak, hogy be

vagyok oltva, és nem kell maszkot vennem, miközben

az altatott TBC-sek véres ágyai mellett sétáltunk.

„Erre még nincs védőoltás” − válaszolta az orvos.

Aztán elmagyarázta, hogy a TBC-seket az utolsó stádiumban

azért altatják, hogy ne fuldokoljanak ébren.

A legtöbb afrikai betegség magas lázzal jár. Amikor

elkezdődik, megszűnik az idő. Nem mozdul a mutató

a karórán, nem fújja a szél a homokot. Senki sincs az

emberrel, csak a teste. Ami éppen akkor árulja el.

A not, akivel utazom, Zeinabnak hívják, és a fúr

törzsből származik. Napi öt dollárt fizetek neki, hogy

szeressen. Külön kis rituálénk van a fizetésre. Reggel,

szeretkezés után a hátizsákjához lép és kivesz belőle

egy bortárcát, majd elém áll és azt mondja: „új nap

kezdődik, tehát fizess”. Én pedig fizetek. A fogai szikráznak

a reggeli fényben, ahogyan mosolyog. Már

vagy két hónapja vagyunk együtt. Azt hiszem, hogy

szerelmes belém, és régen nem kellene fizetnem, de

fizetek, hogy a végén ne legyek zsarolható.

„Ugye elviszel majd a hazádba, hogy lássam a havat.”

„Elviszlek.”

„Ugye vicceltél, amikor azt mondtad, nincs lelked.”

„Vicceltem.”

„Mert, ha nem lenne lelked, hogyan mehetnél

a mennybe vagy a pokolba?”

„Miből gondolod, hogy bárhová is menni szeretnék?”

„Mert te folyton utazol.”

„És?”

„Nincs semmi baj az utazással, nem azért mondom.

Szeretek veled utazni, szeretkezni és sört inni.

Meg ópiumot enni a szép álmokért.”

Amikor észreveszi, hogy baj van, szól a sofőrnek.

A férfit Abdul Szabúrnak hívják, és mezítláb

vezet. Őt Karthúmban szerződtettem, hogy vigyen

el Szóákimba, mert a gonoszt akartam látni. Zeinab

mesélte, hogy kísértetjárta hely, ott éjjel az ördög az

ember mellkasára ül.

Egyébként meg polgárháború van, vonulnak a törzsek,

erről kellene írnom. Egy harminc éves, fekete

Forddal utazunk.

A nőm felém fordul, és mond valamit, de nem értem,

hogy mit beszél. Gurgulázásként érnek hozzám

a szavak. A kezembe nyom egy pillepalackot, a számhoz

emelem és iszom. A víznek langyosnak kellene

lennie, de hidegnek érzem, megfájdul a nyelőcsövem.

Látom Zeinab tekintetében az aggodalmat, könnyes

lesz a szeme, és a Koránt idézi. Ha baj van, Afrikában

mindenki vallásos lesz. Egy kairói bordélyházban például

láttam egy szaudi férfit, aki egy szál semmiben

a Koránra esküdve vallotta a razziázó rendőrségnek,

hogy véletlenül tartózkodott a helyen.

Abdul Szabúr is felém fordul. Elszörnyed. Nem

tudom miért, de aztán meglátom az arcomat a tükörben.

A szemem vérvörös, eltűnt a pupillám.

Az autónk lefordul a főútról és egy közeli falu felé

veszi az irányt. Sárból tapasztott kunyhók tűnnek fel

a láthatáron, vörös, ledöngölt föld és kecskenyájak.

Az emberek kiállnak a kunyhók ajtajába, és bámulnak

ránk, ahogyan behajtunk a főtérre.

„Nem lesz semmi baj” − mondja Zeinab, én pedig

magyarul válaszolok. Negyvenhárom fokos láznál az

ember minden más nyelvet elfelejt.

Abdul Szabúr kinyitja a kocsi ajtaját, megpróbálok

kiszállni. Az összes izmom merev és feszes, nem tudom

behajlítani a lábamat. Az erőfeszítéstől és a fájdalomtól

kicsordulnak a könnyeim, végül arccal a földre

esem. Sós ízt érzek a számban, lehet, hogy a véremet,

fogalmam sincs. Falubeli férfiak rohannak oda hozzám,

emelnek fel és visznek be az egyik kunyhóba.

Odabent félhomály van, füst és ürülékszag. A földre

fektetnek, a tűzhely mellé.

„Halifan”– mondom. „Maláriás vagyok, hozzanak

Halifant.” Egy tetovált arcú, fekete ember azt mondja,

a legközelebbi város százötven kilométerre van. Ott

van gyógyszertár.

Abdul Szabúr elindul, de ezeken az utakon legkorábban

hajnalra fog visszaérni, ami tizenkét órát jelent.

Zeinab sírva fakad. Tudja, hogy tizenkét óra alatt

ezerszer meg lehet halni ezen a vidéken. Többször, ha

külföldi az ember.

Jól áll a neki a sírás. Lecsúszik a pántja, látom a vállát.

Eszembe jut, hogy az első napokban csak úgy

volt hajlandó szeretkezni velem, a mocskos ágyon és

a ventilátor alatt, hogy mindig a hátán feküdt. Betegesen

figyelt, hogy ne lássam, lepedővel takarta magát.

Aztán egyszer utána mentem a zuhanyzóba és megtudtam

mit takargat. A verés hegeit és egy alkoholista,

vérfertőző apát, aki a végén megvakult a Nílus vizéből

és balzsamozószerből készített nyolcvanöt fokos

aragitól.

Az asszonyok agyagedényben vizet hoznak be

a kunyhóba. A nőm benedvesíti a nyakában lévő

kendőjét, és a homlokomat törli. Üvöltök vele, hogy

hagyja abba, mert fáj.

Úgy érzem, hogy fél méterre lebegek a föld felett.

A kunyhó tetejébe vágott nyíláson keresztül bámulom

az ibolyakék égboltot. Nincs felhő. Szoktatom szememet

a kékhez. Egy magyar dal jár a fejemben, azt

hiszem, hangosan éneklem is. A mellettem ülő öreg-

asszony bételt rág, a nyála vörös tócsát hagy a földön.

Úgy tíz percenként felemeli a fejemet és kecsketejjel

itat. Sem ellenkezni, sem öklendezni nincs erőm.

Nem tudom mennyi idő telik el. Végül nyílik az ajtó és

Zeinab lép be egy hosszú szakállú, dzsalabijás férfival,

aki egy Koránt tart a kezében.

Szudánban minden faluban lakik legalább egy sejk

és egy fáki. Míg a sejkek fehér varázslattal, a Koránra

támaszkodva gyógyítanak, addig a fákik a hatalomért

piszkos kis alkukat kötnek az ördöggel. Karthumban

például húsz dollárért vettem olyan írást, melyet, ha

a ruhámba varrok, nem fog a golyó. Betegségre is volt,

azt is meg kellett volna vennem.

„Dehát ez nem muszlim. – fordul a sejk a nőm felé,

ő pedig a bortárcájából elővesz vagy négy darab ötdolláros

bankjegyet, a kezébe nyomja és azt mondja,

„azért csak próbálja meg”.

Felültetnek. A hónom alá dugják a Koránt, a sejk

pedig szavalni kezdi a szúrákat az ördögűzéshez.

Nem megy ki belőlem. Ha van is bennem ördög,

régóta ott lakik, beásta magát, és egy egyszerű falusi

ördögűző nem fogja elzavarni.

Oldalra fordulok, meglátom az apámat. A barna

zakójában áll, ingben, és szigorú, kioktató tekintettel

bámul.

„A megnövekedett testhőmérséklet a gerincesek

több törzsében is elősegíti az immunrendszer működését.

Másrészről a magasabb hőmérséklet gátolja

számos kórokozó baktérium szaporodását” – mondja,

én pedig bólintok, és azt mondom, hogy „bizonyára

igazad van, apa”.

„Ezt akartad, ugye? Tudod egyáltalán, hogy mit keresel

itt?” – kérdezi.

„Haditudósító vagyok. Az a munkám, hogy ilyen

helyekre járjak.”

Elmosolyodom, mert tudom, hogy nem ez az igazság,

de akkor sem fogok mondani semmit az apámnak,

ha történetesen csak egy lázkép. Eltűnik, ám

a mosolygást nem hagyom abba. A sejk megáll a Korán

recitálásában, Zeinab sírva fakad. Darfúrban,

ahonnan származik, azt jelenti, ha a betegek mosolyogni

kezdenek, hogy meg fognak halni. Kevés a békés

halál, arrafelé nagyra becsülik.

De én nem ezért mosolygok. Azért mosolygok,

mert nem bánok semmit igazán. Soha nem akartam

okos életet élni. Nem akartam mintapolgár lenni,

családot, nem akartam gyereket. Ha történt is velem

ilyesmi, csúfos kudarcba fulladt. Csak a tiszta helyzetekre

tudom a választ, az életre és a halálra, és akkor

érzem magamat a legjobban, ha ilyen egyszerű a kérdés,

nincs túlbonyolítva egy haldokló civilizáció reflexeivel.

Felemelem a fejemet, hogy konstatáljam, elveszítettem

a látásomat. Fehérnek látok mindent, vakító

fehérnek, mintha a napba néznék. Hallani sem hallok

semmit, csak a belső : film kezd el peregni. Nem félek.

Okos halált sem akartam soha.

2500 Ft helyett nálunk csak 2125 Ft

A láz

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top