Úgy érzem magam, mint egy házi sertés, akit hirtelenjében sáfrányos beluga kaviárral, és aranyporban megforgatott szarvasgombával akarnak halálra etetni. Emmuska az oka.
Féltékenységre nincsen ok, hiszen Emmuska nem egy nő – illetve az volt valaha –, hanem egy friss magyar regény. A legnemzetibb és legkaczkiásabb, s mint ilyen, méltó lenne arra, hogy sokak preferenciáit döntse romba. Ideje lenne – és Emmuskával megteremtetett az alkalom is –, hogy a humort oly magas polcra helyezzük, hol eddig a kiüresedett/kiüresített nemzeti pátosz és a semmire sem kötelező vallásos (ál)áhítat trónolt. Le kellene számolni a görcsös képmutatással, el kellene végre felejteni a naggyá levés oktalan vágyát, s helyette inkább kacagni kackiás önmagunk regénybe foglalt árnyai és árnyalatai felett, miket az írópáros regénnyé gyúrt.
Ez a regény pont olyan, mintha két művelt, intelligens, impertinens lókötő – egyébként civilben nyilván disztingvált úriemberek – a saját örömükre belemelegedtek volna egy játékba, ami addig űzte-hajtotta őket, míg végül félezer oldalasnál vaskosabb kötetté állt össze.
Tudomásul kell vennünk, hogy Emma Magdolna Rozália Mária Jozefa Borbála Orczy de Orczi baroness (1865-1947), a regény Emmuskája a nagyvilágban ezideig sokkal ismertebb volt, mint itthon. A Vörös Pimpernel írónőjéről nem sokat tud a magyar olvasó, így aztán viszonylag könnyen elképzelhető, hogy a Millennium évében hazalátogatott, hogy meghökkentő kalandok közepette megakadályozzon egy Ferenc József elleni merényletet. A szerzőpáros – akiknek nevét még mindig nem írtam le – úgy elegyíti a valóságot és a fikciót, hogy ember legyen a talpán, aki szétszálazza azt. Persze ez eszünkbe se jutna, ha a szövegben nem tűnne föl „lokálpatrióta27”, aki – amint az manapság gyakran megesik – a regényen akarja számon kérni a történelmi tényeket. (Holott abban talán megegyezhetnénk végre, hogy – ha a szerzők mással nem hivalkodnak, akkor – egy regénynek a saját, fiktív világával kell összhangban állnia.)
A két imposztor – gondolok e megjelölés alatt a szerzőkre – olyan briliáns technikával oldotta meg a narrációt, hogy az olvasó el-elhűl egy-egy pillanatra, mikor rájön – csak a példa kedvéért –, hogy a megszólaló, aki továbbviszi a cselekmény fonalát nem más, mint egy gólya, aki egy tiszai jégtáblán áll… a leforróbb nyárban.
Az Emmuska című kackiás nemzeti vadregény egyetlen, komoly arckifejezéssel felróható negatívuma, hogy nem szabad olyan környezetben olvasni, ahol megbotránkozást kelthet, ha a kedves olvasó asztalt/térdet csapkodva, visítva-vinnyogva nekiáll röhögni (hölgyek esetében inkább a göndörödő kacaj ajánlott). Mert bizony, bizony mondom néktek, ez előfordulhat még a saját kulturáltságukra sokat adó, a társadalmi normák béklyójában kedélyes kéjjel szenvedő olvasókkal is.
Mindezek mellett – azoknak, akiket nem riasztott el a túláradó lelkesedés – azt is elárulhatom, hogy a regény a felhőtlen ficánkolás ellenére sem nélkülözi a máig ható tanulságokat.
De erről mindenki győződjön meg maga!
(A képen – eddig meg nem cáfolt állítások szerint – a regényben is feltűnő Prémes Rém és egyik névtelen áldozata látható.)
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska – Kackiás nemzeti vadregény
Libri Kiadó, Budapest 2013
