Archív

Emmuskába habarodva – könyvkritika

Úgy érzem magam, mint egy házi sertés, akit hirtelenjében sáfrányos beluga kaviárral, és aranyporban megforgatott szarvasgombával akarnak halálra etetni. Emmuska az oka.Emmuska

Féltékenységre nincsen ok, hiszen Emmuska nem egy nő – illetve az volt valaha –, hanem egy friss magyar regény. A legnemzetibb és legkaczkiásabb, s mint ilyen, méltó lenne arra, hogy sokak preferenciáit döntse romba. Ideje lenne – és Emmuskával megteremtetett az alkalom is –, hogy a humort oly magas polcra helyezzük, hol eddig a kiüresedett/kiüresített nemzeti pátosz és a semmire sem kötelező vallásos (ál)áhítat trónolt. Le kellene számolni a görcsös képmutatással, el kellene végre felejteni a naggyá levés oktalan vágyát, s helyette inkább kacagni kackiás önmagunk regénybe foglalt árnyai és árnyalatai felett, miket az írópáros regénnyé gyúrt.

Ez a regény pont olyan, mintha két művelt, intelligens, impertinens lókötő – egyébként civilben nyilván disztingvált úriemberek – a saját örömükre belemelegedtek volna egy játékba, ami addig űzte-hajtotta őket, míg végül félezer oldalasnál vaskosabb kötetté állt össze.

Tudomásul kell vennünk, hogy Emma Magdolna Rozália Mária Jozefa Borbála Orczy de Orczi baroness (1865-1947), a regény Emmuskája a nagyvilágban ezideig sokkal ismertebb volt, mint itthon. A Vörös Pimpernel írónőjéről nem sokat tud a magyar olvasó, így aztán viszonylag könnyen elképzelhető, hogy a Millennium évében hazalátogatott, hogy meghökkentő kalandok közepette megakadályozzon egy Ferenc József elleni merényletet. A szerzőpáros – akiknek nevét még mindig nem írtam le – úgy elegyíti a valóságot és a fikciót, hogy ember legyen a talpán, aki szétszálazza azt. Persze ez eszünkbe se jutna, ha a szövegben nem tűnne föl „lokálpatrióta27”, aki – amint az manapság gyakran megesik – a regényen akarja számon kérni a történelmi tényeket. (Holott abban talán megegyezhetnénk végre, hogy – ha a szerzők mással nem hivalkodnak, akkor – egy regénynek a saját, fiktív világával kell összhangban állnia.)

A két imposztor – gondolok e megjelölés alatt a szerzőkre – olyan briliáns technikával oldotta meg a narrációt, hogy az olvasó el-elhűl egy-egy pillanatra, mikor rájön – csak a példa kedvéért –, hogy a megszólaló, aki továbbviszi a cselekmény fonalát nem más, mint egy gólya, aki egy tiszai jégtáblán áll… a leforróbb nyárban.

Az Emmuska című kackiás nemzeti vadregény egyetlen, komoly arckifejezéssel felróható negatívuma, hogy nem szabad olyan környezetben olvasni, ahol megbotránkozást kelthet, ha a kedves olvasó asztalt/térdet csapkodva, visítva-vinnyogva nekiáll röhögni (hölgyek esetében inkább a göndörödő kacaj ajánlott). Mert bizony, bizony mondom néktek, ez előfordulhat még a saját kulturáltságukra sokat adó, a társadalmi normák béklyójában kedélyes kéjjel szenvedő olvasókkal is.

Mindezek mellett – azoknak, akiket nem riasztott el a túláradó lelkesedés – azt is elárulhatom, hogy a regény a felhőtlen ficánkolás ellenére sem nélkülözi a máig ható tanulságokat.

De erről mindenki győződjön meg maga!

(A képen – eddig meg nem cáfolt állítások szerint – a regényben is feltűnő Prémes Rém és egyik névtelen áldozata látható.)

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska – Kackiás nemzeti vadregény
Libri Kiadó, Budapest 2013
Emmuska

536 oldal, keménytáblás

ISBN 978-963-310-243-5

3990Ft helyett nálunk csak 3591 Ft

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top