November 8-án igazán mesés nap virradt Tiszakécskére (tudják, akik bédugták az orrukat a városi könyvtárba – a többieknek meg fityisz), mivel biz’ e napon látta vendégül a Könyvkóstoló Lovász Andrea mesekutató, szerkesztőt, kritikust. A jeles alkalom arra is jó volt, hogy Böszörményi Gyula interjút készítsen a vele. Nosza, lássuk!
Mesekutatás: ez az érdeklődési kör néhány éve még megmosolyogtatta az ún. „felnőtt irodalommal” foglalkozó, azt művelő szakembereket, mára viszont elismert és nagyra becsült szakterületté vált. Te hogyan találtál rá erre a kutatási ágra, és mi keltette fel benne az érdeklődésedet?
Filozófia szakos hallgatóként engem a mesevilág a konkrét, mindennapi valóságon kívüli territóriumként vonzott, azaz az érdeklődésem kezdetben sokkal inkább metafizikai, mintsem néprajzi vagy irodalmi vonatkozású volt.
Mit nevezünk mesének? A kérdés látszólag egyszerű – no, és válaszolni rá?
A kérdés tényleg az. Nos, ma szerintem a mese irodalmi formában létező, egydimenziós, irodalmilag és logikailag lehetséges világ, azaz olyan fikciós és varázsvilág, melynek nincs érintkezése, kapcsolódási pontja a valósággal (lásd az előző kérdésre adott válaszban).
Mit csinál tulajdonképpen egy mesekutató? A laikus azt gondolná, hogy reggeltől-estig meséket olvas. Valóban így van?
Igen, reggeltől estig olvas – de ma már csak célirányosan: újabb és újabb kérdéseket keres, válaszokat sosem. Azaz a mesének kortárs transzformációs lehetőségeire csodálkozik rá…
Szerinted mit jelent a Homo sapiens számára a mese?
A mese vigasz, arról szól, hogy milyen kellene legyen a világ. És arról, hogy a nehézségek legyőzhetők.
Vajon a mai gyerekeknek még mindig fontos, hogy meséket olvassanak?
Igen, éppen ezért fontos. Hogy ha van a mesének mint olyannak bármiféle üzenete, akkor ez az előbb említett modellérték.
Van-e összefüggés a gyermekkori mesehallgatás, olvasás, és a között, hogy a felnőtt kort elérve olvasunk-e?
Igen – és ezt nálam sokkal okosabb és tudósabb kutatók már számtalanszor bizonyították. Több világban egyidejűleg élni – még akkor is, ha egyik-másik „csupán” fikciós –, ez különösen nagy szellemi és lelki rugalmasságot igényel, és persze, fejleszti is azt.
Mit tapasztalsz: valóban csökken az olvasó gyerekek száma?
A legfrissebb olvasásszociológiai felméréseket nem biztos, hogy ismerem, de úgy látom, nem az olvasó gyerekek száma csökken, csak megváltozott az olvasás minősége és tárgya, azaz nagyon mást, és nagyon máshogyan olvasnak, mint akár tíz évvel ezelőtt.
Miként vegyük rá az olvasni nem szerető gyereket az irodalomra?
Ja, ez könnyű: adjunk neki jó könyvet a kezébe. De ez meg nagyon is nehéz, azaz megtalálni az éppen neki valót, nem az „általános éppannyiévesnek” szólót, hanem a személyére szabott olvasmányt.
Valaha híresen jó gyermek- és ifjúsági íróink voltak, ma azonban – különösen a kiskamaszoknak, kamaszoknak szóló történetek terén – meglehetősen kevesen alkotnak. Szerinted mi ennek az oka?
Prózai okait látom csak: könnyebb kisebb gyerekeknek írni. Például a képeskönyveknek jóval nagyobb a felvevőpiaca és nagyságrendekkel kevesebb befektetett munkát igényel a szerzők részéről.
Szerkesztőként több, gyerekeknek szóló kortárs antológián is dolgoztál. Fontosnak tartod, hogy a fiatal olvasók ma élő írók, költők műveit olvassák?
Igen, ezért is készültek az antológiák. (Elfelejtett lények boltja, Érik a nyár, Tejbegríz) Jó az, ha van az ember(gyerek)nek egy, akár celebnek is nevezhető élő író, költő haverja, szellemi társa, lelki társa – vagy éppenséggel idolja.
Az antológiák összeállítása során mik voltak a szerkesztői alapelvek?
A legelső az, hogy szerethető, élvezhető, fogyasztható és mindenképpen szépirodalmi mércével mért jó írások legyenek benne. Ne legyen prédikálós, és ne legyen bugyuta sem. Az összes többi csak ezután jött: legyen sokszínű, sokműfajú, sokstílusú, lehetőleg minél többet kínáljon, legyen miből válogatni, minél többen találják meg benne a saját ízlésüknek megfelelő szöveget.
Hogy látod a jelenlegi magyar iskolai olvasásra nevelés, a kortárs írók, költők és a diákok kapcsolatát?
Pocsék, ha a forgalomban levő tankönyvek tartalmát nézzük – hurrá és ujjongás néhány kiadványnak, tankönyvcsaládnak jár csak. És egészen jó, ha az író-olvasó találkozókat, rendhagyó irodalomórákat, versenyeket, vetélkedőket nézzük: sok szerző jön-megy az országban, sok gyerekkel találkoznak.
A tv-internet-iPod „háromfejű sárkánya” szerinted is fenyegeti az olvasó ember „létét”, vagy túlhisztizzük a dolgot?
Amolyan várakozó állásponton vagyok, és talán a divatosnál toleránsabb: ha az olvasó embernek el kell tűnnie, akkor el fog. Ha meg nem, nem.
Közelegnek az ünnepek, ezért arra kérlek, ajánlj könyveket a szülőknek, nagyobb tesóknak: mit helyezzenek a fa alá gyerekeiknek, kis- és nagyobb testvérüknek?
Én eposzi súlyú és terjedelmű könyveket szeretek, azaz nemcsak fizikai dimenzióit tekintve nehéz könyveket: nagy regényfolyamokat, sagákat – merthogy itt van tere mindenféle építkezésnek és fejlődésnek, és van ereje, ideje magába szippantani, húzni az olvasót. És szeretem a képeskönyveket, mert ha jók, többnyire fantasztikus bennük a humor!
Nálunk ezek a könyvek lesznek a fa alatt – vagyis csak remélem, mert ezeket kértük az angyaltól… Borókának (3) Hervé Tullet: Hol a mesénk? (Vivandra); Kristófnak (7) Melanie von Bismarck: Amikor a nyulak még tudtak repülni (Pagony) és Sinica Nopola-Tiina Nopola: Risto Rapper és Spagettifej (Cerkabella); Bálintnak (12) Berg Judit: Rumini a Fényvizeken (Pagony) és Gimesi-Jeli-Tasnádi-Vészits: Időfutár – A királynő palástja (Pagony). És anyának George R. R. Martin: Varjak lakomája – A tűz és jég dala IV. (Alexandra)
