Nem egyszer alakult ki parázs vita a slam poetry-ről, arról, hogy egyáltalán mi az, minek, és különben is, miért van benne a nevében a poetry, merthogy bizonyosan nem vers és mit akar ez a dolog úgy általában az irodalomtól.
Az utóbbi pár napban Toroczkay András költő nyilvános üzenőfalán megy heves eszmecsere, ahol szintén költők és/vagy slammerek, zenészek fejtegetik a véleményüket egészestés hozzászólásokon keresztül ebben a témában. A kommentek között idéznek Pál Dániel Leventétől egy korábbi megjegyzést, miszerint a slammerek „csak az irodalomhoz dörgölőző tehetségtelen rapperek: se táncolni, se zenét összehozni, se szöveget fejből megtanulni kevesek 😀”. És akkor eljutottunk a probléma gyökeréhez.
Valahol ott kezdődött az egész, amikor megjelent 2012-ben Závada Péter Ahol megszakad című kötete. Ő már akkor rég slammelt és nyilván a nem szépirodalmat olvasó közönségből is sokan megvették a könyvét, pont az imént említett ok miatt. Kár lenne a Librit azzal bántani, hogy hogyan is képzelte, hogy egy slammer, sőt az Akkezdet Phiainak egyik frontemberétől megjelentet valamit. Kiadói szempontból nem utolsó, ha tudvalevő, hogy majd megveszik az adott kiadványt.
Így vagy úgy, a slam bűvköre nem egy költőt vonzott be, gondoljunk csak Kemény Zsófira, Simon Mártonra, Sirokai Mátyásra vagy Pion Istvánra, JAK-táborban slamináriumra. És ugye nem hitte senki, hogy slam nélkül az imént említett három úriember közös kötetbemutatóján lettek volna 500-an? Most akkor mit dörgöl ki és hova?
Vagy vegyük megint csak Pál Dániel Leventét, akit meggyanúsítottak, hogy nem jár slames rendezvényekre, aztán kiderült, hogy többet szervezett is. Csakhogy mindegyik irodalmi esemény része volt. Ha a slam valami rettenetesen alantas műfaj, akkor miért is számítanak vele? Azért, mert eladható és így többen látogatnak el az úgymond szépirodalmi programra? Ez rendkívül szomorú feltételezés lenne, mivel azt igazolná, hogy a nagybetűs irodalom nem vonz túl nagy közönséget, ugye.
És a Rájátszás nevű kezdeményezésről még szót sem ejtettem, ahol írók, költők és zenészek együttműködéséből születnek dalok. Kár is ragozni, hogyan lesz ettől több olvasó, de annyi biztos, hogy megint nem a nívós folyóiratokból szívják magukba az emberek az irodalmat, nem felolvasóesten, hanem egészen más fórumon találkoznak vele. És lám, erre is lecsapott egy kiadó.
Ezeket a dalokat hallhatjuk a rádióban sőt, újabban már slamet is. Ezek a felvételek felkerültek a youtube-ra, ott kotorászva ütötte meg a fülemet Pion István mondata.
Horváth Gergely, a Kultúrfitnesz műsorvezetője azt kérdezte tőle, simán bekerülhet-e slam verseskötetbe? Mire Pion azt felelte, hogy simán, bár az elmúlt fél évben az övét nem követte újabb verseskötet, amibe slam került volna, kíváncsian várja, lesznek-e bátor jelentkezők. Szóval ennél a résznél bukott ki belőlem, hogy: Erdős Virág?
Ő már elég régóta mozog az irodalom horizontján és annyit szerepel, hogy nem kell slammernek neveznie ahhoz magát, hogy foglalkozzanak vele. Az ő szövegeit kétely nélkül nevezik versnek, pedig tulajdonképpen funkciójukat nézve nem sokban különböznek a slamtől. A legtöbb reflektál a jelen történéseire és elhangzanak nagyobb tömeg előtt, teszem azt tüntetésen is. Az ezt is el darabjai megjelentek folyóiratokban, de volt olyan, amiről még maga a költőnő is úgy vélte, irodalmi közegben nem állná meg a helyét: a van egy ország „egyébként nem jelent meg nyomtatásban, mert őszintén szólva nem tartom jó versnek.” Ez lett a kötet nyitóverse.
Persze nyilatkozott arról, hogy ezt a fajta költészetet nem lehet tovább űzni: „Ez a könyv azért jött jókor, mert kábé mostanra kezdem úgy érezni, hogy ez az irány több szempontból is folytathatatlan. Egyrészt ez a versforma a maga végsőkig redukált szerkezetével eleve a saját „lehetetlenségére” próbált reflektálni. Annyira egyszerű sémákat használ és olyan idegesítő monotonitással ismétli őket újra és újra, aminek már fel kell keltenie az olvasóban a gyanút, hogy ez a fajta formai sivárság nem fogyatékosság, hanem szándék.” Ennek ellenére a Magvető Kiadónál karácsonyra jelenik meg a következő kötete, itt egy kis ízelítő, el lehet dönteni, mennyire sikerült az egyszerű sémákkal és a monotonitással megküzdeni:
Erdős Virág a librarius.hu-nak adott interjújában mesélt arról, mennyire nehezen alkot, de azért mégis elég gyorsan sikerült összehozni egy valószínűleg igen hasonló kötetet az előzőhöz, legalábbis így a látottak és hallottak alapján. Az előző kötetre azt mondtam, jól fogyott és azt is, hogy szerintem slam.
Mindenesetre a lényeg, hogy a méltán óvott Magyar Kortárs Irodalomhoz lehet, hogy dörgölőzik a slam poetry, de ugyan ne háborodjon már fel és kiabálja, hogy nem akarja, miközben nagyon is.
Update: Pál Dániel Levente legyőzetett, elmegy slam-estre.
