Ötezer kézirat, azaz a közel hatvanmilliós Olaszországban minden tizenkétezredik ember író akar lenni. (Ughy Szabina Füge és olíva blogja)
Nézem a tévét, nem nekem való, mindig is tudtam, de az eső napok óta esik, és már kiolvastam az összes könyvet, és megnéztem az összes filmet, amit magammal hoztam. Két percnél tovább egyik műsor sem köt le, amíg a Rai3-on nem találom magam valami tehetségkutató show castingján. Emberek hosszú sorokban tolonganak, miközben fontoskodó műsorvezetők irányítják őket. Ezek a sorszámmal ellátott versenyzők azonban nem a hangszálaikat és nem is az ízületeiket melegítik. Ezeknek az embereknek az izzadt tenyerében egy-egy dosszié, lefűzött kézirat, egy-egy regény gyűrődik. Az olaszok elindították az írók X-faktorát, a Masterpiece-t.
Állítólag ötezer kézirat érkezett be, a zsűri ebből az ötezer szerzőből választott ki minden adásba tizenkét szerzőt. Miközben felolvasnak a szerzők, be-bevágnak egy-egy jelenetet a casting perceiből, ahol az életükről mesélnek: Palermóból jöttem, börtönben voltam, apámnak akarok ezzel a regénnyel bizonyítani, az a nő, akiről a regényben írok, én vagyok, satöbbi. Ötezer kézirat, azaz a közel hatvanmilliós Olaszországban minden tizenkétezredik ember író akar lenni. Nem rossz, nálunk viszont minden harmadik ember ír!
A zsűri tagjai közül egyedül Giancarlo De Cataldót ismerem, ő írta a Bűnügyi regény című könyvet, amiből filmet is készítettek. Fogalmam sincs, ki a másik két műsorvezető: Andrea de Carlo és Taye Selasi, ez utóbbinak amerikai akcentusa és legalább annyira kimunkált bólogatási technikája van, mint Tóth Gabinak, szóval a zsűri is minden tehetségkutató klisének megfelel.
Csodálom, hogy egy ehhez hasonló műsor még nem jutott nálunk senkinek sem az eszébe. Bár azt hiszem, Magyarországon inkább költészeti show-t kéne indítani, elvégre mi vagyunk a tízmillió költő országa. A fődíjat is sokkal olcsóbban megúszhatnánk. Míg az olaszoknál ugyanis a nyertes könyvét százezer példányban adják majd ki, nálunk elég lenne mondjuk ezer példány is, mégis elképesztő öröm lenne a szerzőnek. Zárójel kezdődik. Életemben egyetlen munkát mondtam eddig vissza. Kiderült ugyanis, hogy interjúkat kéne készítenem egy olyan könyvsorozatba, amely sorozat példányait 2-3000 Ft-ért, minimum ötven példányben kötelesek megvenni a benne szereplő emberek. Nem bírta bevenni a gyomrom, hogy kihasználjam az emberek hiúságát, akik még mindig azt hiszik, hogyha a nevüket nyomtatásban látják, az megmenti őket kicsit a haláltól. Zárójel bezárva.
Én már látom a zsűri tagjai: Karafiáth Orsolya lenne természetesen Taye Selasi, Lackfi János, a szerethető apafigura, a harmadik pedig egy kissé arrogánsabb észosztó, mondjuk Havas Henrik.
Túljelentkezés lenne, az biztos, rengeteg szenvedélyes dilettáns és talán egy-egy igazi tehetség is. Talán. És lenne dráma is, emberi sorsok, nagy szerelmek és halálok története; sírás, nevetés, meztelenre vetkőzött lelkek, az még mindig eladható, szóval lenne profit is. Ami viszont igazán nagy nyereség lenne nekünk íróknak, még ha tizenegy után vetítenék is a magyar Masterpiece-t, az az, hogy újra több szó esne az irodalomról, horribile dictu, feltámadna az emberek figyelme a könyvek iránt.
