Archív

Profi gyilkosok – novella

December elején jelenik meg Jászberényi Sándor Az ördög egy fekete kutya című könyve, ebből olvashatjátok most a Profi gyilkosok című novellát.

Profi gyilkosok

Profi gyilkosok

Délután kettő múlt, a fű közt feküdtünk. Egyedül

voltunk a kertben. Mindenhol érezni lehetett a gyümölcsök

szagát, odavonzotta a darazsakat és a méheket.

A zümmögésüket hallottuk a fejünk felett. A fák

levelei között átsütött a nap, átmelegítette a ruhánkat,

ez jó érzés volt. Szerettünk a kertben egyedül lenni,

hogy senki sem szól ránk.

Egy darabig hang nélkül feküdtünk egymás mellett,

eszegettük a lehullott meggyet, és a magját a fű közé

pöcköltük.

Az öcsém vette észre a madarat. Megbökte a vállamat

és az egyik meggyfára mutatott. Követtem a tekintetét,

egészen a fa legfelső ágáig, ahol a varjú ült.

Nagy, fekete madár, a súlya alatt meghajlott az ág.

Eddig csak a szántóföldön láttunk ilyen madarat,

sosem repültek be a kert fái közé. Bár többször próbáltuk,

nem tudtunk elég közel menni hozzájuk. Ellentétben

a kistestű madarakkal, intelligensek voltak

és ravaszak.

Kitapintottam a mellettem heverő puskát, és magam

mellé húztam. Szlovák gyártmányú Szlávia légpuska

volt, fekete tusa zsírosan fénylett. Apám meghúzatta

benne a rugót, hogy erősebb legyen, lehessen

vadászni vele. Büszkék voltunk rá, hogy saját fegyverünk

van. Nem zavart, hogy osztoznunk kell rajta, hiszen

mindenen osztoztunk.

Felültem, letörtem a csövét, a zsebemből elővettem

az ólmot, és betöltöttem. Ügyeltem arra, hogy a maradék

lőszer véletlenül se szóródjon ki a zsebemből. 923

darab lövedékből kellett gazdálkodnunk egész nyáron,

ennyi volt a dobozban, melyet a puskához kaptunk.

Apánk azt mondta, nem vesz többet, ha elfogy,

ezért próbáltunk takarékoskodni.

Kiszámoltuk, hogy naponta összesen tízet lőhetünk

el, de miután apánk egyre többet hagyott minket

egyedül, megszaladt a kezünk.

A hüvelykujjammal belesimítottam a töltényt

a puskába, majd visszacsaptam a helyére a csövet.

A művelet alatt egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet

a varjúról. Megijedtem, hogy a csattanás elriasztja,

másodpercekig némán álltam.

A madár azonban nem foglalkozott velünk. Jobban

érdekelte az ág szélén lógó gyümölcs. Tollászkodott,

a csőrével unottan tépte a túlérett meggy húsát.

A vállamhoz szorítottam a puskát, belenéztem

a keresőbe, és megpróbáltam a légzésemre figyelni.

Az öcsém mocorogni kezdett mellettem.

„Biztosan el fogod találni?” – kérdezte suttogva.

„Biztosan.”

„Ma már egyet lelőttünk.”

„Ez minimum két bevágást ér.”

Bicskával apró rovátkákat húztunk a puskára minden

ölés után, úgy, ahogyan a Winettouban olvastuk.

Tudtam, hogy ha valamivel, hát ezzel a mondattal

meg fogom győzni, hiszen szentül megesküdtünk,

hogy a nyár végére meglesz az ötven rovátka, és csak

tizennyolcnál jártunk. Igaz, volt még másfél hónapunk.

O kételkedett abban, hogy tudjuk teljesíteni

a vállalást, hiszen kicsi volt még, és nehezen tartotta

a puskát, sokat hibázott. A magam részéről azonban

nem aggódtam túlzottan: a kezdetektől fogva pro:

gyilkos voltam.

Amikor apánk a kezünkbe adta a puskát, azt mondta,

tisztán öljünk. Abból indult ki, hogy előbb-utóbb

úgyis rájönnénk, az emberiség nem a céllövészet miatt

találta ki a lövöldözést, jobb, ha o mondja el, mit

kell tudnunk.

A ház előtt álltunk, ebéd után, még érezni lehetett

a paprikás krumpli szagát a levegőben, ő pedig előttünk

lőtt agyon egy verebet, ami a diófára ült. „Egy

lövés egy halál” – ezt nevezte tiszta ölésnek.

Azt mondta, ha már lelövünk valamit, mert biztosra

veszi, hogy le fogunk lőni hamarosan, ne szórakozzunk

vele. Ha ölünk, hát öljünk gyorsan és pontosan.

Tiszteljük azt, aminek szíve van.

Az első pár hétben nem sikerült semmit sem lelőnünk,

de aztán belejöttünk. Megrészegített minket

a hatalom, hogy a ravasz megnyomására valami, ami

az előbb még élt és mozgott, holtan esett a földre. Korábban

is öltünk hangyákat, bogarakat, de ez merőben

új és érdekes érzés volt.

Büszkén emeltük fel a halott verebeket, és vittük

a lábuknál fogva az emésztőgödörig, ahová a tetemeket

szórtuk, aztán az, aki elejtette a vadat, rituálisan

bevágást ejtett a puska tusán.

„Éhes vagyok” – mondta az öcsém, és felült.

„Egyél cseresznyét” – válaszoltam, de nem fordultam

felé.

„Unom a cseresznyét.”

„Ezt lelőjük és utána eszünk. Nemsokára megjön

Apa.”

Visszahúztam a földre, nem akartam, hogy elriassza

a madarat. Az órámra néztem. Apánk tényleg késett

az ebéddel, én is éhes voltam már.

Anyánk a nyár eleje óta kórházban volt, nála lehetett.

Majdnem minden idejét vele töltötte. Amióta

kiderült, hogy valami baj van a méhével és kórházba

kell mennie, apánk ingázott a munkahelye, a kórház

és közöttünk. Nem tudtuk, hogy mi anyánk betegsége,

nem beszéltek róla előttünk, csak esténként, miután

lefektettek minket.

Arra emlékszem, hogy azelőtt a nap előtt, amikor

bevonult a kórházba, sírt a konyhában. Apánk azt

mondta, minden rendben lesz.

Aztán elment a kórházba, és nem jött vissza napokig,

eltelt két hónap és még mindig ott volt. Eleinte

persze sokat sírtunk éjszaka, végül abbahagytuk. A fi-

gyelmünket a nyár kötötte le.

Apánk nem engedte, hogy látogassuk, azt mondta,

kicsik vagyunk még hozzá. Rajzokkal és levelekkel

tartottuk a kapcsolatot. Mivel másodikos voltam, én

már szépen írtam. Komoly fogalmazásokat küldtem

be, olyan mondatokkal, mint „ma sokat bóklásztunk

az erdőben”, az öcsém pedig rengeteget rajzolt neki

zsírkrétával, vulkánokat, tankokat vagy ami aznap éppen

az eszünkbe jutott.

Anyánk eltűnésével sok változás történt otthon.

Apánk például nem játszott többet velünk. Mogorva

lett, lefogyott és visszaszokott a dohányzásra.

„Lelőhetem én?” – kérdezte az öcsém, és egészen mellém

hajolt.

„Nem.”

„De a múltkorit is te lőtted le.”

„Azért, mert neked még nem megy olyan jól” –

mondtam, és leeresztettem a fegyvert.

„Nem igazságos, hogy mindig te lősz a puskával.”

„Még a csövét sem tudod letörni egyedül.”

„Akkor sem igazságos.”

„A következő a tiéd, rendben?”

Az utolsó mondatot már suttogtam, mert észrevettem,

hogy megmozdult a madár. Lusta szárnycsapásokkal

átrepült a gyümölcsöskerten, és a ház mellett

álló fenyőfa felső ágára ült. Felugrottunk, és a ház felé

szaladtunk, hogy megfelelő pozíciót találjunk. Nem

vitatkoztunk tovább.

A rozsdás, zöld kerítés mellett álltam meg, és újra

a vállamhoz emeltem a puskát. Pár centivel balra vitt,

ezt belekalkuláltam a lövésbe. Éreztem a szelet az

arcomon. Nem volt annyira erős, hogy befolyásolja

a lövedék pályáját, de biztosra akartam menni, ezért

irányba álltam. Belenyomtam a vállamba a puskát,

hagytam, hogy a markolat nyomásához hozzászokjon

a testem, és könnyedén tudjam elengedni a golyót,

úgy, ahogyan apánk tanította.

Kilégzéskor kell lőni, mert amikor az ember levegőt

vesz, bemozdul a válla. A keresővel ráálltam a varjúra,

megcéloztam a nyakát. A megfelelő pillanatra vártam,

amikor már nem éreztem a kezemben a puska súlyát.

A kirepülő ólomgolyó süvítését hallani lehetett

a levegőben. A madár lebukott a fáról, én pedig diadalmas

mosollyal eresztettem le a puskát a vállamról.

Mindketten odarohantunk, ahová a varjú leesett.

Még életben volt. A lövésem a torkát érte, körbe-körbe

csapkodott a szárnyaival a földön, nem tudott

elrepülni. Pár méterről néztük a haláltusáját. Nem láttunk

még ilyet.

Újratöltöttem, a madár szügyére céloztam, és lőttem.

A lövedék becsapódott a testébe, felborzolta

a tollát, de nem állította meg a mozgásban. Vergődött

tovább, vérrel kenve össze a betont.

„Öld már meg!” – kiabálta az öcsém. A zsebembe

nyúltam, elővettem egy újabb ólomgolyót és megint

újratöltöttem.

Ezúttal a szárnyát találtam el, a lövés ereje talpra állította

a madarat, abbahagyta a csapkodást. Észrevett

minket, megindult felénk. A földön húzta a szárnyait,

ahogyan lépdelt, a torkából csepegett a vér, összekente

a tollait. Megtöltöttem a fegyvert és lőttem.

Mellbe találtam, de nem állt meg. Hátrálni kezdtem,

mert féltem, hogy összevérez engem is.

Egy méterre lehetett tőlem, felemelte a fejét és rám

nézett. A szeme fekete volt, mint a gomb. Károgni

kezdett, hosszan és elviselhetetlenül hangosan. Lőttem

megint, de meg sem érezte.

„Ez nem akar meghalni!” – kiabálta hisztérikusan

az öcsém. „Nem tudod megölni!” – kiabálta, és futni

kezdett.

A madár pedig jött, próbáltam újratölteni, de kiszóródtak

a zsebemből a töltények a földre, csak a puskát

tartottam a kezemben.

Amikor fél méter távolságba ért, megállt, és megint

elrikoltotta magát. Láttam, ahogyan mozog a csőrében

a nyelve. Kiejtettem a puskát a kezemből, hangosat

csattant a földön. Dobolt a vér halántékomban,

a homlokomon kiütött a hideg veríték. Egész testemben

a kerítéshez nyomódtam, éreztem, hogy a drót

belevág a hátamba, hogy nincs hová hátrálnom tovább,

a madarat pedig nem tudom megölni. Hosszú

másodpercek teltek el így, hogy farkasszemet néztünk,

hogy bámultam bele a fekete szemébe és közben

folytak a könnyeim.

„Hát ti meg mi az istent csináltok itt?” – hallottam

apám hangját. Sápadtan állt a kerítésnél, a kezében cigarettával.

Egy mozdulattal mellettem termett és egy nagyot

rúgott a varjúba, hallottam a madár csontjainak reccsenését.

A rúgás a levegőbe emelte, és több tollát kitépte.

Három métert repült, majd nekicsapódott a ház

falának, véres nyomott hagyva maga után.

Nem halt meg. Keservesen károgott és vergődött

a földön, megpróbált talpra állni.

Apám felkapta a légpuskát, a madárhoz ugrott, és

a tussal teljes erővel fejbe vágta. Többször is lecsapott,

addig ütötte, míg össze nem zúzta a koponyáját. Pár

másodperc alatt végzett, a puskatuson lévő vért a fűbe

törölte.

Nem tudtam mozdulni, csak álltam és néztem, hogyan

lebegnek a levegőben a madárból kiszakadt fekete

tollpihék.

Estére belázasodtam. Forogtam az ágyamban, lerúgtam

magamról a takarót. Ha lehunytam a szemem,

a varjú állt előttem, csak jött, csak jött, és nem tudtam

megölni. Hangosan nyöghettem, mert az apám bejött

a szobámba. Késő éjszaka volt már, ő pedig még utcai

ruhában volt. Éreztem a leheletén a sör és a cigaretta

szagát. Leült az ágyam szélére, megsimogatta a fejem,

majd a hőmérőt a hónom alá dugta.

„Nem tudom, hogy hol rontottam el. Mindent úgy

csináltam, ahogyan tanítottad, mégsem tudtam rendesen

megölni.”

„Nem csináltál rosszul semmit. Még Isten sem öl

mindig tisztán” – mondta, megsimogatta a fejemet,

betakart, majd visszament a szobájába, és felhangosította

a zenét.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top