December elején jelenik meg Jászberényi Sándor Az ördög egy fekete kutya című könyve, ebből olvashatjátok most a Profi gyilkosok című novellát.
Profi gyilkosok
Délután kettő múlt, a fű közt feküdtünk. Egyedül
voltunk a kertben. Mindenhol érezni lehetett a gyümölcsök
szagát, odavonzotta a darazsakat és a méheket.
A zümmögésüket hallottuk a fejünk felett. A fák
levelei között átsütött a nap, átmelegítette a ruhánkat,
ez jó érzés volt. Szerettünk a kertben egyedül lenni,
hogy senki sem szól ránk.
Egy darabig hang nélkül feküdtünk egymás mellett,
eszegettük a lehullott meggyet, és a magját a fű közé
pöcköltük.
Az öcsém vette észre a madarat. Megbökte a vállamat
és az egyik meggyfára mutatott. Követtem a tekintetét,
egészen a fa legfelső ágáig, ahol a varjú ült.
Nagy, fekete madár, a súlya alatt meghajlott az ág.
Eddig csak a szántóföldön láttunk ilyen madarat,
sosem repültek be a kert fái közé. Bár többször próbáltuk,
nem tudtunk elég közel menni hozzájuk. Ellentétben
a kistestű madarakkal, intelligensek voltak
és ravaszak.
Kitapintottam a mellettem heverő puskát, és magam
mellé húztam. Szlovák gyártmányú Szlávia légpuska
volt, fekete tusa zsírosan fénylett. Apám meghúzatta
benne a rugót, hogy erősebb legyen, lehessen
vadászni vele. Büszkék voltunk rá, hogy saját fegyverünk
van. Nem zavart, hogy osztoznunk kell rajta, hiszen
mindenen osztoztunk.
Felültem, letörtem a csövét, a zsebemből elővettem
az ólmot, és betöltöttem. Ügyeltem arra, hogy a maradék
lőszer véletlenül se szóródjon ki a zsebemből. 923
darab lövedékből kellett gazdálkodnunk egész nyáron,
ennyi volt a dobozban, melyet a puskához kaptunk.
Apánk azt mondta, nem vesz többet, ha elfogy,
ezért próbáltunk takarékoskodni.
Kiszámoltuk, hogy naponta összesen tízet lőhetünk
el, de miután apánk egyre többet hagyott minket
egyedül, megszaladt a kezünk.
A hüvelykujjammal belesimítottam a töltényt
a puskába, majd visszacsaptam a helyére a csövet.
A művelet alatt egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet
a varjúról. Megijedtem, hogy a csattanás elriasztja,
másodpercekig némán álltam.
A madár azonban nem foglalkozott velünk. Jobban
érdekelte az ág szélén lógó gyümölcs. Tollászkodott,
a csőrével unottan tépte a túlérett meggy húsát.
A vállamhoz szorítottam a puskát, belenéztem
a keresőbe, és megpróbáltam a légzésemre figyelni.
Az öcsém mocorogni kezdett mellettem.
„Biztosan el fogod találni?” – kérdezte suttogva.
„Biztosan.”
„Ma már egyet lelőttünk.”
„Ez minimum két bevágást ér.”
Bicskával apró rovátkákat húztunk a puskára minden
ölés után, úgy, ahogyan a Winettouban olvastuk.
Tudtam, hogy ha valamivel, hát ezzel a mondattal
meg fogom győzni, hiszen szentül megesküdtünk,
hogy a nyár végére meglesz az ötven rovátka, és csak
tizennyolcnál jártunk. Igaz, volt még másfél hónapunk.
O kételkedett abban, hogy tudjuk teljesíteni
a vállalást, hiszen kicsi volt még, és nehezen tartotta
a puskát, sokat hibázott. A magam részéről azonban
nem aggódtam túlzottan: a kezdetektől fogva pro:
gyilkos voltam.
Amikor apánk a kezünkbe adta a puskát, azt mondta,
tisztán öljünk. Abból indult ki, hogy előbb-utóbb
úgyis rájönnénk, az emberiség nem a céllövészet miatt
találta ki a lövöldözést, jobb, ha o mondja el, mit
kell tudnunk.
A ház előtt álltunk, ebéd után, még érezni lehetett
a paprikás krumpli szagát a levegőben, ő pedig előttünk
lőtt agyon egy verebet, ami a diófára ült. „Egy
lövés egy halál” – ezt nevezte tiszta ölésnek.
Azt mondta, ha már lelövünk valamit, mert biztosra
veszi, hogy le fogunk lőni hamarosan, ne szórakozzunk
vele. Ha ölünk, hát öljünk gyorsan és pontosan.
Tiszteljük azt, aminek szíve van.
Az első pár hétben nem sikerült semmit sem lelőnünk,
de aztán belejöttünk. Megrészegített minket
a hatalom, hogy a ravasz megnyomására valami, ami
az előbb még élt és mozgott, holtan esett a földre. Korábban
is öltünk hangyákat, bogarakat, de ez merőben
új és érdekes érzés volt.
Büszkén emeltük fel a halott verebeket, és vittük
a lábuknál fogva az emésztőgödörig, ahová a tetemeket
szórtuk, aztán az, aki elejtette a vadat, rituálisan
bevágást ejtett a puska tusán.
„Éhes vagyok” – mondta az öcsém, és felült.
„Egyél cseresznyét” – válaszoltam, de nem fordultam
felé.
„Unom a cseresznyét.”
„Ezt lelőjük és utána eszünk. Nemsokára megjön
Apa.”
Visszahúztam a földre, nem akartam, hogy elriassza
a madarat. Az órámra néztem. Apánk tényleg késett
az ebéddel, én is éhes voltam már.
Anyánk a nyár eleje óta kórházban volt, nála lehetett.
Majdnem minden idejét vele töltötte. Amióta
kiderült, hogy valami baj van a méhével és kórházba
kell mennie, apánk ingázott a munkahelye, a kórház
és közöttünk. Nem tudtuk, hogy mi anyánk betegsége,
nem beszéltek róla előttünk, csak esténként, miután
lefektettek minket.
Arra emlékszem, hogy azelőtt a nap előtt, amikor
bevonult a kórházba, sírt a konyhában. Apánk azt
mondta, minden rendben lesz.
Aztán elment a kórházba, és nem jött vissza napokig,
eltelt két hónap és még mindig ott volt. Eleinte
persze sokat sírtunk éjszaka, végül abbahagytuk. A fi-
gyelmünket a nyár kötötte le.
Apánk nem engedte, hogy látogassuk, azt mondta,
kicsik vagyunk még hozzá. Rajzokkal és levelekkel
tartottuk a kapcsolatot. Mivel másodikos voltam, én
már szépen írtam. Komoly fogalmazásokat küldtem
be, olyan mondatokkal, mint „ma sokat bóklásztunk
az erdőben”, az öcsém pedig rengeteget rajzolt neki
zsírkrétával, vulkánokat, tankokat vagy ami aznap éppen
az eszünkbe jutott.
Anyánk eltűnésével sok változás történt otthon.
Apánk például nem játszott többet velünk. Mogorva
lett, lefogyott és visszaszokott a dohányzásra.
„Lelőhetem én?” – kérdezte az öcsém, és egészen mellém
hajolt.
„Nem.”
„De a múltkorit is te lőtted le.”
„Azért, mert neked még nem megy olyan jól” –
mondtam, és leeresztettem a fegyvert.
„Nem igazságos, hogy mindig te lősz a puskával.”
„Még a csövét sem tudod letörni egyedül.”
„Akkor sem igazságos.”
„A következő a tiéd, rendben?”
Az utolsó mondatot már suttogtam, mert észrevettem,
hogy megmozdult a madár. Lusta szárnycsapásokkal
átrepült a gyümölcsöskerten, és a ház mellett
álló fenyőfa felső ágára ült. Felugrottunk, és a ház felé
szaladtunk, hogy megfelelő pozíciót találjunk. Nem
vitatkoztunk tovább.
A rozsdás, zöld kerítés mellett álltam meg, és újra
a vállamhoz emeltem a puskát. Pár centivel balra vitt,
ezt belekalkuláltam a lövésbe. Éreztem a szelet az
arcomon. Nem volt annyira erős, hogy befolyásolja
a lövedék pályáját, de biztosra akartam menni, ezért
irányba álltam. Belenyomtam a vállamba a puskát,
hagytam, hogy a markolat nyomásához hozzászokjon
a testem, és könnyedén tudjam elengedni a golyót,
úgy, ahogyan apánk tanította.
Kilégzéskor kell lőni, mert amikor az ember levegőt
vesz, bemozdul a válla. A keresővel ráálltam a varjúra,
megcéloztam a nyakát. A megfelelő pillanatra vártam,
amikor már nem éreztem a kezemben a puska súlyát.
A kirepülő ólomgolyó süvítését hallani lehetett
a levegőben. A madár lebukott a fáról, én pedig diadalmas
mosollyal eresztettem le a puskát a vállamról.
Mindketten odarohantunk, ahová a varjú leesett.
Még életben volt. A lövésem a torkát érte, körbe-körbe
csapkodott a szárnyaival a földön, nem tudott
elrepülni. Pár méterről néztük a haláltusáját. Nem láttunk
még ilyet.
Újratöltöttem, a madár szügyére céloztam, és lőttem.
A lövedék becsapódott a testébe, felborzolta
a tollát, de nem állította meg a mozgásban. Vergődött
tovább, vérrel kenve össze a betont.
„Öld már meg!” – kiabálta az öcsém. A zsebembe
nyúltam, elővettem egy újabb ólomgolyót és megint
újratöltöttem.
Ezúttal a szárnyát találtam el, a lövés ereje talpra állította
a madarat, abbahagyta a csapkodást. Észrevett
minket, megindult felénk. A földön húzta a szárnyait,
ahogyan lépdelt, a torkából csepegett a vér, összekente
a tollait. Megtöltöttem a fegyvert és lőttem.
Mellbe találtam, de nem állt meg. Hátrálni kezdtem,
mert féltem, hogy összevérez engem is.
Egy méterre lehetett tőlem, felemelte a fejét és rám
nézett. A szeme fekete volt, mint a gomb. Károgni
kezdett, hosszan és elviselhetetlenül hangosan. Lőttem
megint, de meg sem érezte.
„Ez nem akar meghalni!” – kiabálta hisztérikusan
az öcsém. „Nem tudod megölni!” – kiabálta, és futni
kezdett.
A madár pedig jött, próbáltam újratölteni, de kiszóródtak
a zsebemből a töltények a földre, csak a puskát
tartottam a kezemben.
Amikor fél méter távolságba ért, megállt, és megint
elrikoltotta magát. Láttam, ahogyan mozog a csőrében
a nyelve. Kiejtettem a puskát a kezemből, hangosat
csattant a földön. Dobolt a vér halántékomban,
a homlokomon kiütött a hideg veríték. Egész testemben
a kerítéshez nyomódtam, éreztem, hogy a drót
belevág a hátamba, hogy nincs hová hátrálnom tovább,
a madarat pedig nem tudom megölni. Hosszú
másodpercek teltek el így, hogy farkasszemet néztünk,
hogy bámultam bele a fekete szemébe és közben
folytak a könnyeim.
„Hát ti meg mi az istent csináltok itt?” – hallottam
apám hangját. Sápadtan állt a kerítésnél, a kezében cigarettával.
Egy mozdulattal mellettem termett és egy nagyot
rúgott a varjúba, hallottam a madár csontjainak reccsenését.
A rúgás a levegőbe emelte, és több tollát kitépte.
Három métert repült, majd nekicsapódott a ház
falának, véres nyomott hagyva maga után.
Nem halt meg. Keservesen károgott és vergődött
a földön, megpróbált talpra állni.
Apám felkapta a légpuskát, a madárhoz ugrott, és
a tussal teljes erővel fejbe vágta. Többször is lecsapott,
addig ütötte, míg össze nem zúzta a koponyáját. Pár
másodperc alatt végzett, a puskatuson lévő vért a fűbe
törölte.
Nem tudtam mozdulni, csak álltam és néztem, hogyan
lebegnek a levegőben a madárból kiszakadt fekete
tollpihék.
Estére belázasodtam. Forogtam az ágyamban, lerúgtam
magamról a takarót. Ha lehunytam a szemem,
a varjú állt előttem, csak jött, csak jött, és nem tudtam
megölni. Hangosan nyöghettem, mert az apám bejött
a szobámba. Késő éjszaka volt már, ő pedig még utcai
ruhában volt. Éreztem a leheletén a sör és a cigaretta
szagát. Leült az ágyam szélére, megsimogatta a fejem,
majd a hőmérőt a hónom alá dugta.
„Nem tudom, hogy hol rontottam el. Mindent úgy
csináltam, ahogyan tanítottad, mégsem tudtam rendesen
megölni.”
„Nem csináltál rosszul semmit. Még Isten sem öl
mindig tisztán” – mondta, megsimogatta a fejemet,
betakart, majd visszament a szobájába, és felhangosította
a zenét.
