Egy kolozsvári fiatalember merész vállalkozása.
Nem szokásom szerzői kötetekről recenziót írni, mivel meggyőződésem, hogy szerzőnek, műnek és olvasónak egyaránt jót tesz, ha hivatalos, hozzáértő kiadó gondozza az adott szöveget. A magánkiadások mindig „gyanúsak”: vajon miért nem a megszokott módon jelent meg a mű? Talán csak nem azért, mert valójában olyan rossz, hogy egyetlen kiadó sem vállalta fel? Bizony a legtöbb szerzői kötettel pontosan ez a helyzet!
Kelemen Zoltán első novelláskötetével (Első 21 novella) azonban mégis kivételt teszek, mivel a fiatal szerző olyan területen alkot, mely a magyar irodalmon belül sosem volt igazán elismert. A fantasy, sci-fi és misztikus történetek valahogy mindig a ponyva, a lektűr, vagyis a lenézett tömegcikk kategóriájába soroltattak, pedig volt nekünk pl. egy Zsoldos Péterünk, akinek tudományos-fantasztikus regényeit nagyon is magas irodalmi színvonal jellemezte!
No, mindegy.
Kelemen Zoltán vett egy nagy levegőt és saját maga adta ki a novelláit. Hogy miért vállalkozott erre, ahelyett, hogy türelmesen kilincselt volna a kiadók szerkesztőségeiben, azt tőle kérdezzék. A lényeg, hogy a szövegek elérhetőekké, tehát megítélhetőkké váltak.
Lássuk, milyenek is ezek a novellák. A szigorú irodalomkritikus szemével nézve bizony nyersek, itt-ott döccenők, görcsösek (hol egy alany hiányzik, pedig ordít érte a mondat, hol képzavar lép fel, hisz senkinek sincs „cincér alakú bajsza”, legfeljebb cincérCSÁP alakú bajsza!), de ugyanakkor lelkesedéstől, ízes hangulattól áthatottak.
Miként a kötet fülszövege írja:
„[Az olvasó] …olyan világba látogathat el, amelyben a fantasztikum és a realitás közötti határ összemosódik, amelyben elképesztő egyszerűséggel és magától értetődőséggel zajlanak az olykor megdöbbentő és váratlan események. A szerző alapvető értékeket állít mérlegre, megkérdőjeleződik az élet valósága, fontossága, az ember felsőbbrendű volta, a „normális”. Már pedig ki az, akit ne érdekelne, miként feszíthetőek szét a közhelyek, a megszokottság, és hogy milyen törvények szabják meg a képzelet határait? A novellákra bízva magunkat beléphetünk ebbe a kérdésekre kérdésekkel válaszoló, titokzatos világba, hogy végül sokkal biztosabbak lehessünk bizonytalanságunkban.”
Alig hiszem persze, hogy akadna olyan olvasó a Föld kerekén, aki arra vágyna, hogy egy novella a benne lévő bizonytalanságot növelje – nem azért olvasunk, mert rosszul akarjuk érezni magunkat, drága fülszöveget író barátunk!
No, mindegy.
Még szerencse, hogy Kelemen novelláitól nem is fogjuk pocsékul érezni magunkat, hisz szinte mindegyik kellemes hangulatú, kedves kis írás, ha az ifjú szerzőnek van is még mit tanulnia.
Az 1986-ban Kolozsvárott, észak-Erdély kincses városában született Kelemen Zoltán, aki tanulmányait a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban és a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen végezte, most egy írását a Librariusnak ajánlva mutatkozik be nálunk: a többi az olvasó dolga.
Állati szemtelenség
A korai huszadik század egyik szeptemberének a végén vándormutatványosok érkeztek Bécsből Sopron északnyugati külvárosába. A cirkusz neve Lángoló Kör volt, sokan ismerték, és a Belvároshoz közel, a Virágvölgy legtélibb részében húzta fel a sátrát. Ez aztán rövid időn belül lángokba borult, és anélkül, hogy elhamvadott volna, égni kezdett. Három napig szándékozott maradni a városban. Az előadások időpontját hatalmas méretű színes plakátokkal ismertették. Ezeket a cirkuszigazgató akaratából az alkalmazottak már a sátorfelhúzás után kiaggatták a hűség városának különböző pontjain. A falragaszok többek között lángokban álló sátrat ábrázoltak, körülötte néhány állattal, rövid szöveggel.
A Lángoló Kör előadásai péntek délután hat órakor kezdődtek meg a folyamatosan lángokban álló sátorban, és két óra hosszat tartottak. A belépő száz aranykorona volt. Ezt a kíváncsiságtól fűtött soproniak teketóriázás nélkül kifizették. Egyesek üdítőre, pattogatott kukoricára vagy éppen vattacukorra is költöttek, majd a cirkusz három bejáratának egyikén belépve tetszés szerint helyet foglaltak. Levetették őszi kabátjukat, kalapjuk, és várták az ígéretesnek tűnő előadások megkezdését. Hat óra utánra a sátor zsúfolásig megtelt. Sokan még álltak is. Belsejében lassan kezdett felgyülemleni a változatos szagokat, illatokat rejtegető meleg, hangos, fültépő lárma, félhomály. Hirtelen felhangzott Beethoven ötödik szimfóniája. Erre mindenki elhallgatott és kíváncsian figyelni kezdett. A dallamos zenére háromszögű reflektorok gyúltak ki a magasban. Fényükkel megvilágították a porond közepét. Ott hangos és ijesztő robbanással megjelent a cirkuszigazgató egy nyúlánk, cilinderével együtt háromméteres férfi, bordó frakkban, cincérhez hasonló hosszú bajusszal. Ő mindamellett, hogy a vándormutatványosok adminisztratív dolgait intézte, a változatos előadások levezetőjeként is tevékenykedett. Tisztelettudóan meghajolt, majd hangosan, a „Hölgyeim és uraim…” szavakkal indítva ismertette az aznap esti programot, és ünnepélyesen megnyitotta az előadást. Beszédét bevégezve egy pukkanás kíséretében eltűnt, a folytonosan hangzó zenei aláfestés pedig keményebb dallamra váltott.
Az aréna területén halk pattogó hangok közepette különböző méretű fém-, valamint kősúlyok jelentek meg. A föld meghasadt, a mélyből pedig előugrott egy férfi. Meztelen barna teste fogpiszkáló sovány volt. Olyannyira, hogy a kilátszó csontjai mellett dobogó szívét és lüktető tüdejét is látni lehetett. Épp csak egy selyemből készült ágyékkötőt viselt. Ő volt Borda, az erőművész. Alig öt-tíz percig tartózkodott a porondon. Ez idő alatt a körülötte levő súlyokkal könnyedén zsonglőrözni kezdett, egyensúlyozott velük, majd fürgén különböző alakzatokat, épületeket épített belőlük: piramis, kocka, torony… A lélegzetelállító, meg főként elképesztő előadás vége felé Borda szétmorzsolta a kősúlyokat, a fémből készülteket pedig golyókká gyúrta, majd kigördítette a sátor közepének egyetlen bejáratán. Cselekedete után széles mosollyal és sűrű pukedlizések közepette, amelyet hangos tapszivatar kísért végig, hátrahagyta a közönséget. Távozása utána, alighogy az ujjongás kezdett alábbhagyni, hat oroszlánfejű zöldes óriáskígyó siklott be a porondra. Üvöltve, fel-felágaskodva kétszer-háromszor körbekúszták az arénát. Eközben a mennyezetről vaskos lenkötelek ereszkedtek le, a társaságukban pedig csak úgy a semmiből egy hosszú, fehér korbács jelent meg. Az oroszlánkígyók az általuk már jól ismert lebegő „idomító” eszköz csattogásaira felugrottak a kötelekre, majd nekiláttak a betanult kötéltáncok bemutatásához. Előadásuk csúcspontja a lengő trapézok használata volt, amikor rémisztő magasságban dobálták, továbbá kapták el egymást. Néha egy-egy kört, virágot formáltak a levegőben. A többnyire tátott szájjal figyelő közönséget nagyon hamar megnyerték maguknak. Mutatványukkal végezve ugyanúgy távoztak, mint ahogy érkeztek. Ezután a porond közepén fehér gőz kezdett felhalmozódni, amelyből aztán egy feketehajú férfi alakja tűnt fel: Csillám, a vándormutatványosok bűvésze. Az illető talpig fekete öltözetet viselt kalappal, kesztyűvel, sétapálcával. Az egyszerű kis bűvészi mutatványok után késekkel dobáltatta meg, kettéfűrészeltette, darabokra szedette, sőt meg is pörköltette magát. Mindezek után kalapjának a belsejéből elkezdte előszedegetni egy fehér elefánt mozgó testrészeinek a darabjait, amelyek szempillantások alatt egyesültek is. A teremtmény békés ormánylengetések közepette állt a bűvész előtt, aki kalapját egyből fekete kendővé változtatta, és az állatra dobta. Mindenki meglepetésére a kis szövetdarab elkezdett megnyúlni. Teljes egészében lefedte az emlőst. Alig telt el pár másodperc, és a kelme alatti test minden jelenlevő meglepetésére hullámzani kezdett. Ekkor a férfi egy hirtelen rándítással eltávolította a leplet az állatról, amelynek helyén egy kupac fehér egér tornyosult. A rágcsálók élénk cincogások kíséretében sietve távoztak a cirkusz sátrából. Csillám szikrázó tekintettel, mosolyogva egyszer csak elkezdett a levegőbe emelkedni, ahol aztán apró tarka pillangókká válva lassan eltűnt. Közben folyamatosan integetett a kalappá változtatott kendővel, továbbá meg-meghajolt néhányszor, csókot szórt, majd újra integetett. Körülötte elismerő taps tört fel. A három érdekfeszítő mutatvány után, a cirkusz könnyed állatparádéja következett. Léha, szokványos bohócokkal, különleges állatokkal. Az aprólékosan kisminkelt bohócok kinézetre pont úgy festettek, mint valami tarka papagájok. A szivárvány színeibe voltak öltözve, és változatos hangszerekkel, mint például harmonika, trombita, dob, különféle dallamokat játszottak. Tettük közben az egymás mellett felsorakozva bevonuló állatok hátán ugrabugráltak, bukfenceztek, cigánykereket vetettek. Az alattuk levő állatok között voltak kétfejű tigrisek, hárompúpú tevék, tüzet fújó, fekete elefántok, agyaras
zsiráfok, aranyszőrű lovak, buborékokat böfögő, rózsaszínű struccok, nyúlfülű lámák és sok más különleges állat. Leírtak néhány kört a bohócok által lejátszott zenedallamokra, majd egymásra mászva piramist építettek. Rövid időn belül leugrottak egymásról, és libasorban távoztak. A műlovaglás követte őket. Főszereplője egy atlétikus alkatú személy volt. Testének egyik fele nő, másik fele pedig férfi. Feszes, lila bársonyruházatot viselt, és gyöngy fehér egyszarvúkon lovagolt, táncolt, ugrált. Távozása után a cirkuszi előadás záró műsora következett, amely több állati mutatványból állt. Pogácsa kezdte meg. Egy kövér nehézkesen mozgó óriás víziló, aki különféle előtte feltűnő süteményeket falt fel. Ez idő alatt dallamosan böfögött, illatosat szellentett.
Őt Koridon, a cirkusz bernáthegyi nagyságú, róka-farkas keverékű kutyája követte. Hullahopp karikákkal meg egy nagy vörös műanyag labdával vonult be a porondra, és szórakoztatta a közönséget. Tudott kacsintani, emberekhez hasonlóan nyelvet ölteni. Az utolsó mutatvány egy medvékből álló együttesre volt bízva: a Barka családra. Volt közöttük gitáros mosómedve, trombitás barnamedve, egy zongorázni tudó jegesmedve, sőt még egy panda meg koala is. Ezek közül az első dobon játszott, míg az utóbbi harmonikán. Különféle közismert zenedallamokat tudtak eljátszani azok szövegének az eléneklésével együtt.
Barkáék fellépése előtt Koridon kissé kimerülten távozott a porondról. Félredobta a labdáját, karikáit, és lassan a kutyaólhoz hasonló lakókocsijához vánszorgott, ahol a kölykei várták. Szerencséjére azok nyöszörögve épp aludtak. Megkönnyebbült. Vacsora nélkül feküdt le. Hamar el is aludt. Éjféltájt hangos üvöltésekre, dulakodásra, vérszagra ébredt. A cirkuszt megtámadta egy rablóbanda. Az ellenszegülőket mind megölték. Így történt Koridonnal is. Három vasgolyó szempillantások alatt végzett vele, miután ugatások közepette bátran bevetette magát a harcba.
Szombat reggel a Lángoló Kör területe csendesen nyújtózott végig Sopron barokk stílusú épületeivel szembe. Mély hallgatására a városiak csak koradélután figyeltek fel. A helyszínt átvizsgáló rendőrök vezetője, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, magához vette Koridon egyik kölykét. Tőle rövid időn belül átkerült a Lambert családhoz, akivel rokonságban állt. Az illető család Soprontól úgy négy kilométernyire, Ágfalván élt egy hatalmas gyümölcsössel körülvett, kétemeletes, zöldfedelű kőházban. Pár év eltelte után Koridon kölykéből szép, megtermett házőrző kutya lett. Lamberték jóvoltából – mivel nőstény volt – az Arlett nevet viselte. Akárcsak Koridon, tudta emberekhez hasonlóan ölteni a nyelvét, és kissé vad természete miatt általában rövid láncon tartották. Az egyik kemény vonású Lambert fiú egy csípős téli reggelen a gyéren hulló hópelyhek közepette épp fát hasogatott. Báránybőr kabátot, kucsmát, gyapjúnadrágot viselt. Néha meg-megállt pihenni. Ilyenkor körbenézett a hószőnyeggel fedett udvarukon, amelynek alsó részében Arlett tartózkodott. Bizonyos idő után a fiú azon vette észre magát, hogy a kutya folyton őt bámulja, majd elkezdi nyújtani a nyelvét. A percek csak teltek, és nem hagyta abba. Ez nagyon felidegesítette a fiút, aki aztán a kutyának dobta fejszéjét. Arlett vérző fejjel egyből kimúlt. A fiú ijedten a tetemhez szaladt:
– Kapok én apámtól – törtek fel belőle a szavak. Hirtelen nyöszörgésekre lett figyelmes. A kutyaól belsejéből jött. Teketóriázás nélkül belenyúlt. Csupasz keze puha, szőrös testecskékbe ütközött. Megmarkolta, majd kihúzta őket. Három kiskutya volt. Egyből egy ötlet villant át elméjén. Elővette bicskáját, és elkezdte levágni a kölykök nyelvét. Azok éles vinnyogásba kezdtek. Ez idő alatt a ház kapuján belépett egy kecskeszakállas, bajszos, fekete kabátos férfi. Fején nemezkalapot viselt, és mivel sántított egy kicsit, sétapálcát hordott magával:
– Mondd, hol vehetek kutyát ebben a faluban? – hallatszottak fel az idegen szavai a Lambert fiú háta mögött, aki felrezzenve hirtelen megfordult, és végigmérte a férfit.
– Nekünk van három kutyakölykünk. Szívesen eladok egyet önnek.
– Hm… Tíz fillért adok érte.
– Rendben.
– Mitől véresek, miként halt meg a szuka? – kíváncsiskodott gyanakvásmentesen, miután fizetett, és átvett egy kölyköt.
– Az anyjuk vérétől. Megvadult, így aztán agyon kellett csapjam. Ne aggódjon, a kölykei szelídek…
– Értem. Szép napot! – köszönt el. A fiú semmit sem felelt. Csak szó nélkül elnézett a távozó középkorú idegen után, aki a farkától lóbálva vitte a megvásárolt kiskutyát. Az váratlanul elkezdett nyelvet ölteni az ifjú Lambertre.
– „Képtelenség!”– mondta magába a fiú. Szétnyitotta tenyerét. Három apró nyelvecskét tartott… Az idegen egyre csak távolodott a lassan szálldogáló hópelyhek között. Egyszer csak eltűnt a fiú szeme elől. Folyamatosan haladt kifele a faluból. Kiérve ment még pár métert előre, majd az aszfaltösvényről letért egy hófödte rétre. Itt elindult egy lábnyomoktól kitaposott ösvényhez hasonló csapáson. Ennek a végénél hét lakókocsi várt rá. Mindegyik előtt három kövéres, fekete egyszarvú pihent. A cirkusz neve Szokatlan Társaság volt:
– Hogy ment a vásár? – hangzott fel egy női hang. Egy szárnyas sellőtől jött, aki egy kocsi tetején feküdt.
– Amint látod.
– Túl kicsi.
– Mindjárt megnő – jelentette ki egy alacsony küklopsz. A havat seperte. Gyorsan a férfihez sietett. Átvette a kiskutyát, köpött rá egyet, majd a földre dobta. Az pár másodpercen belül vonaglás, nyüszítés közepette tigris nagyságúvá nőtt. – Valami ötlet?
– Rád bízom. Lepj meg.
– Meglesz – mondta a küklopsz. A kutyával együtt távozott.
– Biztos Sopronba akarod, hogy menjünk?
– Igen.
– Legyünk elővigyázatosak – jelentette ki a sellő. A férfi csak bólintott egyet, majd megindult a lakókocsijához.
A Szokatlan Társaság szürkület előttig tartózkodott Ágfalva közelében. Célpontjuk Sopron északi része volt, ahová aztán estére úgy nyolc óra körül meg is érkeztek. Nyugodtan letáboroztak a barokk város Virágvölgy mezején. Sűrűn hullott a hó, így a sátorfelhúzást és a cirkusz népszerűsítését másnapra halasztották. Éjfélkor Sopron házaiból sárga szikrák kezdtek kiszivárogni. Az alvó Szokatlan Társaság köré gyülekeztek, ahol nagyon hamar egy lángoló sátrat alkottak, amelyben épp akkor kezdődött meg az előadás… Mindezt senki sem látta. Kivéve néhány szellemi lényt, aki éppen arra járt, továbbá Arlett kölykét, amely másnap reggelre érdekes módon eltűnt a küklopsz lakókocsijából. A város emlékei magukkal vitték őt.
A kötet megrendelhető: Első 21 novella
Kiadó: szerzői kiadás
Oldalszám: 136 oldal
Megjelenés: 2013
Kötés: Keménytáblás, cérnafűzött
ISBN: 978-973-0-14798-8
Borító: NpS © K. Zoltán
Korrektúra: Cserey Hajnalka
Nyomda: Qual Media, Kolozsvár
Nemere István a transindex.ro számára írt könyvbírálatot a kötetről.
