Archív

Nkisi fiókák: V. fejezet – Fehér köpeny

dorci“Sárika jobb szeret egyedül vásárolni, ezért a portán hagy várakozónak. Mivel új portás ül a pultban, Sárika megtiltja nekem, hogy levegyem a kabátom, hiszen Szonja rajtam van kenguruban. Azt mondja, nem kell másoknak is tudnia a félcédulám. Pedig a nénin is rajta van egy kenguru, ott pihen benne egy csukott szemű csecsemő. Azért alszik, mert hallja az anyja szívverését, emelkedik és süllyed azon a nagy szíven. Ő kap táplálékot és meleget. Vannak anyák, akiknek már nincs szíve – nem emelkedik a mellkasuk, de még ezután is eszik a gyereket. Egy anya, ami gyereket eszik. Azért, mert ő már csak emlékezet. Repedt tojáshéjból szökő levegő.” – Sós Dóra írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

nkisi

A fehér köpeny belül is lakhat.
A fehér köpeny szavai rétegesek, nem vattásak. A fehér köpeny bőrfotelben jegyzetel. A rétegeket választja el. De mi nem engedjük neki, mert az nem egészséges. Nem lehet egészséges az, ami úgy visz vissza az időben, hogy nem gyógyít meg semmit. Mi pedig nem akarunk hátramenni vele, mert nem hozhatunk haza senkit. Nem vájhatjuk ki a szürke pirulákat, és nem múlhat el a pocakból a rossz érzés.

– Mégis, Ivon, muszáj megpróbálnod. Mondd el, kicsoda pontosan Szonja.
– De én ilyet nem csinálok. Ez nem az én dolgom. Nem adom ki más történetét.
A fehér köpeny tanácstalan. Karistol a szénnel, feltölti a kis kockákat a papíron a szavak körül, amik állítólag én vagyok.
– És mit gondolsz, Szonja tud írni?

Ez a köpeny hülye. Ez a köpeny még ennyit se tud.
– Szonja nkisi baba. Nincsenek ujjai, amivel fogja a tollat. Maszatolni tud, főleg a bogyók levével. Rajzolhatunk magának.
– Az már megvolt, sok szép rajzot csináltál már.
– Igen, rágondoljuk magunkat a képekre. Szonja akkor mesél a legtöbbet magáról.
– De azokat én sose hallom, a babát csak te hallod. A te fejedben van.
– Majd én azt eldöntöm, honnan beszél Szonja – maga nem hallja, mert nincs rá füle, és mert nem is magára tartozik.
– Pedig én nagyon kíváncsi lennék mégis, hogy kiket személyesít meg Szonja baba.
A fehér köpeny ráncos, a résekbe beletölti a ravaszságot. Órája van, ahol a mutató úgy jár be egy kört, hogy sose találunk ki a labirintusból. Ő mondja meg, merre menjünk, és mindig csak még jobban eltévedünk. Ha behunyom a szemem, néha átutazom a labirintust, már ismerem a falait, a termeket, ahova nem szabad bemenni, és ismerem a lyukat, ahol épp csak én tudnék átférni. Ő még nem tudja, de sose jut ki velem. Amikor kinyitom a szemem, nem tudok térképet adni, összekuszálódnak az ösvények, mert se rajz, se szó nem adja ki az eltűnt idő vonalait, a titkos idő buborékait, a homályos alakok fáit.
– Szonja, mára lejárt az időnk. – Nézem a mutatót. Szegény fehér köpeny, a mágnestűje hallgat, eltévedt a térben, nem érti a mágneses mezőt. Csak mutat, mutat az ajtó felé, és a labirintus visszavár. – De adnék egy feladatot otthonra. Azt szeretném megkérdezni Szonjától, hogy mire emlékszik, mit tud magáról, és ha megengedi, akkor írd le nekem, mit mond, kérlek.
Az ajtója a folyosóra vezet, ahol a cipőt hagytam. Mire cipőt kötök, a kabátba bújok, sálat csomózok, ő kinyitja a bejáratot. A folyosóról az utcára zsilipelem magam, átszellőzik a fejemen a friss levegő.

Sárikával bútorboltba kell menni. De nem kérdez minket arról, milyen kredencet vegyen, csak büszkélkedik velem, mutogat a többi vénasszonynak. Állítólag szép vagyok – ők pedig csipkedik az arcom, fiúneveket sorolnak mellém. Kelletlenül tűröm. Nem igazán tudom, felnövök-e valaha.
Sárika jobb szeret egyedül vásárolni, ezért a portán hagy várakozónak. Mivel új portás ül a pultban, Sárika megtiltja nekem, hogy levegyem a kabátom, hiszen Szonja rajtam van kenguruban. Azt mondja, nem kell másoknak is tudnia a félcédulám. Pedig a nénin is rajta van egy kenguru, ott pihen benne egy csukott szemű csecsemő. Azért alszik, mert hallja az anyja szívverését, emelkedik és süllyed azon a nagy szíven. Ő kap táplálékot és meleget. Vannak anyák, akiknek már nincs szíve – nem emelkedik a mellkasuk, de még ezután is eszik a gyereket. Egy anya, ami gyereket eszik. Azért, mert ő már csak emlékezet. Repedt tojáshéjból szökő levegő.
Sülök bele a kabátba, úgy nézem a portásnőt. Ő is kockákkal dolgozik, amikbe szavakat ír keresztbe-kasul. Kitölti az üres órákat, az üres helyeket. Tisztelem érte, hogy minden kockába belerak egy választ. Kivéve a feketékbe. Vajon mit takarnak el azok?
– Néni, tessék mondani, honnan tudja, mire kell válaszolni?
– Hát meg vannak adva a kérdések, és meg van adva a válasz helye. Ide kell beírni őket, a sorokba és oszlopokba. Sok kérdést megadnak, de van egy főkérdés, amire a végén magától kijön a válasz.
A keresztrejtvény csodálatos dolog.
– És csak egyedül lehet megfejteni egy rejtvényt?

– Ó, dehogy, másokkal együtt is lehet – célszerű olyanokkal, akik okosak, különben könnyű belekeveredni.
– És tud nekem adni egy ilyen rejtvényt?
– Persze, szívesen adok neked egyet.
Kitép egy lapot, mellétesz egy ceruzát, és újra elmélyed a maga kockáiban.
– Oké, Szonja, van kedved rejtvényezni?
Nem válaszol, mert alszik, hallgatja a hőmet és lélegzik a szívemen. Kicipzározom a kabátom, és óvatosan kiveszem a kenguruból. A portásnő meglepetten néz rá, majd a sajátjára, aztán csak elmosolyodik:
– Szép a babád, látom, nagyon szereted.
– Igen, de most rejtvényt fogunk fejteni, mert nekünk is van egy főkérdésünk.
– Értem, értem, hátha ő is tudja a válaszokat. Jól teszed, két szem többet lát.
Mondanám, hogy nem, mert Szonjának szürke pirulák a szemei, de vigyáznom kell a félcédulámra, ahogy Sárika parancsolta.
– Szonja, azt kérdezte tőled a fehér köpeny, hogy mire emlékszel magadból, és hogy szabad-e nekem ezt leírni. Elég fontos lenne, mert már nagyon unom a labirintust.
– Hát, jó. Úgy mondom, hogy a kockákba férjen.

„A nevem Szonja. Nkisi baba vagyok. Ivon csinált engem, azért, hogy ne legyünk egyedül. Azért vagyunk egyedül, mert volt egyszer egy fiatal, egészséges anyuka, aki lány volt még, üres hasú. És aztán olyanok jöttek, akik elraboltak belőle ártatlan fiókákat, helyette éles, üres héjakat tömködtek belé, amiből egy kisbaba lett, aki csak csipogni tudott, mint a fehér, szép fiókák. De arról az éjszakáról csipogott csak, amikor bántották a lányt, és anyává tették, pedig ő ezt nem akarta. Nehéz erről beszélnem, mert a baba nem akart rosszat, és nem ő kérte, hogy ő legyen. Azt hiszem, anyuka se kérte, hogy ő legyen. Sőt, kötőtűket dugott magába, hátha kipiszkálja magából a héjakat. De azok beleszoktak a gonosz fészekbe, és csak nagy fájdalmak árán bújt elő a baba. A pocak újra üres lett, mint anyuka nagy kék szemei, és szomorú hiány volt minden éneke. És nézte a babát, és nem látta, helyette pirulákat evett, hátha azok elűzik az éjszakát. De ez az éjszaka nem ért véget. És talán mikor anyuka eltűnt, neki újra felkelt a nap, de a kisgyereknek, aki egyedül maradt, tovább folytatódott a sötét. Ezt nem lehet kibírni egyedül. Én és Szonja vissza fogunk menni, és helyrehozzuk a bajt. Csak még nem tudjuk, hogy kell, mert nem tudjuk, jók vagyunk-e vagy rosszak. Ezt mondd meg a fehér köpenynek. Meg azt is, hogy ne rajzolgasson kockákat, amíg te beszélsz, hanem kérdezzen jól.”

– Ivon, mit mondtam?! – Sárika áll előttem, kezében cédula. Megvette a kredencet. – Nem hozhatod el újra Szonját magaddal, ha nem tudod a kabát alatt tartani. Még csak az kellene, hogy pletykáljanak rólad. Sose mész így férjhez, édes lányom.
A portásnőhöz fordult:
– Elnézést a kislányért, remélem, nem zavarta nagyon.
– Nem, igazán elmélyedt a keresztrejtvényben. Meg is értem, ha ez nem lenne, én halálra unnám magam, amíg nincs vásárló és a gyerek is alszik.
Visszarakom Szonját a kenguruba, a zsebembe csúsztatom a cetlit, hogy odaadjam majd a fehér köpenynek. Talán megtanulja, hogyan kell használni az iránytű-órát, talán neki is megtaláljuk a helyes ösvényt.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top