A Megszámolt babák fülszövege szerint Czapáry Veronika a magyar irodalomban elsőként tör meg egy tabut. A kötet elolvasása után nem vagyok meggyőzve arról, hogy az Olvasónak kell ez a törött tabu!
Nem akarnám kisebbíteni a szerzőnő bátorságának nagyságát, nem vitatom el a kötetbe zárt szöveg egyedülállóságát sem. Sőt! Mégis mindezek mellett/után nem látom azt az olvasói réteget, amelyiknek erre a szövegre – nem igénye, de – szüksége lenne. A kötet „hősnője” egy olyan – a kiállt csapások ellenére is jó szándékú és jóindulatú – kislány, akinek családja és élete maga a vegytiszta borzalom. Adott egy ferdehajlamú apa, aki a leánykát kizárólag szexuális tárgyként kezeli, mellé egy anya, aki gyűlöli – veri, tépi, alázza – a kislányt, és kisebb testvérek, akik a családi hierarchiában Niki fölött állnak. Ráadásnak pedig van egy nővér, aki már nincs. A szinte abszurdba hajló – ugyanakkor az abszurdból adódó pozitívumoktól mentes – gonoszság folytonos áradása, a néhol felcsillanó – de mindig semmivé foszló – kiút, a megszabadulás lehetőségének teljes hiánya, és az ehhez kapcsolódó Stockholm-szindrómás kitörések kifárasztják az Olvasót. A szövegben előre haladva az elképedés helyét átveszi az undor, és néha-néha – egészen konkrétan – a hányinger. A szöveg megformáltságát is figyelembe véve nem feltételezhető, hogy a viszolygás nem az író szándéka szerint történik!
Így viszont marad a kérdés: Kinek szól ez a könyv?! Akinek szexuális elhajlásai nem a kriminalisztika területére tartoznak, az előbb-utóbb leteszi (ha nem akar róla recenziót írni, akkor – becslésem szerint – nem jut el a századik oldalig). Aki átélt ilyesmit gyerekkorában, az – gondolom én – elég, ha a saját problémáival szembe tud nézni! Azt el tudom képzelni, hogy az ilyen gyermekkorból érkezőknek segíthet a könyv, de ez inkább terápiás cél, mint irodalom! Azokra pedig igazán nem szeretnék gondolni, akik a betegségnek olyan pokolbugyrában élik életüket, hogy örömöt/élvezetet okoz nekik a Megszámolt babák.
El kell ismernem, hogy a hiányzó nővér halálának pontos körülményeit „ügyes húzás” volt a könyv vége felé feltárni, mert így talán van/lesz, akit a tisztázatlanságból eredő hiányérzet tart a szöveg keretei között…
Talán jó, hogy megszületett ez a könyv.
Talán van, akinek maradandó élményt okoz.
Talán csak én vagyok túlérzékeny…
(Az illusztrációként használt fotográfiát egy Irving S.T. Garp álnéven alkotó belga fotográfus készítette.)