Az átlátszóság szeretete vesz körül. Érzem, hogy nem akarok felébredni. Abban a pillanatban viszont, amint megjelenik az akaratom, a szememet is kinyitom. Rubin Viola. Így hívnak. Egy szobában vagyok, az ágyamban. (Büky Anna írása)
Nem tagadom, hogy egész eddigi életemet a jobbító szándék vezérelte, sőt úgyis mondhatnám egészen szerényen, hogy szerettem volna megváltani a világot. Biztosan éreztem magamban azt a fajta nyugtalanságot, hogy a dolgok másképp is működhetnének, és nekem ezért tennem kell. A hogyan-ra persze a választ nem ismertem, de abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy megvannak hozzá a képességeim, hogy elképzeléseimet sikerre vigyem és a világ majd egyszerűen olyan lesz, mint a gyerekkoromban elolvasott népmesékben, a jó legyőzi a rosszat. Magamat úgy képzeltem el, mint a legkisebb szegény legényt, (leányt) aki útnak indul és a sok megpróbáltatás után övé lesz a királyság és ott mindenki nagyon jól él – majd. Hosszú évtizedeknek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy csakis és kizárólag saját magamat tudom megváltoztatni, és hogy valójában ez a legnehezebb feladat. E felismerés óriási csalódást jelentett nekem. Ifjú éveimben ugyanis képtelen voltam megérteni, hogy az emberek között miért vannak szegények, éhezők és állandóan fogyókúrázók. Úgy képzeltem, ha megosztjuk a javakat, akkor mindenki jól élhetne, és nem kellene elvándorolnia a tömegeknek a saját országából, otthon is maradhatna. Napsütésben, tengerparton, filozofálva. Később a gazdasági különbségeknél még súlyosabban érintett az a felismerés, hogy az emberek nem szeretik egymást, és valamiért állandóan veszekedniük kell, amikor élhetnének békességben is. Azután nem láttam a betegségek jelentőségét sem, úgy gondoltam, mindenki gyógyult és a halál csak a nagyon időseket éri, akik már úgyis elfáradtak. Lecsukják a szemüket, és egy boldog mosollyal az arcukon átlépnek a túlvilágba.
Ma, koromnál fogva eljutottam az élet második felébe. És igen meglepő módon nem látom a bölcsesség jeleit. Mármint saját magamon. Pedig, higgyétek el, mióta feladtam a világmegváltó terveimet, azóta lázas kutakodással keresem azt, amit úgy mondanak: az összefüggések felismerése, az értelem mindent átható ereje.
Van egy visszatérő álmom, e miatt szeretek aludni. Becsukom a szemem, érzem, hogy telve vagyok izgatott, jóleső várakozással. Mint említettem, nagyon régen megszülettem már, de az álomvilág még soha nem okozott csalódást. Ma éjjel merre járok? Csak ez a kérdés foglalkoztat. Csend van és sötét. Abban a pillanatban, amint elrugaszkodtam a látható létezéstől, már lábujjhegyre is állok, a karjaimat a combomhoz szorítom, és indulok. Éjjelente repkedek, de nem, nem az űrben, mert ott még nem jártam, a házak között, a tájak felett, a tenger hullámaihoz közel siklom. Nem messze a talajtól. Néha csak éppen tíz centi választ el a földtől, de sokkal gyorsabb vagyok, mint egy autó, még egy űrjárműnél is gyorsabb. De egyébként le is tudok fékezni. Az érdekes az, hogy noha nagyon gyorsan repülök a sötétségben… mindent teljesen tisztán látok. Ha benézek egy ablakon, az utolsó kiskanalat is érzékelem, látom a berendezés legapróbb részleteit is. Természetesen egyértelműek számomra az emberek is, tudom a mozdulataikat, elhangzó szavaikat már hallottam, ismerem őket. Minden egyértelmű, teljesen világos, magától értetődő. Noha a létezés ugyanaz, mint ébren, repkedéseim közben nincsen benne semmilyen kétely, a kételkedés szó ilyenkor ismeretlen. Noha érzékelek egyfajta vibrálást magam körül, valamifajta dinamikához tudnám hasonlítani, tehát ez az állapot semmiképpen nem statikus, sőt a bőrömtől egy centi távolságra teljesen körülvéve a testemet, amit egyébként képlékenyként észlelek – bizsergést érzek. Ez nem kellemetlen, nem viszketés. Sőt. A totális nyugalom és béke állapota, ebben vagyok. Valamiben, amit szavakkal szinte lehetetlen leírni, de amiről pontosan tudom, hogy ez az élet, hogy annyira jó, hogy alig lehet elviselni. A szél is megérint, de soha nem durván. Szelíden. És a levegő teljesen friss. Semmilyen szag nincsen. Úgy lehetne talán leírni, hogy átlátszó. Az átlátszóság szeretete vesz körül. Érzem, hogy nem akarok felébredni. Abban a pillanatban viszont, amint megjelenik az akaratom, a szememet is kinyitom. Rubin Viola. Így hívnak. Egy szobában vagyok, az ágyamban. Most az ablak felé fordítom a tekintetem, miközben ráhangolódom a szívverésemre. Hangok. Csilingel a villamos, hallom az autók zaját, sőt még egy mobiltelefon füttyszója is eljut hozzám. Valaki biztosan kapott egy whatsappot. Halló! – mondom hangosan – itt vagyok. Ma is azzal ébredek, hogy szeretném megváltani a világot. Ezt úgy képzelem, hogy bebaktatok a munkahelyemre. És ott, az üzletbe betérő első vásárlómnak adok egy regisztrációs kupont, azzal a céllal, ha esetleg újra eljönne, és megint marhahúsos kutyakosztot szeretne vásárolni, akkor a konzerv kiszerelésből, abból, amin zöld a felirat, és a felirat alatt egy hatalmas metszőfog látszik, akkor abból adok majd neki öt százalék kedvezményt. Persze ezt még meg kell beszélnem a főnökasszonnyal, de talán sikerül.
