Flashmob a Deák téren, minimum kétosztálynyi gimnazistával – ilyen pazar bemutatója ifjúsági regénynek rég volt Budapesten. Ha volt egyáltalán. Komoly, háromperces koreográfiát táncolnak a legmenőbb slágerekből összeállított mini-setre, a végén büszkén mutatják fel Kalapos Éva új tinikönyvét, a D.A.C.-ot. Talán mégsem olyan elképesztően alacsony az ifjúság olvasási hajlandósága, gondolja a járókelő, még akkor sem, ha a megmozdulás nyilvánvalóan nem alulról szerveződő volt.
Az esemény egy közeli kávézóban folytatódik. Az úgynevezett szakma és a kiadó képviselőin kívül legalább két tucatnyian itt vannak a megcélzott olvasórétegből is, a vendégeket pattogatott kukoricával kínálják. Míg elkezdődik a tulajdonképpeni könyvbemutató, belehallgathatunk a körülöttünk ülő gimnazisták beszélgetésébe, és szemrevételezhetjük a könyvet magát.
Jobb, mint a Szent Johanna Gimi, mondja egy lány. Kezében a rózsaszín csíkos kötet; én meg igyekszem fülelni tovább, fontos információk következhetnek még. Még akkor is, ha a vonatkoztatási rendszerként említett bődületes sikerű kamaszlektűr-folyamról nincs közvetlen tapasztalatom, nem mintha bármi baj lenne kamasszal, lektűrrel, folyammal általában, csak egyszerűen lehetetlen mindent elolvasni. Hiába figyelek azonban, a csevej percek alatt valamilyen edzés felé kanyarodik, amire még oda kell érni; kezembe veszem tehát magát a visszafogottnak egyáltalán nem nevezhető kötetet.
Weiler Péter fedélterve nagyon csíkos, nagyon csajos, nagyon trendi, van rajta csókolódzó, mangás pár meg neonos karkötők. A tizenötször harminc centis puhafedél minden egyes négyzetmillimétere kiabál: tizenhat éves, facebook, i-phone, mozi-, és zenerajongó, itt egy könyv, csak neked!
Idővel elkezdődik a bemutató is: az asztalnál a szerzőn és a szerkesztőség képviselőin kívül Diószegi Endre tanár úr és Varga Betti ül, momentán nem gyermekirodalom-kritikusi, hanem irodalomtanári és osztályfőnöki minőségében.
Kalapos Éva bemutatása és az ilyenkor kötelező hogyan lettél íróvá-körök után a kamaszok olvasási szokásairól folyik a szó, kinek miért tetszett a D.A.C. Az irodalomtanárok az eltalált karaktereket és hangnemet dicsérik, a kiadó a merész témaválasztást, a szerző pedig rendkívül szimpatikusan és nagyon-nagyon látványosan örül a könyvnek.
Az esemény egy rövidke jelenettel zárul, természetesen a könyvből ad elő hat ifjonc egy jelenetet, imádnivaló lelkesedéssel és amatörizmussal. Már csak az ilyenkor kötelező dedikálás van hátra: sorba kell állni – ez mindenképpen jót jelent.
A könyv elolvasása után sem változik meg alapjában véve a véleményem – legfeljebb árnyaltabb lesz egy kicsit. Sodró, izgalmas, történetet írt Kalapos Éva, központi témája természetesen a szerelem, az álmodozós, elsőcsókos fajta. Cselekménye tizenévesek számára kiválóan ismert terepeken játszódik, melyeket a szerző számtalan aktuális pop-, sport-, és egyéb kulturális utalással tesz a kamaszolvasók számára még otthonosabbá.
A történet remekül megszerkesztett és bőven hagy esélyt szerzőnek-kiadónak a folytatásra. Fordulatos és lendületes, bár megdöbbentően váratlan események nem borzolják az olvasói kedélyeket. Bátran ábrázolja a mai átlagkamaszok átlagproblémáit, sőt olyan, kényesnek számító kérdéseket is fel mer tenni, melyek például az önkielégítéssel vagy az étkezési zavarokkal kapcsolatosak.
Kalapos Éva hősei érzékletesen megfestett, minden ízében 2013-as világban hozzák meg az ezeréves kamaszkaraktereket. Problémáik nagyon maiak, ugyanakkor pontosan ugyanazok, mint amilyen problémáik nagyanyáiknak voltak (legfeljebb ők nem a twitteren, hanem ibolyaillatú kis levélkékben osztották meg ezeket egymással): helykeresés, függőség és felelősség, magány, elvárások, bizalom.
Szinte minden szereplő jól eltalált, tipikus, de mégsem sematikus személyiség. Ugyanakkor a főszereplő-elbeszélő, Flóra, meglehetősen ellentmondásos karakter. És az „ellentmondásos karakter” sajnos ebben az esetben nem azt jelenti, hogy őrjítően izgalmas vagy felkavaró, sokkal inkább azt, hogy helyenként hiteltelen.
Kalapos Éva, mint mozirajongó, főhőse netnaplójában átütő élvezettel idézi fel a filmtörténet klasszikusait és mai remekeit. Mint író, újságíró és fiatal felnőtt komoly, húsbavágó problémákról akar beszélni, remek stílusban és kegyetlenül őszintén. Ugyanakkor ragaszkodik hozzá, hogy a könyv minden ízében friss és trendi legyen, széles réteget szólítson meg és megfeleljen a huszonegyedik századi kamaszokról kialakult sémáknak, ezért – például – telitűzdeli aktuális slágerekkel. A szöveg könnyen emészthető, kínos pedánssággal használja az aktuális szlenget, nem tör szépirodalmi babérokra, de bosszantó pongyolaságokra sem vetemedik. Ez a két törekvés nem mindig viszi egyfelé a regényt, időnként ellentmondásossá teszi a karaktereket. Ez legfőképpen azért baj, mert szükségtelenül felhabosítja a szöveget. Nem kellett volna más, csak egy kicsivel kevesebb celeb, kevesebb update info, és kicsivel nagyobb bizalom a feltételezett ifjú olvasókban, a történetben, a szövegben: hogy megáll a saját lábán, sőt, lehet népszerű bestseller anélkül, hogy több évfolyamnyi Bravo Girl-t pakolnánk a hóna alá mankó gyanánt.
