Segantini tematikájú számmal jelentkezett a győri Műhely folyóirat. Ebből a lapszámból Podmaniczky Szilárd Útikalauz egy festményhez című írását olvashatjátok. A lapszám bemutatója 18.-án 17.00-kor lesz a Nyitott Műhelyben. Fölolvasnak: Acsai Roland, Ágh István, Bacsó Béla, Czigány György, Dobai Lili, Földényi F. László, Győri László, Jász Attila, Kemsei István, Komálovics Zoltán, Ladik Katalin, Lukácsi Margit, Méhes Károly, Nádasdy Ádám, Podmaniczky Szilárd, Sajó László, Sebestyén Ádám, Szabó T. Anna, Szkárosi Endre, Varga Imre, Vörös István,Zalán Tibor. Házigazda: Villányi László.
Útikalauz egy festményhez
Ahogy megláttam Segantini festményén a templomtornyot, miközben csak a festő neve csengett ismerősen, megjelent a gondolataim között egy szó: St. Moritz. 2005. augusztus elsején jártam St. Moritzban, illetve Davosban, az ott készült fotóim dátumozása csalhatatlan. 2005. májusától fél évig voltam Svájcban ösztöndíjjal, ennek majdnem pontosan nyolc éve, most április vége van.
Imádtam Svájcot, ahogy imádni lehet, az idő múlása ezen semmit nem változtatott, nem vonta be keserédes nosztalgikus mázzal. Azt azért mégsem gondoltam, hogy az alpesi templomok tornyai ilyen mély árkokat vésnek az emlékezetembe.
Többnyire nem túl drámai, ha az ember szeret valamit. De más a helyzet, ha ez a valami elérhetetlen. Vagy közel elérhetetlen. Hogy ellensúlyozd a hiányát, személyes részeddé teszed.
2006-ban visszamentem egy hétre ábrándozni, megnézni, tényleg azt láttam-e, amit láttam. Azóta nem jártam ott. Messze van, gazdag ország, az árfekvése nem kelet-európai. Az emberek sem azok. Ott még a temetőben is jó lehet feküdni.
Zugban egy kolostor apartmanjában laktunk, onnan indultunk útnak augusztus elsején, hogy életemben először lássam Davost és St. Moritzt, aztán a Kirschner Múzeumot és a Segantini-gyűjteményt. Zug Zürich alatt kb. 35 kilométerre, délre fekszik. Most újra széthajtom a térképet, és elindulok. Kinyitom a Svájc 2.-cd dossziéját, és végignézem a képeket.
Baaron keresztül gurulunk rá az autópályára, és most azon gondolkodom, valóban jelen időben vagyunk-e. Mert ahogy leírom ezt a mondatot, látom az erdőben futó szerpentint, Baar uszodáját, ahol a szezonkezdés napján rajtunk kívül csak egy neoprémruhás férfi úszott a 19 fokos vízben. Én lilára fagytam a négyezer gyors alatt, ahogy a feleségem is. Az uszoda büféjének üvegablakán át gyönyörködtek bennünk a katasztrófaturisták. Nagyon kemény volt.
A Davos felé vezető autópálya pattogós, olyan, mint a régi M7-es volt. Mert a beton tartósabb, mint az aszfalt, bár útépítésben nem vagyok egészen otthon.
Elhaladtunk a Walensee mellett. Gyönyörű, hosszúkás tó a kétezres hegyek közé szorulva. A vize kristályzöld. A hegylábak és a tó között alig van néhány tíz méter, mégis házak állnak odalent. Az autópályát kilátónak épített benzinkutak szegélyezik. Amikor fél év után hazafelé gurultunk egy őszi hajnalon, akkor is erre jöttünk. Még koromsötét volt. Liechtensteinnél úgy ragyogtak a hegyoldalban fénylő lámpák, mint a csillagok. Nem magyar írónak való vidék. Mert levetkőzöd az iróniát, elfelejtesz védekezni és harcolni a létezésedért. Itt a rendszerek nem feletted állnak, mint egy kiismerhetetlen hatalom. Nem, érted vannak és nem ellened. Nem jó ezeket leírni.
Landquartnál térünk le az autópályáról, és jól teszed, ha a kezedbe veszed a svájci térképet. Innen Davos már nincs messze, 42 kilométer, de az út a hegyek között kanyarog. Helyenként utat építenek, viaduktokat, még mindig nincs kész az úthálózat. Ilyen terepen nem is lehet. A Klosters-Platzra határozottan emlékszem, a dús növénytakaróra a völgyben, az apró házakra. Milyen lehet itt élni? Folyton erre gondoltam. Beleképzeltem magam, amihez szívósságot éppúgy képzelnem kellett, mint valamiféle ösztönös derűt.
Davos előtt a Davoser See, érdekesen különáll a várostól, amely fölött a sziklán valami rácsozat, kőomlás ellen. Davost nagyobbnak képzeltem, ahogy a hírekben hallottam róla, és ahogy Mann fantáziáját bejárta ez a vidék. Ma már egészen biztos vagyok benne, hogy ennek a tájnak külön irodalma van, mármint egzisztencialista kisugárzása szerint. A természettől megkapod az összes megválaszolhatatlan kérdésedet, és folyton emlékeztet rá. A város elkényeztet és elaltat. Más ösztönök működnek és máshogyan, ha a hegyek között élsz, és látod a kőben az időt. Évmilliókat.
Davost a házak között olyannak láttam, mint bármelyik svájci falut vagy kisvárost. Itt abból a szempontból nem nagyon van vidék, ahogyan azt mi itthon értjük. Csak kisebb és nagyobb gyöngyszemek. A kelet-európainak itt mindig kisebbségi érzése van, és mindent a gazdagságból, a pénzből eredeztet. Ez téves nézőpont. A rend, ami a rendszert működteti, ez a fő perspektíva. És vagy szereted a rendet, vagy nem. Én szeretem. Rend a lelkem, a mindenem. Nem tudnék magamban káoszt létrehozni, ha nem ismerném a káosz kereteit.
A városból gyalog indultunk egy fölfelé vezető úton, hogy kilássunk a városból, pontosabban rálássunk. Az úton szobrok. A kidöntött fák derékmagas csonkjából fafaragások születnek. Aztán megállunk egy teraszon, elértük a célunkat. Lihegünk és látjuk Davost, a szemközti zöldbe vezető felvonókat, a hosszúkás tornyú templomot, mintha Segantini festette volna ezt is. Magasan vagyunk, 1500 méter felett. A nap melegíti a bőrt, de a levegő alpesi, tiszta, élményszerű.
Valahol ebédelnünk kellett, de lehet, hogy szendvicset hoztunk magunkkal. Ez annyira lényegtelen, hogy már nem is emlékszem rá. Mint ahogy az Ernst Ludwig Kirchner múzeumra sem. Mert zárva volt. Kirchner 125 éve született ekkor, de nem láthatjuk a képeit.
Dél elmúlt, a visszaútra is gondolunk, irány St. Moritz. Útközben olyan utakon járunk, ahol szó szerint eláll a lélegzetem. Átkelünk a Flüelapasson. 2383 méter magasan. A hó helyenként még csak most olvad, kisebb gleccsertavak a szerpentinek tövében. Nehezen lélegzem, megállunk. Itt mindenképpen meg akartam örökítetni magam. Itt, ahogy állok. Furcsa érzés az ilyen. Ez a fotó szerepel az Idegpályáim emlékezete című könyv hátlapján, pedig a gyerekkoromról szól. Kövek, sziklák, és alig-növényzet. Ezen a földön óriások dolgoztak. Hatalmas kőtömböket görgettek maguk előtt, aztán amikor megunták, itt hagyták őket. Ezt látjuk most. Itt valóban parányi az ember. A természet minden porcikája erőt sugároz. Érzed, ahogy a jég szétfeszíti a kőtömböket, és lassú erózióval elaprózza a hegyeket. A Flüelapass déli oldalán háromezer méter fölötti hegyek, még állnak. Nagyon nem tetszik az a teória, amely szerint egyszer minden lapos lesz, eltűnnek a hegyek, elmossa a víz a köveket. Nem hiszem el. Már csak azért sem, mert épp ma olvastam, hogy a Föld magja ezer fokkal forróbb, mint azt gondolták.
Svájcot pontosan ilyennek képzeltem, mint ezt a passt. Csupa hegynek. És nem gondoltam, hogy Svájcban van nyár. De még milyen! Mediterrán. Szőlőérlelő meleg. És aztán ősszel megkóstolni az első Saszlákat, mennyei.
Csapongok. Mert van hová.
Megérkezünk St. Moritzba. Ahogy Davos alól kicsúszott a félkaréjú tó, úgy St. Moritz pont ráfekszik. Picike tó, körbe lehet sétálni, ki is van kövezve.
Hoztunk magunkkal úszónadrágot, merthogy uszodát sejtünk az infók alapján. Itt hajtottam végre életem legszebb angol párbeszédét.
– Do you speak English, sir? – kérdeztem.
– Yes, mondta a férfi. I’m English.
A remek párbeszéd után kiderül, hogy az uszoda zárva. Mert nincs szezon. De hiszen nyár van! Épp ezért. Egy pillanatra a földgömb másik oldalán érzem magam. Augusztus van, és nincs szezonja az uszodának! De hát alpesi világ, itt a tél a szezon, apukám!
A város közepén remek dél-olasz templom. És igen. Jól mondta tegnap a feleségem, már látom magam előtt az olasz fickót, akitől a pizzát vettük. Akkor hát mégsem szendvics volt a tarisznyában.
Előveszem a papíromat, amire följegyeztem a legfontosabbakat. Segantini. Zárva. Ha jól emlékszem, akkor felújítás miatt. Merthogy itt felújítanak.
Ez a nap már ilyen. És ez a mai pedig másmilyen. Mélyen elrejtve az élet sűrűjében. Onnan nézve kevés sansza volt, hogy leírható élmény legyen ez, sőt, azt is mondtam a feleségemnek, én egy kicsit csalódtam, többet, mást vártam.
Innen nézve viszont értelmetlen ez az állítás. Mert Segantinit nem lehet másként sem érteni, sem jól ránézni, ha nem járta be az ember azokat a tájakat. És milyen érdekes! Nem is a szánhúzó asszonyt keltem életre, hanem a tájat. A táj a fontos. A szánhúzó teljességgel érdektelen. Nem is tudom, mit visz ez az asszony. A kelet-európai szem szenvedést lát ezen a képen. Kopár tájat, és egy szánhúzó asszonyt, aki mintha a szegénységábrázolás egyik jellegzetes példája lenne. De ez tévedés. Segantini nem ezt ábrázolja. Nézd meg a kép egészét! Olyan, mint egy jól fésült frizura. Az ecsetkezelés inkább tájsimogatás. És nézd meg, hogy fut az út, milyen harmonikusan szűkül, és hogyan vált át a házsorok vonalába, hogy aztán a növényzetben folytatódjon, s mind fölött huncutul, majdhogynem szexin domborodó hegyvonulat. A nő csak kissé görnyed előre, nincs az az oroszos befeszülés. A templom ágaskodó tornyáról már ne is beszéljünk. Segantini kefélés utáni mámorban festette ezt a képet. A lába langyos vizes lavórban tapicskolt, a vállait finom kezek masszírozták. Tél van, a táj egyszínű, barna és fehér, mint a szétkenődött sperma a kokainbarnára napozott lány fenekén.
Érdemes hosszabb időt Svájcban tölteni.
