Láttam magunkra roskadni csokoládékrémtől szétpuhult gofri verzumunkat, és ráébredtem, hogy semmit sem tehetek a káosz ellen… – Szendi Nóra írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
A balatonbárcsaki nyaralás adta meg a kegyelemdöfést egy unalomposványban fuldokló kapcsolatomnak: napokig hevertünk egymás mellett a strandon partra vetett uszadékfákként, a másik pillantását kerülgetve. Aztán a pasim kifizette minden tartozását meg a hátralévő éjszakáit a szálláson, kapta a cókmókját, és visszaviharzott Pestre. Semmi kedvem nem volt vele tartani, egyáltalán megtérni betonpáncélban izzadó-fújtató fővárosunkhoz, és elmagyarázni az otthon maradottaknak, miért jöttem haza: úgy döntöttem, maradok, végre senkihez sem kell alkalmazkodnom.
Esténként be-befordultam a Bárcsakgyöngye nevű kiskocsmába egy-két fröccsre a nyugodtabb alvás érdekében, illetve, hogy lekössem az apátia vidékére bitangoló gondolataimat a viaszosvászon abroszokhoz ragadt vagy a pulthoz támasztott alkoholisták megfigyelésével. A zenegép mulatós-repertoárjának hála, egyszer még csürdöngöltem is egy szokatlanul izgékony öregemberrel.
Természetes, hogy egy magányos lányra előbb-utóbb lecsapnak: egyik este behízelgő cicukázás kíséretében az asztalomhoz kanyarintotta magát egy kopasz, tömött pocakos és telehímzett bicepszű alak, aki, azt hiszem, már figyelt egy ideje, hogy nincs-e kedvem némi zsebpénzt gyűjteni. Gyanakvással elegy undorral húztam közelebb magamhoz a fröccsömet, hátha mindjárt kedvem támad pofán loccsintani, de azért ki akartam várni a casus bellit.
– Megvan a Vidám Gofri? – csócsálta az arcomba rágógumiját, egészen közel nyomulva, bizalmaskodón lecsavart hangon. – Ott a palacsintás mellett. – Meg, vontam vállat hátrébb húzódva. Ez meg miről beszél?
– Felvennélek pultosnak – csettintett, ravasz pillantást küldve felém, mintha valami sötét konspirációba igyekezne beszervezni. – Az egyik gyerek felmondott. Csórikám nem bírta a pörgést, érted. Te belevaló csajszinak látszol. – Elégedetten összefonta felpumpált karjait. Megütközve bámultam rá: a Vidám Gofri tulajdonosa valójában egy strici, ez az ízléstelen Disney-figurákkal telepingált bodega pedig éjszakánként bordélyként funkcionál? Mindjárt elmagyarázza, hunyorgatott rám sokatmondón, csak legyek türelemmel. Győzött a kíváncsiságom, persze.
Nehéz volt elhinni a történetét, de szentigaznak bizonyult. A nonfig motívumok, sárkányok vagy kínai írásjelek helyett mignonokkal, muffinokkal és tortákkal televarrt Nutellás Pityu polgári szakmáját tekintve cukrász volt, kevésbé polgári szakmáját tekintve pedig díler. E két hivatás szerencsés összeházasításából született az islerin, egy általa kikísérletezett, édeskés ízű, porállagú, roppant addiktív anyag, amely kizárólag tortabevonóval felfőzve fejti ki hatását: önmagában nem tűnik egyébnek, mint ártatlan édesítőszernek. Nevét onnan kapta, hogy miután Nutellás ráébredt felfedezése jelentőségére, általános iskolai büféknek kezdte nagy mennyiségben árusítani csokoládéba mártott islereit. A hatások nem tűntek fel senkinek, az islerre rákapó gyerekek nyugodtabban viselkedtek a szokásosnál, vagyis legalább egy jegyet javítottak magatartásból; legföljebb a büfések lepődtek meg, hogy napról napra vadabb gyerekhorda rohamozza meg üvegkalitkájukat, s ha elfogy az isler – miközben egy halom kakaóscsiga és műpizza fonnyad holttá –, egymás kezéből marcangolják ki az utolsó darabokat. Nutellásnak annyira bejött az islerbiznisz, hogy a terítéssel is felhagyott, néhány éve pedig megnyitotta bárcsaki gofrisütőjét. Rájött, hogy frissen és forrón szervírozva az islerin jóval intenzívebb hatású, így kevesebb is kell belőle.
– Szóval ez egy bizalmi munka, érted. Mert ha engem kérdezel, nem árt az meg a kis csiráknak, be vannak azok állva az utcai csokitól is, érted, mindentől csicseregnek, így meg legalább kussolnak egy kicsit, amíg a szülő is beverhet egy pofa sört, de van, aki másként gondolkodik erről, érted, miről beszélek.
Értettem. Nutellás Pityu a remény izompólós angyala volt: feladatot kínált, amivel tartósan leköthettem a figyelmem. Meg aztán a pénztárcám is egyre soványodott. Ha nagyon erkölcstelen meló, gondoltam, majd felmondok, nincs túl sok vesztenivalóm.
Szép madarak dolgoztak a helyen: úgy foghatta őket Nutellás, mint engem. A két lány régebbi bútordarab volt, egész nap a konyhában vihogtak, egy jókora üst és a tűzhely között szédelegve, a csokoládés motyókoktél, illetve a gofri utánpótlásán fáradozva, és, felteszem, olykor másban is segítségére lehettek főnöküknek, legalábbis az időről időre feltűnő Pityu seggcsípkedéseit és cicifricskáit kísérő, évődő sikkantásokból ítélve. A pultban egy éretlen, tökfilkó-vigyorú tacskó dolgozott: mellé kerültem, egyrészt, mert annyian ostromolták a helyet gofriért vinnyogó magzataikkal, hogy olykor két ember sem bizonyult elégnek, másrészt, mert, valljuk meg, akadnak hátulütői, ha az alkalmazottak enyhe, de állandósult islerin-tekeredésben lebegik végig a munkaidejüket.
Az első nap kissé megviselt.
– Nem lehetne bekapcsolni a szagelszívót? – botorkáltam hátra, a mögöttünk néhány lépésnyire nyíló konyhába, fehéren gomolygó, émelyítő szagú gőzpamacsokkal hadakozva. Mintha kloroformos vattával tömték volna be orromat-számat.
– Megszokod hamar! – bazsalygott rám az egyik, félrevezetően törékeny és angyalarcú lány, hangosan cuppantva le ujja hegyéről a friss masszát. – Kár az áramért.
– Két nap, és ide jársz inhalálni, anya! – tódította harsány, vaskos, leheletnyi délies bajuszkát és nagy karikafülbevalókat viselő társa. Egy felespoharat merített a masszába. – Mi vagyunk a szagelszívó! – villantotta rám hamiskás vándorcigány-vigyorát. – Csincsin! – Ezzel magába döntötte az islerinsnapszot.
Kikóvályogtam a forró, pállott levegőre, a belassult Lacikára hagyva a pultot. A nagypofájú nőstényeknek persze igazuk volt: néhány nap alatt hozzáedződtem a hatáshoz, vagy inkább a helyzethez, amiben, úgy tűnt, társaim már olyan otthonosan mozognak, ahogy csak egy narkós mozoghat függősége tekervényes labirintusában. Semmi szokatlant nem láttak abban, amit művelnek, és folyamatosan pukkadoztak valamin: gyakran a gyerekeken, hogy melyik hányadik gofriját toporzékolja ki a szüleiből, meg milyen fejeket vágnak, de olykor a torkos felnőtteken is, akiknek nagyobb dózis dukált. Külön keverék készült ugyanis a tizennégy éven felüliek számára, melyet azonban a pult takarásában tároltunk, közvetlenül a kisebbeké mellett.
Valószerűtlen napokat töltöttem a Vidám Gofri konyhája és pultja között ingázva. Nem mondhatnám, hogy összebarátkoztam a kompánia tagjaival: jól kijöttünk, persze, hisz egy csónakban eveztünk az islerines csokoládékrém tengerén, értettük a többiek együgyű vágyait, késztetéseit és tréfáit, de természetesen gyakran egymás agyára is mentünk. Ebben nincs semmi meglepő: zárj össze n darab tápost, és n. hatványára nő az összhülyeségük. Mind a maga kintornáját tekeri, a maga igazát nyekergi, miközben az előző mondat is rég kipárolgott a fejéből. Különösen a csíkszemű Lacika jeleskedett türelmem próbára tevésében. Lefogadom, stikában több krémet nyúlt pultozás közben, mint én: délutánra egy reggae-re moccanó zombi sebességére állította be magát, képén lesikálhatatlan vigyorral. Aksija merülésével arányosan kellett mind többet ugrabugrálnom. De olykor már azt sem bántam: mire Lacika csíkszeméből alig maradt egy perselynyílásnyi rés, magam is oly vidoran kamilláztam a kinti népre, mintha a csiricsáré Disney-figurák sereglettek volna le a bodega faláról. Nutellás Pityu is be-beruccant hozzánk, időnként valami fegyelmezés-félére téve kísérletet, azért van a szagelszívó, úgymond, hogy néha bekapcsoljuk, és megpróbáljunk vállalhatóbban viselkedni – „mehet a vapózás, gyerekek, csak ésszel” – , aztán kihúzott egy csík kokaint, és pattogott el a dolgára, fene tudja, hová. Megvártuk, míg elmegy, lelőttük a szagelszívót, és akinek épp nem akadt dolga, dobott egy csokifelest.
Nem tudom, melyikünk cserélte össze a kifejlett és a fejlődésben lévő fogyasztóknak szánt keverékeket. Sokáig fel se tűnt, hiszen, amint, Lacikával élve, „Pityu bátya” is megmondta, nincs abban semmi rendkívüli, ha furcsa dolgokat művelnek a gyerekek. Kinn dohányoztunk, a vaskos Ercsa meg én, göndör kacajokkal eregetve a füstöt, amikor egy harmadik, magasabban gurgulázó szólam kapcsolódott be. Felpillantottunk: a két copfos kislány se látva, se hallva bukdácsolt el mellettünk, több ízben majdnem orra esve a nevetéstől.
– Megetted anyád gofriját, há’ mi van veled? – nyerített utána tele szájjal, rengő sonkáját csapkodva Ercsa. Leeshetett volna, hogy tulajdonképpen ez történt, de csak heherésztem bárgyún: mikor a kislány kitárt karokkal tovább nyargalt ismeretlen célpontja felé, már hajladoztunk a vihogástól. Hamar el is feledkeztünk az egészről, mint annyi másról, ami hahotagörgeteget indított útjára.
Lacikának be nem állt a szája: megint a gyerekekről pörgette a lemezt, hogy ő mindjárt „besír” a fejeiken, de nézzem már meg, „csutkára mintha flesselnének”. Legyintettem, jól van, Lacika, inkább a gofrit kenjed, de, tagadhatatlan, egyre több csemete kerengett át a látómezőmön kemotoxszal lefújt rovar módjára. Csivitkélő kacajoktól kezdett vibrálni a levegő: minél féktelenebb jókedve támadt a gyerekeknek, annál több felnőtt arca felhősödött el az aggodalomtól. Megbomlott a bódénk előtt kígyózó sor, néhány gyerek visongó extázisban rohant a vakvilágba vagy épp a Balaton felé, nyomukban nevüket kiáltozó szüleikkel.
Dermedten sandítottam Lacikára: épp egy bőséggel meglocsolt gofrit nyújtott át egy lábujjhegyen ágaskodó, csészealjnyi pupillájú kislánynak, aki a következő pillanatban már galoppozott is tova, úgy szorongatva-lóbálva gofriját, mint egy láthatatlan pajtás kezét.
– Kajak irigylem őket, engem már nem pörget így a téma – jegyezte meg Lacika, egy gofricsücsköt gyömöszölve tejbetök vigyorába. Sziszegve világosítottam fel, hogy épp a százmilis mixszel csapjuk szét a szabadstrand gyerekpopulációját. Még a „populáció” szónál tartott, meg hogy „mér’ ne szakadjanak ők is”, mikorra én már magamhoz ragadtam a bűnjelet, hogy eltüntethessem a vécében, de aztán megkísértett egy gondolat, és egyelőre a mosdó ajtajában hagytam. Riasztottam a lányokat, keverjenek gyorsan valami narkómentes koktélt, mielőtt az egész partszakasz összes kölyke islerintúladagolásban kezd vitustáncot ropni, ám innentől egyetlen értelmes szót se lehetett váltani velük, kitört rajtuk az ÁNTSZ-paranoia, és fel-alá futkosva, a lehető legkisebb hatékonysággal igyekezték eltüntetni a nyomokat. Lacika kérdőn pantomimezett hátra, hogy nem ért semmit. Láttam magunkra roskadni csokoládékrémtől szétpuhult gofriverzumunkat, és ráébredtem, hogy semmit sem tehetek a káosz ellen, sőt, tulajdonképpen semmi közöm ehhez az agyalágyult bandához. Elegem van ebből a történetből. Zavarodott tekintetem végigpásztázott a bódéban, és egy fantásüvegen állapodott meg.
Csorgott le a százmilis műcsoki a hevenyészve feltöltött üvegen és a kezemen, ahogy iszkoltam el a szabadstrandról: körben, a cseppfolyós térben gyerekek gurultak szerteszét higanyként. A szállásom felé nyargalva hívtam fel egy cimborámat, hogy vészhelyzet állt elő, egy cukrászbűnöző elől menekülök, nincs-e lenn a szárszói nyaralójukban. Kedélyesen kérdezte, hogy mit szedtem már be megint, és invitált, hogy lenn vannak, épp kezd bontakozni az esti dajdajozás.
Összedobáltam minden holmimat, nagyon ügyefogyottan habogtam a szállásadómnak valamit egy váratlan eseményről, de minden kellemetlenségért kárpótolt, hogy a vasútállomásra menet sikerült lestoppolni egy megnyugtatóan családapa-szerű, ráadásul Szárszó felé tartó fickót, aki szerencsére nem volt egy szószátyár típus, könnyedén leszerelhettem azzal a vetítéssel, hogy három napja dolgozom, és mindjárt összeesek a fáradtságtól.
A szárszón lazító pajtások örömhuhongásokkal fogadtak: meséljek, mit műveltem már megint, és gyűrött ábrázatomon derültek. Kacajlavinák zúdultak neki dörögve történetemre, ám persze akkor hágott a legmagasabb fokára vigalmuk, amikor előrántottam a flakont, hogy mintát is hoztam a jóféléből.
– Ne nézzetek már hülyének – lengettem az üveget, melybe addigra szinte belekövült a massza –, csak fel kell főzni, mindenkinek jut belőle három nagy kanál, és két órán keresztül fetrengtek a röhögéstől! – Miért, most nem azt csinálják, kérdezték vihogva, mire kissé türelmemet veszítettem: már egy hete mást se csinál senki a környezetemben, nekem magamnak is sajog a rekeszizmom, cseng a fülem a röfögések és hertyegések sátáni kánonjától, komoly szót szeretnék hallani.
Azért persze addig erősködtem, míg valaki fel nem melegítette a szétvágott palackból kioperált csokitömböt (nekem, mint beszámíthatatlannak megtiltották a tűzhely piszkálását), de hiába bizonygattam, hogy már a gőzétől tótágast áll az ember feje, a masszával se mentek semmire.
– Hú, gofrikat hallucinálok! – dobta be valaki, újabb hahotahullámot verve.
– Túl ne vágd magad a csokival, Irén! – ugrattak, míg duzzogva magam elé rántottam a lábast, és elszántan az utolsó cseppjéig kikanalaztam – mindhiába. A fáradtság, e meghökkentő érzékcsalódásokat generáló kábítószer kezdett megállíthatatlanul szétömleni bennem, s csupán annyi erőt hagyott elpépesedett testemnek, hogy egy díványig vonszolhassam magam.
A többiek nem akartak hinni a fülüknek, hogy félnapnyi alvás után, tiszta fejjel is ragaszkodom a történetemhez. Semmilyen dokumentum, egy sajtcetlire firkantott munkaszerződés sem maradt bizonyítékként, csupán egy rakás nem fogadott hívás Nutellás Pityutól. Néhány filozofizálásra hajlamos cimbora felvetette, hogy bizonyára megint kicirkalmaztam a valóságot, és ez csupán metafora, meg a társadalmat kritizálom, és hogy írjam meg, ha már ilyen jól ki lett fundálva. Belefáradtam a töméntelen okosságba, rájuk hagytam. Szinte belenyugvón tiltottam le és töröltem a telefonomból Nutellás Pityu számát, ezzel mintegy végképp a kétes hitelű emlékek tartományába, tulajdonképpen a fikció színes lomokkal teletömött fiókjába száműzve őt és bodegáját. Azóta sem hallottam felőlük semmit: ki tudja, talán ha egyszer kellően elfelejtem az esetet, meg is tudom írni.
