Megint közeleg a világvége

Vacsora után a fiú a szobájába ment, és a cikket olvasta, már nem számolta hányadszor. Azt írták, a világnak most egészen máshogy lesz vége, mint ahogy eddig képzelték vagy jósolták, ráadásul egy hét múlva. Pontosan egy hét múlva mindennek vége. (Kiss Nóra Titanilla írása)

Megint közeleg a világvége.

Újraolvasta.

Megint közeleg a világvége.

– Anya!

Semmi válasz.

– Apa!

Semmi.

Újraolvasta: MEGINT KÖZELEG A VILÁGVÉGE. ÉS MOST IDE IS ÉR.

A vacsoránál nem bírta tovább. Szülei némán ettek, egymásra sem néztek. Meg kellett szólalnia.

– Megint közeleg a világvége. – mondta, és várt.

Az anyja óvatosan az apjára nézett, az elmosolyodott, ezzel lezárták a témát.

– Nem hallottátok, mit mondtam? – kérdezte.

– De, hallottuk. – mondta az anyja, és folytatta az evést.

Nem először hallották, hogy hamarosan vége a világnak, mert aszteroida közelít a Földhöz, és be is fog csapódni, hogy eljön az újabb jégkorszak, és mind meg fognak fagyni, vagy hogy egy nap arra ébrednek, hogy halálos vírus pusztítja az emberiséget, és nem lesz hova menekülni, mert nem marad már egyetlen olyan zuga sem a bolygónak, ami még nem fertőzött. A fiuk rettegett, ők meg csak legyintettek: egy újabb mánia, még csak tizenkét éves, de már a sokadik.

A körmét rágta, a szüleinek ezt látniuk kellene. Mégsem hajthatják úgy álomra a fejüket, hogy nem tudják, hét napjuk van hátra.

– Anya!

Semmi válasz.

– Apa!

Várt, hallgatózott, lépteket hallott a lépcsőn. Valaki felfelé jött, nem sietett, biztos, nyugodt léptek voltak.

Kinyílt az ajtó, az apja volt az.

– Igen?

– Olvasd el! – mondta a fiú, és a monitorra nyomta az ujját.

– Ez az a világvége dolog?

– Igen.

Az apja a homlokát ráncolta, és arra gondolt, ezúttal másik orvoshoz kell vinniük majd, az előzőhöz túl kínos lenne, még azt hinné rossz szülők.

– Túl komolyan veszed.

– Csak olvasd el, apa, kérlek!

Az apja mögé lépett, a székre támaszkodott, és olvasni kezdett.

– Na? – kérdezte a fiú.

– Még nem értem a végére.

A fiú tovább rágta a körmét, alig várta, hogy az apja a cikk végére érjen.

– Ez egy baromság. – szólalt meg az apja pár perccel később, és felegyenesedett mögötte.

A fiú döbbenten fordult felé.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Csak egy idióta szórakozik. Nem kellene ilyeneket olvasnod. Kapcsold ki, ettől a pillanattól kezdve egy hétig nem használhatod a számítógépet.

– Egy hét múlva már nem is lesz rá szükségem. – mondta a fiú, és komolyan az apja szemébe nézett.

– Hát persze, egy hét múlva halottak leszünk. – nevetett fel az apja. – Mit is írtak, hogy halunk meg?

– Tudod, hogy mit írtak, most olvastad.

– Igaz, de szeretném, ha hangosan kimondanád.

– Miért?

– Mert akkor talán hallanád, hogy mekkora butaság.

Az apja várt, a fiú nagyot nyelt.

– Egy fekete lyuk fogja magába szippantani az egész Naprendszert. Szerintem nem butaság. Nagyon is lehetséges.

– Hát, azt hiszem, akkor egy hetet várnunk kell, hogy kiderüljön. És most kapcsold ki!

– De…

– Nincs de.

– Anyunak azért elmondod?

– Nem.

– De neki tudnia kell. Ő hinni fog nekem.

Az apja felsóhajtott.

– Elmondom neki, ha annyira akarod, de anyád sem fogja elhinni.

– Majd meglátjuk.

– És mihez kezdesz egy héttel? – kérdezte a fiú, mikor az apjának már a kilincsen volt a keze.

– Nem tudom. – mondta, és kiment a szobából.

A fiú tudta, hogy lefekvés után a szülei róla beszélnek, arról, hogy megint kezdődik a múltkori cirkusz. Pedig ez nem olyan, mint múltkor, még csak nem is hasonló. Ez sokkal komolyabb, ez igazi veszély, és ha a szülei nem hisznek neki, akkor találnia kell valakit, aki hisz. Egész éjjel dobálta magát az ágyban, gondolkodott, kutatott a rokonok és az ismerősök között, de senkit sem talált, akivel őszintén megoszthatná a félelmét. Talán azok közt akadna valaki, akik olvasták a cikket, de ők idegenek. Ők is meghalnak, ahogy a többiek is. Mind meghalnak. Miért is keresne bárkit, és mit számít, hogy ki hisz neki, ha nem tehetnek semmit, és úgyis mind meghalnak?

Szörnyű éjszakája volt, és még szörnyűbb volt a reggel.

Szülei a konyhában reggeliztek, jó kedvük volt, beszélgettek, nevettek, mintha mi sem történt volna, mintha mi sem történne nemsokára. Mikor belépett a fiuk, csak egy pillanatra hallgattak el, amíg végignéztek a nyúzott ábrázatán, aztán folytatták, ahol abbahagyták, mintha semmi kétségbeejtő nem lenne abban, ahogy a sötét karikák körbeveszik a kisírt szemeket a falfehér arcon.

– Mit kérsz reggelire? – kérdezte az anyja.

A fiú megvonta a vállát, nem felelt.

– Anyád kérdezett valamit. – mondta az apja finoman.

– Semmit sem kérek.

– Nem vagy éhes? – kérdezte az anyja.

– Nem.

– Jól vagy?

– Nem.

– Beteg vagy?

– Nem, anya, nem vagyok beteg. Bár, az is mindegy lenne.

– Hogy mondhatsz ilyet?

A fiú az apjára nézett.

– Nem mondtad el neki? – kérdezte.

– Nem.

– Mit nem mondtál el nekem? – kérdezte az anyja az apját.

– Semmit, nem fontos.

– Nem fontos? – csattant fel a fiú. – Anya, ezt tudnod kell, nagyon fontos, nagyon-nagyon fontos.

– Nem az. – mondta az apja. Ingerült volt, féltette a fiát, és félt attól, hogy nem ússzák meg az újabb kezelést.

– De az.

– Mi az? Mondjátok már el!

– Ne figyelj rá! – súgta oda az apja az anyjának.

– Egy hét múlva vége a világnak.

– Jaj, kisfiam. – mondta az anyja, és megszorította a kezét. Magához húzta, a fiú ellenállt, már az anyja is ellenség volt, az apja ellene fordította. – Nem lesz a vége a világnak. Egy hét múlva biztosan nem.

– Honnan tudod? Nem olvastad, amit én.

– Hála az égnek, hogy nem olvastam, amit te, de neked sem kellett volna. Emlékszel még mit mondott tavaly a doktornő?

– Nem.

– De igen, emlékszel.

– Azt mondta, nem szabad mindenkinek mindent elhinni. – mondta szaggatottan a fiú.

– Ki írta azt a cikket?

– Nem tudom, nem volt ott az igazi neve.

– Tehát nem egy tudós, aki valóban ért az ilyesmihez.

– Lehet, hogy tudós, csak nem akarta, hogy tudják, hogy az.

– Ugye tudod, hogy ez butaság?

– Nem butaság. Mindig azt mondjátok nekem, hogy butaság, amit gondolok. Egy hét múlva meglátjátok, hogy nem butaság.

– Rendben. De addig nem használhatod az internetet.

– Tudom. Apa már megtiltotta.

Felrohant a lépcsőn, és bezárkózott a szobájába. Egész nap nem jött ki, kihagyta az ebédet, még akkor sem volt hajlandó ajtót nyitni, mikor az anyja vagy fél órán át állt a folyosón, és könyörgött neki, hogy másszon már elő, és egyen végre valamit. Nem, nem és nem, ennyi volt a válasza. Mi értelme enni, inni, felöltözni, beszélni, gondolkodni, mozogni, egyáltalán bármit csinálni, ha úgyis vége lesz? Meghal, ez már biztos, sosem volt még ennél biztosabb, akkor miért akarjon már bármit is? Mire megy az akarással? Semmire. Akkor miért nem jó az, ha csak fekszik az ágyán, bámulja a plafont, és csak akkor hagyja el a szobáját, hogy kimenjen a WC-re, mikor egyáltalán nem hallja a közelben a szülei hangját. Higgyék csak azt, hogy semmi sem tudja kirángatni a szobájából, akkor talán fontolóra veszik, hogy kezdjenek valamit ezzel a fontos hírrel. És hogy megtiltották neki az internetet? Nagy ügy, mire menne vele? Egy hétre már semmi miatt sem érdemes izgatnia magát. Levegőt vennie is felesleges. Szépen kivárja azt a néhány napot, és mielőtt elnyeli őket az iszonyatos fekete lyuk, még egyszer belemosolyog a szülei arcába, és közli velük, hogy ő megmondta. Ennél többet már nem érdemes tervezni a jövőre, hiszen úgysem jön el. Csak feküdni kell, és várni, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen.

Aznap nem evett, a vacsora sem volt csábító, pedig az anyja direkt a kedvencét készítette el, hogy lecsalogassa, de nem. Nem eszik többé, ebben biztos volt, mert felesleges, csak jól érezné magát tőle, és még a végén reménykedni kezdene. Nem, azt nem lehet. Ostobaság lenne. Igen, most már, egy héttel a világ vége előtt, csak az ostobák reménykednek.

Másnap reggel folytatta az éhségsztrájkot, az apja délután már azzal fenyegette, hogy rátöri az ajtót, ha nem jön ki azonnal. Nem jött ki, nem válaszolt a fenyegetésre, várt. Este azért kicsúsztatott nekik egy cetlit, hogy megnyugtassa őket, jól van, már amennyire a körülményekhez képest jól lehet, és ha jót akarnak neki, hagyják, hogy azt tegye, ami szerinte helyes. Hallotta, hogy az anyja elsírja magát, és azt mondja az apjának, nem ilyen egy normális tizenkét éves gyerek. Hallotta, hogy az anyja meg az apja egész nap miatta veszekednek. Az apja szerint mégis jobb lenne rátörni az ajtót, és megparancsolni neki, hogy egyen, az anyja viszont kitartott amellett, hogy békén kell hagyni, hátha megjön az esze. Ész? És az mit számít? Ha okos, min változtat? Ha buta, min változtat? Az a lyuk nem válogat. Szívesen írt volna egy újabb cetlit a szüleinek, hogy ilyen jelentéktelen dolgon, mint hogy eszik-e vagy sem, már ne veszekedjenek, de akár még veszekedhetnek is, ha kedvük tartja, végül is mindegy. Most már csinálhatnak bármit, vagy éppen semmit, mert semmi sincs, amiért már értelme lenne erőfeszítéseket tenni. A Nap is hiába süt, neki is hamarosan annyi, meg a Holdnak, többet már az sem lesz tele.

Úgy döntött, hogy aludni sem fog már ebben az egy hétben, de éjjel mégis elaludt. Kipihenten ébredt, kellemes napsütésre, madárcsicsergésre, gyönyörű nyári reggelre. Micsoda tragédia, gondolta. A gyomra nyüszített az éhségtől, és az ösztönei a konyhába vezérelték volna, a szája is teljesen kiszáradt, az a kevés ásványvíz a félliteres palackban már elfogyott. Nem akart inni, nem is azért itta meg, mert szomjas volt, hanem mert nem lett volna értelme meghagyni azt a kevés vizet, hiszen már semminek sincs értelme. Akár meghalhatna most is, legalább nem egy fekete lyuk döntése lenne. És a napok fogynak, egyre közelebb a világvége, és nem értette, miért nyugodt a reggel, a szomszéd és minden ember a világon, miért nem menekül fejvesztve mindenki, még akkor is, ha nincs hová menekülni. Tömegesen kellene gyülekezniük az utcán a csomagjaikkal, meg a rokonaikkal, arra várva, hogy valaki megmenti őket, mint a filmekben. De a szomszéd valószínűleg még alszik, ahogy még annyi ember a világon.

Kopogtak. Nem válaszolt.

– Hahó! – Az anyja volt az. – Ébren vagy?

– Igen. – válaszolt a fiú egy kis gondolkodás után.

– Beengedsz?

– Miért?

– Hogy beszélgessünk.

– Miről?

– Hát a világvégéről.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert te is csak kinevetsz.

– És ha megígérem, hogy nem nevetek?

– Nem nevetsz?

– Nem.

– A cikket is elolvasod?

– Mondd el inkább te, hogy mi volt benne.

Eltelt néhány perc, majd fordult a kulcs, kinyílt az ajtó, a fiú beengedte az anyját.

Leültek az ágyra. A fiú mindent elmesélt, mintha szóról szóra betanulta volna az egész cikket, az anyja pedig, ahogy ígérte, nem nevetett. Egy szót sem szólt, csak figyelt, rezzenéstelen arccal. Mikor a fiú befejezte, nagy szemekkel nézett az anyjára, az arcát fürkészte, azt akarta megfejteni, hogy megértette-e.

– Ez tényleg komolyan hangzik. – mondta az anyja, mert úgy érezte, ezt kell mondania, ha azt akarja, hogy a fia együttműködő legyen.

– Ugye?

– Igen, persze, de mondd csak, nem vagy éhes?

– Nem. – mondta a fiú, de az anyját nem verte át.

– Mit kérsz reggelire?

– Semmit.

– Biztos?

– Biztos.

– Talán éhesen akarsz meghalni?

– Nem vagyok éhes.

– Dehogynem.

Korgott a gyomra.