A tárgy valamiféle asztaldísznek bizonyult, sötétkék krepp-papír alapon tobozokkal, narancssárga szalagokkal, gyöngyökkel. Szép, mondtam, miközben bizonytalanul méregettem. Szép? Közepes? Mit érdekel? Andrea legalább képes valamit létrehozni. Én már nagyon régóta nem hoztam létre semmit. Talán nincs ízlésem. És ha van? Mire megyek vele. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Andreát a harmadik napon láttam először: addig ő is odalent tartózkodott, a vastag ajtóval elzárt szürke folyosón. Akik odalentről fölkerülnek, általában meglepően békésnek és közlékenynek bizonyultak, és kissé tétovának, mint akik hosszú fekvés után először kelnek föl és kezdenek el újra járni, vagy a sötét szobából kilépve hunyorogniuk kell. Illő tisztelettel és távolságtartással kezeltük őket, a belső hierarchia szabályainak megfelelően, amelybe ennek ellenére nem vegyült félénkség: más közeg, más mentalitás. Andrea azonban olyan volt, mintha továbbra is lent maradt volna, a csukott ablak mögött, és csak unalomból jött volna föl egy kis időre, sikeresen kijátszva a személyzet éberségét. Nem azzal kerülte el a figyelmüket, hogy nem keltett feltűnést; ellenkezőleg: állandó, a tekintetet magára vonzó jelenléte elkerülhetetlenséget sugallt, a változásra irányuló kísérletek hiábavalóságát. Meg sem próbált úgy tenni, mintha nem érezné magát otthon: a többi beteg beletörődésnek álcázott titkos megkönnyebbülésének nyoma sem volt az arcán. Belakta az osztályt, mint egy öreg házimacska. Csöndes, nyugodt, nem hivalkodó magabiztossággal mozgott a folyosókon, az étkezőben, még a szobákba is úgy lépett be, mint aki jogos birtokára teszi be a lábát.
Talán két-három évvel lehetett idősebb, mint én. Minden fekete és szürke volt rajta: a szeme, a haja, a nadrágja, a füles, amit állandóan a fején viselt, a kötött sapka alatt. Zene nem szólt benne, vagy ha szólt is, nagyon halkan, mivel mindig hallotta, ha szóltak hozzá. Beszélni azonban alig beszélt, és azt is nehezen lehetett hallani, csak annak engedte, aki közel volt hozzá. Nevetni egyszer hallottam, a csütörtöki nagycsoporton, egy vékony, szőke nő egy félig vicces, félig keserű megjegyzésén, aki a beszélgetés alatt végig csupa ideg volt, szinte reszketett, látszott, hogy legszívesebben egy padlórepedésbe bújna, de kedves volt és félénk, mint egy rajzfilmbeli egérlány. Andrea alighanem közösséget fedezett fel kettejük között – a gyengeség közösségét, amelyhez olyannyira ellentétesen viszonyultak. A nő panaszkodott, hogy két hét múlva vissza kell mennie dolgozni, több betegszabadságot nem kap, odabent nem is tudják, hogy depressziós, ha tudnák, kitennék, és nem engedheti meg, hogy elveszítse az állását. Az arckifejezése csaknem megegyezett a visszajárókéval: azokéval, akik megszokták, hogy nem tudták megszokni, és hogy sem meggyógyulni, sem öngyilkosságot elkövetni nem fognak. A megbékélés még hiányzott róla, de nem fog sokáig váratni magára.
Andreáról már első pillantásra tudtam, hogy az osztály lakói közül ő az egyetlen, akit soha nem mernék megszólítani. Csak távolról figyeltem; ahhoz pedig túlságosan újonnan érkezettnek és közönségesnek, átmenetinek számítottam, hogy az ő figyelmét fölkeltsem. Nehéz is volt fölkelteni. Katinak sikerült leginkább, a maga úthengerszerű jóságosságával, amely elől nem lehetett kitérni, és amelynek mindenki, én is, megadtuk magunkat előbb-utóbb. Ezért amikor Andrea belépett a szobába, ösztönösen tudtam, hogy Katit keresi. Kati a kisasztalnál ült, magazinokból vágott ki képeket, amelyeket később díszítésre fog fölhasználni, magyarázta. Főleg természetfotókat, madarakról, havas tájakról, bármiről, ami megnyugtatja az idegeket, vagy fölélénkíti őket, ha a nem megfelelő nyugalomba süppednének. Amikor látta, hogy ülök az ágyon, ölemben a Nyugati utazással, amelyre képtelen voltam figyelni, nekem is fölajánlotta.
– Szereted a szép képeket? – kérdezte. – Tudok adni ollót, nekem van itt még egy. Vagy ha kiválasztod, kivágom neked, és akkor hétvégén haza tudod majd vinni. Föl lehet őket mindenhova ragasztani, én naptárra szoktam, hogy ne legyen olyan egyszínű fehér.
Nem akartam csalódást okozni neki, erre még én, akkor, abban a lelkiállapotban sem voltam képes, ezért leültem az asztalhoz képeket válogatni. Giccs, ezt rögtön láttam. A giccs néha meglepően hasznosnak tud bizonyulni, de aznap nem éreztem különösebben nagylelkűnek magam. Éreztem, hogy Katinak van igaza, de megmakacsoltam magam, és némán lapozgattam a papírok között, abban a hiú reményben, hogy Kati elenged, és belátja, hogy az ízlése rossz, a barátkozási szándéka pedig hiábavaló.
Az ajtó napközben mindig nyitva volt, Andreának nem kellett kopogni. Szó nélkül jött be, és magától értetődő módon lépett oda Katihoz. A kezében valamit tartott, amiről először nem tudtam megállapítani, micsoda.
– Ezt tudtam belőle készíteni – mondta halkan.
– Jaj, megcsináltad? Köszönöm. Mutasd! – És mindketten az ablakhoz léptek, hogy minél nagyobb fényben szemlélhessék meg a tárgyat. Kati egy darabig forgatta.
– Nagyon szép lett, köszönöm. Egészen gyönyörű. Nagyon tehetséges vagy!
– Jó lesz?
– Köszönöm, szép lett. Kiteszem otthon az ebédlőbe, a Katicám nagyon fog neki örülni. Gyere, nézd meg te is – fordult oda hozzám. Andrea kicsit távolabb várakozott, engem nem vett észre. A tárgy valamiféle asztaldísznek bizonyult, sötétkék krepp-papír alapon tobozokkal, narancssárga szalagokkal, gyöngyökkel. Szép, mondtam, miközben bizonytalanul méregettem. Szép? Közepes? Mit érdekel? Andrea legalább képes valamit létrehozni. Én már nagyon régóta nem hoztam létre semmit. Talán nincs ízlésem. És ha van? Mire megyek vele.
Kati kinyitotta a szekrényajtót, és kivett belőle egy barna női keménykalapot, amiből tollak és vékony szalagok álltak ki.
– Nézd csak, ezt is az Andi díszítette ki nekem. Szép lett, nem? Most már így hordom mindenhová. Az Andi szokott ilyeneket készíteni, ilyen szépeket. Köszönöm – mondta végül, és a radiátorra helyezte az asztaldíszt. – Addig iderakom, hogy mindenki lássa.
Andrea elégedetten tudomásul vette, kiment. Az arca egy pillanatra sem változott meg, még amikor Katira mosolygott, akkor sem. Kati bizonytalanul méregette az asztaldíszt, majd visszaültünk az asztalhoz, de Kati, legalábbis átmenetileg, fölfüggesztette a vagdosást. Fölkelt, a radiátorhoz lépett. Fölemelte a díszt.
– Az Andi szokott mindenféle szépet csinálni. Művészi hajlamai vannak.
Bólintottam, hogy figyelek. Kati megint leült, egy darabig csendben voltunk.
– Hát nem is tudom – folytatta. – A kalapom, amit megcsinált nekem, nagyon szép lett, hordom is. De ezzel a dísszel nem tudom, mit csináljak. Ez most nem sikerült annyira jól. De azért hazaviszem, csak nem tudom, hova fogom kirakni.
Ha kirakja egyáltalán, fejeztem be gondolatban. Katira néztem. Az arcán gyötrelem és bizonytalanság. Hazudott, de nem az bántja, hogy hazudott, még az sem bántja, hogy ilyen kevéssé meggyőzően tette – mert utólag én is láttam már, hogy a dicsérete szánalmasan gyengén sikerült. (Időbe telt, amíg kiismertem a beszédének a mintázatait, és mire észbe kaptam, és kezdtem kibogozódni saját magamból, már késő volt, nem láttuk többet egymást.) De a gyötrelmét nem ez okozta; Kati nem gondolt magára. Andrea mosolya volt az oka. A mosolya, ami azt jelentette, hogy nem lát át a hazugságon, vagy ha át is lát, nem veszi tudomásul. Az a mosoly kizárt mindent, ami nem tartozott a kötött sapkához, szőke hajú nőhöz és szalagos asztaldíszekhez, de ugyanakkor szomjasan kereste, amit belerángathatna ebbe a nyílt titokba. Mert ahogy erre rájöttem, már nyílt titok volt, a hallgatás helyén süketség, a nyugalom helyén a végtelen kiszolgáltatottság. Giccs. És még csak nem is őszinte, tiszta szívű giccs, hanem az, amelyet a tiszta szívűek sajnálnak és védelmezni akarnak, noha nem hisznek benne. Hallgatag, magába forduló, adni nem tudó giccs, amely gyávább minden másnál. Szántam Andreát.
És láttam, hogy Kati is szánja. És ezt nem bírta elviselni. Talán ezért történt, hogy másnap látogatás alatt váratlanul sírva fakadt.
