Archív

Bakkhánsnők – operabetutató a Művészetek Palotájában

A rendezés függönyt tesz a szereplők elé, evvel szinte elleválasztja a közönséget a szereplőktől – pont ellentétesen, mint a görög tragédiákban… Libisch Károly kritikája.

Bakkhánsnők

2013. október 22.én este új magyar opera bemutatójára gyűlt a nagyérdemű a Művészetek Palotájába. A ritkaságszámba-menő események egyikére, mivel tudjuk(?!), hogy egy opera megkomponálása, szinpadraállítása, esetleg műsoron-tartása a világon mindenütt igencsak kockázatos a munka nagysága és az induló költségvetés meglehetősen magas volta miatt. A továbiakban pedig a repertoárom-maradás bizonytalan kiemnetele miatt. Persze, ha meggyőzően sikeres a mű, akkor végül is megéri kockáztatni, de ezt a bemutató fogadtatása eltőtt nem lehet megjósolni. Ezért a közönség előzetes várakozása megalapozott volt!

Kiindulásként adott volt egy dráma, Euripidész: Bakkhánsnők című darabja, melyet Devecseri Gábor fordtásában a középiskolából talán ismerhettünk (bár én a 44 évvel ezelőtti tanulmányaimra már nem nagyon emlékszem – s biztos van más is így!). Tehát a fordítás ismerete és megfontolt elvetése után a zeneszerző – Melis László – egy merész csavarral az eredeti, ógörög nyelvű szőveget vette elő, majd Kárpáti Andrással együtt – Kárpáti új fordítása alapján! – és a drámai szöveg nagy részének meghagyásával megalkották az opera-szövegkönyvét. Egy ógörög-nyelvű szöveget, amelyet – gyaníthatóan – a jelenlevők 99,9%-a hallás után nem képes megérteni. Ugyanis az ógörög szövegek értése és olvasása a hellenisztika tudorai előtt kézenfekvő, de a nyelvnek – magnetofon híján! – nem maradt fenn olvasata, hangzóanyaga. Így a szöveget mindenki a saját ismeretei és hangsúlyozási kulturájával mondja, olvassa, ejti ki. S itt Melis László sem várt el mást. Maximun a darabon belűli homogenitást, azonosságot. És persze a szöveg kötött ritmikájának – a trimeter alapokon megjelenő jambusz és spondeusz variálásával – megtartásával, továbbá a hangsúlyozó dallamosság kiemelésével. (Az ógörög nyelvben a hangsúlyozást nem nyomatékosítással, hanem hangmagasság-emeléssel alkotják meg).

Bakkhánsnők

A történet szerint Pentheusz thébai király dacol az isteni erőkkel, ezért anyja, AgauéDionüszosz isten hatására és “szervezésében” – egy mámoros bakkhanália részeként társnői segítségével széttépi, megsemmisíti őt. Az istan így áll bosszút, mert Pentheusz megtagadta őt. Ha mélyebben megnézzük a történetben jelenlévő – isten és ember közötti! – konfliktust, egyáltalán a hitnem-hittagadás problematikáját: végigkíséri az emberiség fejlődését, olykor komoly filozófiai vitákat is elindítva. A darab aktualitását Melis ígyfogalmazta meg:

1972-ben jelent meg a Római Klub első publikációja a Föld kiapadó erőforrásairól, az emberiség ennek ellenére a mai napig a hübrisz, avagy a gőgösség állapotában leledzik, és sorra követi el jóvátehetetlen hibáit. A Bakkhánsnőkben viszont közbelép Dionüszosz, aki egyfajta Római Klubként rákoppint az emberiség orrára, méghozzá sikerrel.

idézet a MűPa hivatalos tájékoztatójából

Tehát volt egy dráma-alapú szövegkönyv, amit a zeneszerző hangokkal töltött meg, de alapvetően nem a hagyományosan operai, zárt áriák – történet-szerinti lemerevített pillanatok! – módon, hanem folyamatos drámai szövegként hangzóan s amely hagyományosan – a történés eljátszásával is működhetne. De Jeles András rendezésében inkább kosztümös oratrórium lett a végeredmény, ahol a történést a hírnök, a szolga vagy az – az ókori drámák állandó szereplőiként – a darab folyamán végig jelenlévő kar mondja el. Tulajdonképpen csak 2 mozgás volt a színen: Pentheusz halálakor kikötik a királyt, illetve Agaué (Pentheusz anyja) a végén néhány lépésre kijön a csoportból.

BakkhánsnőkA rendezés amúgy is egy függönyt tesz a szereplők elé, evvel szinte elleválasztja a közönséget a szereplőktől (pont ellentétesen, mint a görög tragédiákban, ahol a kar sokszor a demokritoszt – a népet, a görög városok polgárságát – képviselte a darabokban, s szinte a bekiabálásokig hergelhette az akkori nézőket!). Itt elválasztódik a közönség: nincs állásfoglalás, beleélés, vagy a végén katharzisz: itt zenei szépség van, isteni kinyilatkoztatás, stb. Típusok jelennek meg a színpadon, s nem húsvér alakok. Az ógörög nyelv miatt amúgy sem a mű drámaisága erősödik fel, hanem azt egzakt zenei szépség, a hangzások, együttállások és együtthangzások – és most itt nemcsak a csodálatos kari többszólamú egyötténeklésekre gondolok! A függöny mögött a jelmezes szereplők nem mozognak, a térelválasztó függönyre vetítetten viszont halak úszkálnak a teljes előadás alatt (szerintem fantasztikus ötlet!). Természetesen ide vetült ki a dráma szövegének fordítása is (Kárpáti András munkája). S a halas függönynek még egy funkciója volt: a 16 zárt zenei egységet elválasztó szünetekben hallható vízbugyogásnak szinte dramaturgiai funkciója is lett azáltal, hogy az elvonatkoztatástávolságtartás funkciója mellett mintegy akváriumbanlombikban engedte szemlálni az eseményeket.

A nem hagyományosan operai felállású zenekar – 16 fős, speciális összeállítású kamarazenekar – játéka meggyőző-erejű volt. A zeneszerző Melis László, aki majd 40 éve a repetitív zenei mozgalom hazai kultzenekarában, a 180-as csoportban tűnt fel, s az ott kialakult hagyományokból továbbfejlesztett muzsikájában az akkori énjét, esztétikáját meg nem tagadva alkotta meg az opera zenei szövetét. Ez a zene egyszerre volt arhaikus, azaz a görögség akkori hangzásideáljából a lehetségs elemeket átvevő; és modern, amely a repetitív zenei folyamatok pókhálószerű szövevényével egybefonva egy igen hatásos, rusztikus hangzást eredményezett. Az ütőhangszerek kreatív jelenléte pedig igencsak rásegített a mámoros hangulatok illusztrálásában. Teljesményük alapján az énekesek közül a Dionüszoszt alakító Mikecz Kornél, illetve a Pentheuszt alakító Philipp György nevét emelném ki. Az utóbbi a drámaiságán felül a darab végén – női szerepkörben – falzetténekével igazán különlegesség volt.

Amit viszont kifogásolhatok, hogy a szövegek vetítésekor némelykor lemaradások, kimaradások voltak. S a zenei szövet a végére – számomra! – egy kissé egysíkúnak tűnt. Bár ez – most, és a továbbiakban is! – maradjon az én bajom! Mert az előadást, a zenét, a szereplőket, a rendezést – mindezek ellenére! – végig tudtam élvezni! S evvel nem voltam egyedül…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top