Az alkotásnak is van szaga – derül ki a most következő interjúból. Éhes Lajos exkrementális művésszel beszélgettem.
SR: Mikor ébredtél rá, mire vagy képes?
ÉL: Pontosan emlékszem. Ültem a vécén, persze, hol, máshol tud az ember igazán mélyen a gondolataiba süllyedni, és azon gondolkodtam, hogy annyi sikertelen próbálkozás után az eddigi művészetemet lehúzhatom a vécén. Semmi, nulla, szart sem ér.
SR: És mi mozdított ki a mélypontból?
ÉL: Felálltam, és már lehúztam volna a vécét, mikor valami arra késztetett, hogy megálljak. A kezem remegett, erre azért emlékszem, mert még a lánc is csörgött (nevet). Először nem is láttam, lassan ismertem fel az elém táruló képet, aztán fokozatosan vettem ki a részleteket, mintha egy filmben ráélesítettek volna valamilyen tárgyra. És egyszer csak ott volt, tisztán kivehetően, ott volt, és akkor rájöttem, hogy működik, hogy valamit végre létrehoztam.
SR: Ha jól értem, ez volt az első, a te szavaiddal élve, exkrementális alkotásod. Mi lett a művel?
ÉL: Természetesen a szokásos módon megszabadultam tőle. Bevallom őszintén, megijedtem. Megijedtem, és nem értettem az egészet, ha a két kezemmel nem vagyok képes ilyen kifejező és fegyelmezett munkára, hogy történhet az meg, hogy más testrészemmel igen, ha öntudatlanul is, de odacsinálom, amit kell. Érted ezt?
SR: Azt hiszem.
ÉL: Megsértődtem. Magamon. És nem valamiféle álszerénységből, hanem a folyamat véletlenszerűségén. Aztán persze rájöttem, hogy kellett az előképzettség, kellett az ismeret, kellett a rákészülés és az eddig ráfordított idő, amely abban a pillanatban ért be és hozta meg a gyümölcsét.
SR: Kinek mutattad meg először a munkáidat? Egyáltalán hogy választottad ki, ki lehet a megfelelő ember erre?
ÉL: Huhú (nevet)! Izzasztó egy helyzet volt, gondolj csak a körülményekre. A kicsi helyiség, a magány szobája, benne a te féltve őrzött kincseddel, amelyet még soha, senki sem láthatott, és most elé tárod egy idegennek, még ha az a legjobb barátod is, akkor, mikor épp kész vagy vele még melegen, illatosan… Nem volt könnyű, de megbirkóztam vele, és persze rögtön hatalmas tetszést aratott.
SR: És a kritikusok?
ÉL: Először húzták az orrukat, nagy dolog – mondták, aztán megérezték benne a lehetőséget.
SR: Az eredetiséget sosem kérték rajtad számon?
ÉL: Nézd, kinek jutott eszébe először, hogy végigcsokizza a művészettörténetet?
SR: Jogos. És azt nem feszegették, mennyiben nevezhető ez művészetnek?
ÉL: Gondolod a Glenn Brown jobb nálam, aki minden híres festményalakból zombit kreál? Vagy a Botero, aki megcsinálja ugyanazt a képet, mint az eredeti, csak a maga arcára szabja a szereplőket? Mármint láttad már hogy néz ki a faszi? Nézd meg egy fényképét, és rájössz, hogy önarcképekkel van benépesítve minden egyes képe. Duci kis Boterókkal árasztja el a világ múzeumait.
SR:Téged mi inspirál?
ÉL: A művészettörténetnél mi inspirálhatna jobban? Én is csak azt tudom adni, ami belülről jön. Sokáig emésztek egy-egy művet, és mikor már úgy érzem, magamévá tettem, egyszer csak világra hozom. Nem, nem is ez a helyes kifejezés erre, inkább azt mondanám: kiengedem magamból a saját változatomat. Próbálom befolyásolni a dolgok menetét, de általában nem sikerül.
SR: Vagyis bármi megtörténhet? Nem lehet előre tervezni?
ÉL: Az újrafogalmazás állapotát én voltaképpen ihletett állapotban élem át. Mondanám, hogy koncentrálnom kell, de hazudnék. Csak úgy jönnek belőlem a képek, a formák, leülök, elengedem magam, hadd jöjjön ki, aminek jönnie kell.
SR: Befolyásolják a táplálkozási szokásaid, mi kerül ki éppen alólad?
ÉL: Az állagból lehet tudni az elején, hogy szobor vagy festmény készül éppen, de ez már csak az alkotás hevében derül ki.
SR: Van valaki, akit magad elé képzelsz munka közben? Van múzsád?
ÉL: Persze! Szoktam bevinni magammal erotikus újságokat is. (nevet)
SR: Ha rád jön az ihlet, mindig van hol engedni neki?
ÉL: Tudod, ez egy jó kérdés. Mivel néha elég kényelmetlen ez a módszer, nehéz megtalálni a megfelelő helyet és az egyensúlyt. Rám teljesen igaz a mondás, ahol otthon érzem magam, ott tudok alkotni. De ugye bárhol rám törhet.
SR: Dolgoztál már rendelésre is?
ÉL: Sajnos képtelen vagyok rá. Pedig néha belülről feszít, hogy kiállok az emberek elé, és azt mondom: figyelj, te ott, mondj egy híres festményt, megszarom. (nevet)
SR: És szerinted minek köszönhető a sikered? Nem csupán az exotikus munkamódszer az, ami lenyűgözi az embereket?
ÉL: A módszer és a mű. Én teszem a dolgom, a befogadók dolga az, hogy ne csak salakanyagot lássanak a képeimben és a szobraimban, hanem azt, hogy ennek az anyagnak is mennyi gyönyörű változata van, milyen szép formákat tud felvenni.
