A hús az valami különös dolog, kezdek bele a végeláthatatlan magánbeszélgetéseim egyikébe, ami összetéveszthetetlen ismertetőjegye minden rosszul megválasztott párkapcsolatomnak: a monológ. (Borszéki Boglárka írása)
Reggelente sós vízzel mosta ki az orrlyukait. Biztos hozzá lehet szokni, gondoltam, miközben hallottam a szortyogást a fürdő felől, pedig már szólt valami zene és ment a mosogatógép. Kávét ivott és hozzám sokat beszélt közben. Eleinte. Nyilván én némítottam el. Később. Azzal, hogy bármit mondtam, mindent belátott.
Nem voltak saját birtokrészei a közös telkünkön, így az egészet megművelhettem. Bárcsak tudta volna, mennyire elszomorító volt egyre közelebb menni úgy, hogy semmi akadályba nem ütközöm. Nem tudtam találkozni vele. Sehol.
Aztán a nyelvét tisztította, valami fémlapocskával. Még a kávé előtt. Utána meg vitaminokat és ásványi anyagokat vett be. Addigra már elég ideges voltam a besűrűsödött szertartásosságtól. Feszített a tudat, hogy szó sem lehet róla. Őróla. Nem ezért. Ami bennem túlcsordult, az benne épp csak megjelent, időnként. Az ő intenzitása engem nem hagyott nyugodni. A két ellenpólus nem teremtett egyensúlyt, mert két különböző emberben voltak jelen, egy konyhában, szobában, vagy egy autóban, az igaz.
A finomérzékelésem már megfékezte volna az ismerkedést a második együtt töltött napon.
Végül felöltözött és bebalzsamozta a haját. Szótlanul néztem, aztán belekötöttem valami hülyeség miatt.
Vegetáriánus volt. Ezt élveztem. Egyszer a boltban, a húspultnál, amikor csirkét kívántam, el akarta nekem magyarázni, hogy mennyire gonosz vagyok, ha eszem belőle, de ez csak egy nyamvadt klisé volt. A szavába vágtam, hogy megmentsem és még néhány hétig egymás mellett maradhassunk. Szimplán arrogánsnak látszottam, nem tudom, felismerte-e, ha hagyom, hogy befejezze a mondatát, többé zöldséget sem ehetett volna velem. Erről nem beszéltünk. Vagyis ő. Miután belé fojtottam a szót. Kár, mert ezen a ponton is komoly esélye lett volna. A hús az valami különös dolog, kezdek bele a végeláthatatlan magánbeszélgetéseim egyikébe, ami összetéveszthetetlen ismertetőjegye minden rosszul megválasztott párkapcsolatomnak: a monológ. A hús valami különös dolog, a vér még inkább, folytattam, a véres hús: születés, szexus, harc, sírás, élethalál harc, halálélet megbékélés, vagy ki tudja. Nekem azt a legnehezebb megrágni, olyan, mint a gyógyszer, amit csak vízzel tudok lenyelni. Be kell csomagolni. Kenyérbe, főzelékbe, mindegy, csak körülvegye, hogy ne érezzem, amikor lecsúszik a torkomon. A nyelőcsövemben van egy furcsa érzete. Burokkal nem lehet megszületni, elvezetem magamat ehhez a gondolathoz és kifizetem a pénztárnál, amit veszünk. Ő valahol van, körülnézek, igen, megvan, itt áll és pakol. Csendben. Én is csinálok valamit, elveszem a visszajárót, mert most nem tudom megkérdezni, hogy adjak-e százötvenötöt, azt sem tudom, hogy van-e apróm, automata üzemmódban lépkedek a férfi mellett, aki a dobozt viszi. Csendben.
Játékárus volt, aki szerette a képzőművészetet, széleskörű irodalmi műveltséggel, amit önárusításra használt. Csábító. Szép haj. Férfias mosoly. Vadak, mondja és Matiss-ról kezd beszélni. Alig ismerem néhány képét. Szégyenkezni kezdenék, de mondok helyette mást. Talán most, most meglát engem, drukkolok. Aztán levezetek kétszáz kilométert, nagyjából kiszámolhatta, hogy hazaértem és nem kérdezi meg, hogy hazaértem-e. Fejben már több milliószor szakítottam vele. Legutóbb most.
Bátortalan próbálkozásai a szerelemre: térden állva megkérni a kezemet egy erőtlen kapcsolatbontási kísérlet során. Jól esett, szeretem, amikor feleségül akarnak venni. Ezt persze tudta. Minden varázsszót elmondtam az elején, hogy mindig tudjon mihez nyúlni. Legyél te a gyermekeim anyja, ha más már nem is, ez mindig hatott. Erre nem lehet nemet mondani. Igent sem, csak maradni. Az általa kitűzött időpont közeledett, de nem kérdezte, hol tartok a gondolkodással. Én nem mondtam. Aztán már az a nap volt. És másnap. Mi pedig nem voltunk házasok. Szó nélkül nem. Akkoriban ritkán beszéltünk, eltökélten távolodni akartam, ő pedig annál hisztérikusabban ragaszkodott. Az egyik ilyen szenvedélyes hogyancsinálnámeztmostjól szózuhatag alkalmával úgy döntöttem, hogy jó, legyen így. Kimondom. Ő elhallgat. Majd ugyanolyan intenzitással kezd mentegetőzni, támadni és végül sértődötten kérdőre vonni engem, hogy azok után, ahogy eddig hozzá viszonyultam, hogy képzelem, hogy most csak úgy, hirtelen, a semmiből meggondolom magamat. Letettem a telefont. Megkönnyebbülten nevettem. Ez az a nevetés volt, amikor logikusan sírni kellene, de azt nem szabad. Rég megtanultam, hogy kislányom ne sírj, kérlek, csak ne sírj. Felülírom. De sírok. Elsiratom.
Igazi hadirokkant, egy veterán. Saját fiatalságának harcteréről való menekülés közben beszerzett sebeivel. Végig a lövészárokban lapult, ahogy elmesélte, neki elég volt elképzelnie azt, hogy akár meg is sérülhet. A biztonság a legveszélyesebb. Bele lehet őrülni. Igazán abba lehet beleőrülni, ha valaki szemtanú.
Egyszer elütöttek előttem egy biciklist. Fiút, szőkésbarnát. Csukott szemmel feküdt öntudatlanul az úton. A teste olyan meglepően laza volt, nem tűnt halottnak. Óriási pánik vette körül, jogosan, persze, és mégis, ahogy álltam és néztem, arra gondoltam, hogy ő, aki most ott fekszik, békés. Egyedül ő volt nyugodt, akivel a baleset történt.
Néhányszor még felhívott. Megszokásból, meg úgy, mintha semmi sem történt volna, ahogy szokott. Tudta, hogy be kell csuknia a szemét, ha valami fájdalmasat lát. Aztán onnan kezdi újra, ahol még úgy sejti, hogy minden rendben volt.
Sosem vette számításba a létezésemet.
Végül megkértem, hogy valamelyik világbank ügyfélszolgálati számára küldjön sms-t arról, hogy hogyan szeretne velem élni. Gyanítottam, hogy csak a küldés a lényeg. Bármit is válaszoltam, ő gépiesen folytatta. Nem hagyta, hogy beleszóljak.
Távolról néha egész férfiasnak tűnt, kizárólag szöveges üzenetben. Élőszóban nem, még telefonon sem. Az írott üzenetek ritmikáját megtanulta és ebben a furcsa technikai közegben úgy játszott bújócskát, mint a ködös őszi erdőben.
Később úgy döntöttem, hogy ezután a legjobb az lesz, ha részt veszek a szerelmi kapcsolataimban, de úgy hogy előtte kreálok egy fantomfigurát Cseh Tamásból, Hamvas Bélából és Wahorn Andrásból, amit bedobhatok koncnak a virtuális világba.
