Szeretem kimondani az egyértelmű dolgokat. Nem mentem hozzá. Hisz akkor férjnél lennék. És nem vagyok. Észreveszi. Azt hiszi, nem tudom, figyelmeztet. Na, veled sem fogok járni. Ilyesmiket könnyen elnéznek a nők. Én csak sokkal súlyosabb dolgok fölött vagyok hajlandó szemet hunyni. (Borszéki Boglárka írása)
A szél nem tesz jót a zserbó utcai árusításának. Alapvetően nem készülök erre, de ha mégis, akkor puhán és fényesen hagynám a csokimázat a tetején, hogy aki beleharap, annak a szájában azonnal elkeveredjen a csokiíz az egyre finomabbra zúzott darabkák között. Rögtön. Fontos. Azonnal. Kedvenc szavaim.
Fontos, hogy azonnal.
Így. Kifújom a levegőt és hátradőlök, ha éppen ülök. Ha nem, akkor csak kifújom. Ez nem sóhaj, előre figyelmeztetem a hitvallásosan pozitív gondolkodókat, akiknél a pohár sohasem félig üres. Elégedettség. Egy csöppnyi mámor az élményátadás sikerén. Zserbóíz. Mostantól mindig tőlem venné. Persze, csak ha ezzel foglalkoznék.
Kilátástalanság híján instant életgyártás folyik bennem nullahuszonnégyben. Tejszínnel meg lágy, barna nádcukorral.
Gyártani bármit lehet. Többen kellene lennünk. Szenvedéllyel gyártani, plusz hideg veríték: alkotás.
Előállni. Valamivel. Akár zserbóval. Egy tepsiben négyszer nyolc minimum elfér, az harminckettőször kétszáz, de ha csak százötven, akkor is négyezer nyolcszáz egy-két óra alatt.
Ez már kilátás vagy kényszervállalkozás? Őstermelői igazolvánnyal csinálnám. Vagy hetes adószámmal, ha még így hívják. Akkor járulékot sem kellene fizetnem, csak a tébét, ami alanyi jogon hatezer havonta. Másfél tepsi zserbó.
Előbb-utóbb megfordulna a fejemben, hogy a diót dejóra cseréljem, hánykolódnék miatta éjszakánként, míg eldőlne, hogy nem tudom megtenni. Meg kellene tanulnom, hogy ne legyek telhetetlen. Újra. De azért lisztből a legolcsóbbat venném valamelyik szupermarketben. Ezért bemennék, és tudnék tükörbe nézni utána. Egyedül cipelném kifelé, mire rájönnék, hogy vihettem volna kocsit, mert attól függetlenül is vehetek el kiürített papírdobozt, amivel otthon begyújtok. Van egy barátom, aki azt mondja, tud fűteni és argentín tangózni. Még egyiket sem láttam. Jobb is. Ha láttam volna, talán én könyörögnék neki, hogy vegyen el.
Született újrahasznosító vagyok. Szinte nincs is ökológiai lábnyomom. Ez néha már engem is megrémít. Azzal nyugtatom magamat, hogy olyan sok saját erőforrással rendelkezem, hogy nem szorulok importra.
Hamarosan többeket is meggyőznék arról, hogy a zserbógyártásé a jövő. Többen állnának ki, saját őstermelőivel, én csak termék-előállító volnék. Később már az sem. Frencsájz. Jattolás. Elszégyellném magamat. Éjszaka újra kezdődne a hánykolódás. Értekezlet. Kérdés: kiszálljak-e. Rémülten kérnek, hogy ne. Felismerem, hogy én adom a biztonságot, nekik pedig bőven megéri a tíz százalék. Bármi van, nekem szólnak. Maradok. Elkerülhetetlenül meggazdagszom. Zserbóból.
Aztán könyvet kezdenék írni Miből nem lehet üzletet csinálni? címmel. Rájövök, hogy lehetetlen. Üres lapokkal árulnám. Lényegében ezt is csak gyártani kellene. Viszik, mint a cukrot.
Megint.
Motor vagyok, nem karburátor, vagy még rosszabb: Lambda-szonda, legalábbis autóalkatrészként nézve magamat. Sem porlasztani, sem mérni. Nem hiszek a statisztikában, csak a hatásban. Esetleg katalizátor, gondolom, ha a motor már foglalt. Lehet, hogy Isten akarna az lenni, vagy ő az, akár akarja, akár nem. A szerelem is ő, de most autóalkatrészben gondolkodunk. Meg zserbóban. Ha karburátor lennék, most két történeti szálat indítanék innen.
A zserbóüzlet résztvevői magánjellegű kapcsolatokat alakítanának ki, szabadidejükben találkoznak, piknikeznek, családostul. Kezd mozgalmi jelleget ölteni a csoportosulás. Énekelnek, mert az egyik árus tud gitározni. Klasszikusokat, mint például A börtön ablakában, vagy a Kell, hogy várj. Annyira elégedettek, hogy egyiküknek eszébe jut az egyházalapítás. A többiek támogatják. A zserbóevés a legfőbb közösségi beszédtéma és cselekmény, idővel már úgy kell lenyomniuk a torkukon.
Meghívnak egy összejövetelre. Zavarba ejtően várnak. Egy szót sem szólok a zserbóról.
Többek fellélegeznek, mert végre nem nyomasztja őket a szerteágazó érdeklődési körük puszta megléte, nem tartják hűtlenkedésnek, ha belekóstolnak egy francia krémesbe.
Senki sem gyökértelen, mondom. Figyelmességből nem lehet hovatartozni, azt is mondom.
Én be sem léptem. Jelzem. Úristen, ezen meghökkennek, erre senki sem gondolt. Kéztördelés, susmusolás arról, hogy kinek kellett volna megkérdeznie, szeretnék-e csatlakozni.
Hengerfejtömítés csere.
Arkhimédész Szirakuzában csak annyit mondott a rárontó római katonának, hogy “Ne zavard köreimet”, mire az olyan dühbe gurult, hogy leszúrta a mechanika atyját, aki ezen meg sem lepődött.
