A regény egyik erénye, hogy ítélkezés és sajnálat nélkül ábrázol, legyen szó az afrikai hiedelemvilágról, a családját elhagyó apáról, a gyermekét elhanyagoló anyáról, a mások iránt közömbös nagyapáról, vagy azokról az ápolásra szoruló emberekről, akik sokszor méltóságuktól megfosztva, kiszolgáltatottan élik mindennapjaikat. (Kiss Nóra Titanilla Kun Árpád Boldog észak című könyvéről)
Kun Árpád Boldog Észak című regényét várakozással telve kezdtem olvasni, és ahogy számítottam is rá a korábban megjelent részletek alapján, nehezemre esett letenni, de muszáj volt, hogy másnapra is maradjon, mert ha egyszerre olvastam volna el, túl hamar értem volna a végére. Így is sajnáltam, hogy egyáltalán véget ért.
Aimé Billion életének története megigézi az olvasót, és nemcsak azért, mert a regény első, mágikus realizmusba hajló része, melyből Aimé gyökereit és afrikai életét ismerjük meg, bővelkedik a mesei elemekben, hanem éppen valódisága miatt.
A társadalmakon és kultúrákon átívelő történet a fülszöveg szerint család-, utaztató-, fejlődés- és identitásregény, és bár ez mind igaz, azt hiszem, nem kell műfaji keretek közé szorítani, ahogy Aimét sem kell és nem is lehet ilyen vagy olyan embernek titulálni, pont ez a behatárolhatatlanság az, ami meghatározza Aimé életét.
Aimé Billion ugyanis különös ember. Különös a múltja és a származása, családjának története pedig néhol hihetetlen és bizarr, talán még meg is vádolhatnánk, hogy itt-ott elferdíti a valóságot, Aimé mégis őszintén, szinte gyermeki meggyőződéssel mesél. A regény története Beninben, Afrikában indul. Aimét alig ismert apja szelleme kísérti, ahogy még annyi más szellem is, ahogy még annyi mindenki mást is. Élete nagy része azzal telik, hogy várja a hírt: mehet apja után Franciaországba. A jó hír azonban csak nem akar megérkezni, ellenben a rosszal, mely szerint Aimé utazása és franciaországi tanulmányainak megkezdése egyelőre lehetetlen, talán a következő évre sikerül elintézni, de minden következő évből újabb következő év lesz, s közben Aimé egy köztes állapotban éli az életét, arra várva, hogy elhagyhassa Benint, és végre Franciaországban élhessen. Arra vár, hogy élhessen. Két ország, két kultúra között lebeg, mindegyikhez tartozik, és egyikhez sem. Végül sikerül elhagynia Benint Bordeaux-ért, ahol már nem találkozhat az apjával. Franciaországban sincs maradása, tovább indul, egyenesen Norvégiába, ahol új életet kezd, házi gondozóként áll munkába, és folyik bele Kakashalom közösségének életébe, ahol másokon segítve észrevétlenül segít önmagán is.
Az az Aimé, aki elszigetelte magát az emberektől, és sosem volt meg a képessége, hogy olyan kapcsolatokat teremtsen, mint a többiek, és a Beninben töltött harmincnyolc év során saját magától is kellőképpen elidegenedett, éppen az általa az elidegenedés országaként emlegetett Norvégiában kezd közelíteni ahhoz, akit eddig nem engedett a felszínre. A házi gondozói tevékenység, a segítségre szoruló emberek ellátása új perspektívát jelent Aimé számára, és ezáltal saját magát is kezdi másként látni. Ő, aki világéletében más volt, nem illett sehová, megtalálja azt a helyet és azt az életet, melynek köszönhetően sikerül közelebb kerülnie másokhoz, de elsősorban önmagához. A mágikus gyermekkor történeteiből a felnőttkor realitásában köt ki, de ez a valóság cseppet sem rideg, még akkor sem, ha ez a hideg Norvégiát jelenti, mely fjordokkal és jégcsapokkal együtt is melegebbnek bizonyul, mint a forró Afrika. De hiába nagy a szakadék a regény világai közt, ezek a világok összetartoznak, egymásba fonódnak, nemcsak Aimé személye és emlékezete, hanem Kun Árpád gördülékeny, érzéki prózája által is, melyben a magányos hősből idővel társas lény válik, aki már nemcsak a látszat kedvéért vagy kötelességéből érintkezik másokkal, mint egykor. Ez most már a saját döntése, mint mikor munkaidőn kívül, pusztán azért, mert ő akarja, órákat vezet, hogy meglátogathassa a műtéten átesett gondozottját, Grétét.
A realista ábrázolásmód által Aimé életének, gondolatainak, személyiségének legapróbb, legintimebb részleteit is megismerhetjük, vele együtt fedezzük fel azt az Aimét, akit évtizedeken át rejtegetett magában, akivel mindvégig néma párbeszédet folytatott, de mégsem tudta (nem merte, nem akarta) előcsalogatni.
A regény egyik erénye, hogy ítélkezés és sajnálat nélkül ábrázol, legyen szó az afrikai hiedelemvilágról, a családját elhagyó apáról, a gyermekét elhanyagoló anyáról, a mások iránt közömbös nagyapáról, vagy azokról az ápolásra szoruló emberekről, akik sokszor méltóságuktól megfosztva, kiszolgáltatottan élik mindennapjaikat. Senki sem mártír, senki sem szent, mindenki ember, úgy, ahogy ember tud lenni. A másik, hogy mentes a hatásvadászattól, pedig bőven akadna rá lehetőség, hogy az olvasó akár szociális, akár vizuális érzékenységével számolva kicifrázzon egy-egy jelenetet, de nem teszi, helyette természetesen írja le, hogyan zuhan az ürülékébe az egyik ápolt, hogyan jön rá Aimé, hogy mire való a pénisze a vizelésen kívül, vagy hogy milyen az öreg, ráncos emberi test.
És hogy mi szerepel az epilógusban, miután Aimétól ott veszünk búcsút, hogy felvonul az Alkotmány Napján a boldog, északi napsütésben, azt már nem árulom el, nem árulhatom el, talán így is sokat mondtam, végezetül még annyit, hogy a bár a regény alcíme Aimé Billion mesél, az igazi mesélő Kun Árpád.
