Három magyar regényíró, egy költő és három dzsesszmuzsikus járja kisbusszal az országot. Szegeden és Sopronban is megtelt a nagyterem az estjükön, pedig a Szó és zene című előadáson csupán annyi történik, hogy a felolvasott írásokat hallgatva a zenészek improvizálnak, és reagálnak a közönség rezdüléseire is. Az egyik szereplő Esterházy Péter, akit vállalkozásukról, a bizalmatlanság természetéről, ügynökügyről, jól szidható kormányról és szerethető futball-válogatottról kérdeztünk. (Bakos András interjúja)
Fotó: Schmidt Andrea
– Ritkán fordul elő, hogy egy író egy kollégája művével szerepel – ön szeptemberben Berlinben, a Collegium Hungaricumban, Kertész Imre új könyvéből olvasott föl. Rendhagyó felkérés. Miért vállalta?
– Azért, mert Kertész a barátom, és ő nem jöhetett. Igen, én ott Bessenyei Ferencként működtem, aki németül olvas. Szívesen csináltam, nem volt mit megfontolnom, és nem is volt stresszes munka. Sokan voltak, jól sikerült, szerették a szerzőt. Szóval a célnak megfeleltem.
– A bécsi Kunsthistorisches, a budapesti Szépművészeti és a wrocławi Nemzeti Múzeum felkérésére Goya egyik képéhez írt szabadverset. A kiállítások, bemutatók szervezői mintha egyre kreatívabbak lennének, mindent elkövetnek a nagyobb látogatottság érdekében.
– Ez azért azt is jelenti, hogy mindig ki kell találni valamit, mert egy kiállítás vagy fölolvasás külön, önmagában már nem elég érdekes, főleg a fiatalabbakból álló közönség számára. A program osztrák rendezője, Jacquline Kornmüller ezt találta ki, írókat kért föl arra, hogy írjanak valamit a képekhez. Szóval egyfelől van egy kis „zeitgeist-es” kényszer, másfelől meg nagyon nívós lett a munka egésze. Az én szövegemet Kulka mondta, sírnivalóan szépen.
– Az az est is színháztermeket tölt meg, amikor ön Parti Nagy Lajossal, Spiró Györggyel és Závada Pállal együtt olvas föl, Dés Lászlót, Dés Andrást és Barcza Horváth Józsefet pedig az önök szövegei késztetik improvizációra. Önt inspirálja a zene?
– Mindig hallgatok zenét munka közben. Akkor szoktam rá, amikor a gyerekeim még otthon voltak. Hangfüggönynek a bécsi klasszikusok alegjobbak. Jó még a hatvanas-hetvenes évek beatzenéje, Illés, Beatles, Rolling Stones. Vagy Jerry Lee Lewis. Reggel, ha beülök a szobámba, ahelyett, hogy imádkoznék, vagy elolvasnék egy Arany János-verset, vagy ezek mellett, beteszem a Jerry Lee Lewis-lemezt, és attól egyszeriben – igaz, nem hosszú időre, de – jó kedvem támad. A zene azonban engem közvetlenül nem inspirál. Nem úgy működnek ezek az estek, hogy a felolvasott írásainkat illusztrálja a muzsika, hanem képződik valamilyen egység, ami inkább a zenészeknek köszönhető, mint nekünk, íróknak. A mi fölolvasásunk is alkalmazkodik a közönség reakcióihoz, ha például nem reagál a néző, kicsit ijedtebben olvasunk. Ők azonban valóságosan improvizálnak, válaszolnak a szövegekre, a fölolvasásokra, a nézői reagálásokra, ettől jó az egész.
Fotó: Schmidt Andrea
– A Youtube.com-on látható az estjükről egy összefoglaló film. Ott ül egymás mellett négy Kossuth-díjas író, és amit olvas, az finoman reflektál a közéletre. Fontos az üzenet aktualitása, vagy inkább az számít, hogy együtt derüljön és üdüljön előadó a közönséggel?
– Valamelyik jobboldali tévében hallottam azt az idiótaságot, hogy amit mi művelünk, az aktuálpolitizálás. Azon az esten, amelyre ezt mondták, én a Kis magyar pornográfiából olvastam föl, amelyet több mint harminc évvel ezelőtt írtam. Ha ez aktuálpolitizálásként hat, az ne az én saram legyen már! Négy-öt alkalommal a haza volt az est témaköre, ez önmagában lehet politikus választás, de hát szépirodalmi szövegek hangzottak el, versek, regényrészletek. Az irodalom mindig gazdagabb, mint a politika. A hívószót Dés adja meg, általában mindent ő talál ki. Ő a főnök, mert neki van színpadi rutinja, mi pedig szívesen alárendeljük magunkat az elképzeléseinek, mert látszik, hogy amit kigondolt, az működik. Jólesik látni, hogy mindenki ért ahhoz, amit csinál, nagyon jó egy nívós munkában részt venni, érezni, hogy számíthatok rájuk, és ők is számíthatnak rám. Olyan, amikor reggel elindulunk a kisbusszal, mintha mind zenészek lennénk, egy együttes, amelyik tájol – máskor pedig, mint egy osztálykirándulás. Elmegy vele a nap, és nagyon jó. Maga az este pedig mindannyiunknak ad közösségi élményt – erre, ahogy a vicc mondja, van igényünk.
– „Magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja” – ezt másfél évtizede írta a közéletről. Egy politológus szerint ezt a mondatot most oda lehet írni minden elemzés elé, mottóul. Olvas politológusokat?
– Olvasok én mindent. A politológusok különös, technokrata szempontból nézik a dolgokat, amitől még lehet érdekes, amit írnak. Az egész mezőnyt nézve inkább az tűnik föl, milyen kevés az, akiről elhiszi az ember, hogy független, hogy nem dől valamerre, hogy nem célirányosan elemez. Ez az érzés elválaszthatatlan attól az általános bizalmatlanságtól, amelynek szenvedői, tanúi és alkalmazói vagyunk.
– A Javított kiadás megjelenése óta is nyilvánosságot kapott néhány ügynöktörténet, de még jellemzőbb, amit egy egykori besúgott mondott: ő mindenkinek megbocsát, és nem akarja tudni, ki mit jelentett róla. Fontos még, hogy tudja az ember, mit bocsát meg?
– Elvileg akkor lehet felejteni, ha előtte emlékezünk. Ezek fájdalmas emlékek, és nem nagyon áll érdekében senkinek, hogy előálljon a saját gyöngeségével, vagy utánamenjen másokéinak. A társadalom hangulata sem olyan, hogy honorálná az őszinteséget. Akik pedig jelentettek, hiába írástudók, nem tudták megírni a történetüket. Kérdés, persze, hogy egyáltalán megírható-e ez az élmény: nagy, klasszikus bűn, önmagának, saját értékrendjének, barátainak az elárulása – és ugyanakkor valami nagyon piti is, amivel nehezebb szembenézni. A kilencven előtti korszakhoz való viszonyunk továbbra is őszintétlen, sunnyogó. Mintha mindenki, aki most kormánypárti, üldözött lett volna, s aki ellenzéki, az kedvezményezett. Ez szimpla hazugság. A szembenézés épp attól nehéz, amitől akkor könnyebb volt élni nálunk, mint a tiszta diktatúrákban, az NDK-ban, Csehszlovákiában; a mienkben, ebben a maszatolós kádáristában mindenféle mozgások voltak lehetségesek, és erre nem szívesen gondol vissza senki.
– Egykori igazolt labdarúgóként mire gondol, amikor arról folyik a diskurzus, hogy kellenek-e nekünk új, nagy stadionok, vagy inkább minden szegény gyerek lakjon jól?
– Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd tudok a futballra hidegen, objektíven nézni. Ezt némiképp csalódással észlelem magamon. Abszurd, hogy egy hétvégén 6-7 meccset közvetítenek a magyar bajnokságból, amikor egyet sem lehet végignézni. E tárgyban nagyon vacakul beszél a politika, különös tekintettel a miniszterelnökre, és rosszul beszélnek a sportújságírók. Van arra, ami most zajlik, egy zseniálisan semmitmondó kifejezésük: hosszú távú komplex elképzelés. De mi hosszú, mi komplex, milyen medve? Aki a meccset közvetíti, sokszor olyan propagandát nyom, mintha az ötvenes években lennénk – amikor erre nem volt is szükség, mert ment a játék. Közben persze én is a jót szeretném látni, és ha bármi fontos történik a válogatott körül, annak örülök.
Szó és zene
– Attól, hogy egy „elég jól szidható kormánya” van az országnak, még lehet szerethető válogatottja?
– Persze, mert nem lenne szabad, hogy a kettőnek köze legyen egymáshoz. Azt gondoltam, azzal, hogy a fiatalok elmennek külföldre futballozni, megtanulják az ottani kultúrát, hazahozzák. Ez nem így működött. Látszik Szalai Ádámon, milyen környezetben játszik a klubcsapatában, vagy Gera Zoltánon, aki nagy tehetségű fiú, vagy Dzsudzsák Balázson, hogy tanult valamit, mégsem hatnak itthon. Van egy vacak bajnokságunk, amelynek legjobb csapatai nemzetközi kupákban az első körben kiesnek. Látszik, hogy ilyen háttérrel milyen nehéz összehozni egy válogatottat. Ez már az öcsémék idejében sem ment, azt a bizonyos, 1986-ban Mexikóba kijutott csapatot is nagyon sok teher nyomta. Azért nem akarok úgy tenni, mintha értenék a futballhoz, nem is voltam nagy szurkoló, mint például Megyesi Gusztáv barátom, ő járt a Fradival mindenhová, vidékre is. Én soha, mert hétvégén játszottam. Én mindig játékos maradtam, olyan-amilyen, de játékos, így néztem ezt az egészet, nem is láttam a szociális, társadalmi összefüggéseket, ahogy illenék. Szóval nem értem, mi zajlik a magyar futballban, és mért így; nem értem, kinek mi haszna ebből, hol itt a jó a társadalomnak; az biztos, hogy a stadionépítőknek jó, de ez így túl egyszerű lenne.
Forrás: www.delmagyarorszag.huAz interjú a Délmagyarország október 10.-i számában jelent meg.
Esterházy Péter könyvei kedvezményesen.
