Hajónapló, Nyúl Pál negyedik bejegyzése – Gál Soma írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Ott ültünk, és próbáltunk nem belefulladni a vörös zuhatagba.
Akaratlanul is zöldesnek láttuk, ahogy minden, a legkisebb hullámot is, mert mi más marad a matróznak, mint a szülővize? Az algás, árvaszúnyogokkal csipkézett tükör, hamarosan be is fagy talán, de biztos, hogy álomra készül. Az utolsó napsugarak csillognak róla, és ahogy a beton tócsái visszaverik a fényt, úgy mi is megmelegszünk. Sok itt a vénasszony, nyilván azért van még nyár.
És mellettünk a fiatalok! Zöldes sörökbe vesznek el a napok, és azt hiszem, egyre kevesebb tengerésznóta jut eszünkbe, baj van, ha részegek vagyunk. Sokat kell gondolkoznunk a csomókon is. Ezer, meg ezer vár bogozásra, holott a vizet milyen rég elhagytuk, csak hozzák az újabb köteleket, kígyóként tekeregnek körülöttünk. Sokkal kövérebbek, mint a magyar tengeren. Ahol hetente szakadtak az idegek, de sebaj, a raktárból csak kihozunk egy másikat, szolíd tengerészcsomó és kész. Itt valami olyasmit kötnek, amit még sehol sem láttam. Minden napra más.
Mutatjuk valamiféle jelét a kimerülésnek, pedig nem volna szabad. Naponta új foltot kell varrnunk a vitorlákra, amikor kitettünk száradni az ablakba. Mi tépi ki, sejtelmünk sincs. Mi csak a saját dolgunkat csináljuk újra. Újra. Meg újra.
Ezt sem tehetjük mindig. Csak nemrég fedeztük fel, hogy a partvis bizony a túlparton maradt, amikor megkezdtük utunkat. Egy teljes nyáron, minden reggel barátunk, a madárpiszok rettegett ellensége, koszhuszár. Össze kellene számolnunk, hány méter tisztult meg sertéi alatt a szezon során. És hiányát felfedezve, azaz mikor már majdnem teljesen elborította a padlót a mocsok, elfogott bennünket a bánat. Egy egész szobát nem lehet pár fogkefével felsikálni! Akkor hát mi tévők legyünk? Aztán eljött a kedd reggel, amikor a takarítónőre ébredtünk. Julcsa néni igazán kedves volt, még a szemetet is kivitte. Szavuk sem lehet, dolgunk se.
Az ősz szemetét is más sepri fel az utcákról, mert készül a világ, hiába pihennek még a nagykabátjaink, az emberen kívül minden más sejti, mikor jön a fagy. A hideg a petúniák rákfenéje. Nagymama mindig kinthagyja őket, már ki tudja, hány éve, szokássá vált, talán ezért nem szabad abbahagynia. A kis virágok mindig megvárják, amíg megérkezik az Ősz. Egyszer mi is szembetalálkoztunk vele, felismert az utcán, csak aztán az arcunkba fújt köszönés helyett, elsétált. Hogy védene meg ettől a széldzseki?
Lassan pedig naplókat kell írnunk a teljesítményükről. Teszteket. Aggódunk, hát perszehogy! Kinek kéne számonkérni a tudását? Nekünk, akik megannyi biciklivel szolgáltunk, akik sokszáz karszalagot ragasztottak fel, akik miatt számlálhatatlan mosoly született a nyáron? Nem, nem, soha! Vagy ezt mondta már valaki?
Szóval szabad perceinkben üldögélünk. Van a ligetben egy kis tó, nemrég találtuk, hát oda járunk, a padra, ahol más nem is ül, csak mi a söreinkkel, és bámuljuk, ahogy vörös levelekkel takarózik be a víz.
(Lecsaphatott volna az ünnepre, de nem tette.)
