„Nyitnunk kellett az online felé, az okostelefonos alkalmazások, a közösségi oldalak felé, ha elérhetőek akarunk maradni. Lehet, eljutunk odáig, hogy a printet évek múlva csak a magunk örömére 312 példányban fogjuk kiadni…” – Zemlényi Attilával Bánhegyi Gábor beszélgetett a Műút portálosodásáról, a csiszolódásról, a printhez való ragaszkodásról.
Fotó: Szeri Attila
– Szagolod a könyvet?
– Viccelsz? Persze. Na jó, könyvesboltban nem, ott ciki, de otthon feltétlenül.
Vannak kérdések, amelyeket nem teszünk fel csak úgy szíre-szóra. Zemlényi Attilával, a költő-íróval, folyóirat főszerkesztővel, kiadóvezetővel, középiskolai magyartanárral, gimnáziumigazgatóval beszélgetünk, érintőlegesen a Műút hat évéről, egymáshoz csiszolódásról és rondószerűen vissza-visszatérve a portálosodásról. Mert ez volna a fősodor, de óhatatlanul kalandozunk. Az élet egyszer sodort eddig egy fedél alá, Tolcsván Pascal Leeman éttermében, ahol feLugossy laca könyvbemutatóját tartották. Kicsit nehéz időszak volt az akkor, nehezen viselte mások jókedvét, nem is beszélgettünk hát sokat. Most viszont nemzedéki könyvszagolóként fel kellett tenni a kérdést és nyugtázni, vannak még, akik nem néznek ilyenkor értetlenül, ezek szerint hát esély van egymás megértésére.
– Konkrétan mire vagy kíváncsi?
Ez még a beszélgetés elején hangzott el, hiszen bár emlékeztünk a másikra, de még sohasem váltottunk igazán szót, valahogy el kell indítani ezt is.
Ilyenkor legjobb az őszinteség, jöhetett az apró vállvonással egybekötött „Igazán én sem tudom, dumáljunk, lesz belőle valami, de azért érintsük a Műút internetes felületét”, amely pont tizednyi életutat tudhat magának a kéthavonta megjelenő folyóirat árnyékában (mellett, együtt, párhuzamban, kiegészítve, bővítve).
– A print változatnak korábban is volt egy lebutított webes felülete, ahol pédéefben le lehetett tölteni korábbi lapszámokat.
– Mérhető a különbség?
– Abban a világban, ahol az emberek háromszáz forintot sajnálnak az egészségügyre? Nyilván sokszoros az eltérés az ingyen javára. A print fontos, nagyon fontos. Iszonyatos viták, őrlődések mennek apróságoknak tűnő, valójában mégis fontos kérdésekben. Melyik szöveg milyen tipográfiával melyik kép mellé kerüljön, mi legyen előrébb, mi legyen hátrébb. Hiszünk abban, ami a folyóiratban megjelenik, az korántsem a véletlen műve, annak ott és úgy van a helye, legalábbis a mi szándékaink szerint.
Itt egy kis kitérő következik, amelyet csak miskolciak értenek igazán, Győrből, Budapestről, vagy akár Zalaszentgrótról nehezen látszik. A kitérőt a 180 kilométer hozza elő, ami a P. Mobiltól vált kerekké alighanem prozódia okán, hiszen az a steril 180 kilométer (ami szerintük néha több) pusztán földrajzi pontilag kevesebb, bár nyilván megtalálhatni a kezdő- és végpontot, amelyből a másik tényleg több, de hát mégsem ahhoz viszonyíttatik. Kérdező és kérdezett között annyi a különbség, hogy előző a megyét elhagyva nem, de a várost igen, már csak nyomokban tudja a miskolciságot, emlékekből sejlik fel a jégpálya, ahol hosszú teleket csajoztunk (vagy legalábbis próbáltunk) végig, a Népkert, ami se nem nép, se nem kert, hanem egy meghagyott zöldfelület a város közepén. Szó esik ebben az intermezzóban a „180 kilométer, néha több” mellett az acélváros, az elhagyom a várost, a Vasgyárról.
– Nézz szét, a jégpályát lefedték, LKM már nincs, épült uszoda, de azért olyan iszonyatos nagy innováció ebben a városban nem történt, még ugyanott vagyunk, ahol harminc évvel ezelőtt. Ez pedig rányomja a bélyegét a folyóiratra is óhatatlanul. Sokáig kerestem a folyóirat címét, ez számomra mindig rendkívül fontos volt (közbevetőleg hangzik el néhány mondat arról kölcsönösen, óhatatlanul jót tesz bármely vállalásnak, ha sokhallásos a címe, meghagyva a másiknak, számára leginkább mégis mit jelent az adott szó, nem adva ezzel teret a pici csalódásoknak sem, lebeg tehát a jótékony homályban a Műút és a szintén Zemlényi Attila, valamint a művészet rovatot vezető Bujdos Attilával közösen működtetett Szoba kiadó személyes konkrétuma). A legfontosabb szempont az volt, érződjön rajta Miskolc. Valamennyi szerkesztőnek rendkívül erős a Miskolchoz való kötöttsége, az ebből fakadó életérzés, a Lyukóban élő Jenei Lacitól kezdve, aki remek érzékkel és egyedüli kivételként országos merítéssel működtet egy nagyon erős kritikai rovatot, a kétlaki életet élő Kishonthy Zsolton át (akinek képszerkesztésében alig található miskolci művész) a várost már elhagyó kabai lórántig, akivel külön törekvés nélkül is elsősorban azon szépirodalmat részesítjük előnyben, ami nem kerek, egész, önmagába visszaforduló, hanem kicsit kerozinos, zaklatott, kereső. A legfontosabb vezérlő elv, hogy a folyóirat az első oldaltól az utolsóig kortárs legyen. Nem révedünk vissza a múltba, születik annyi izgalmas anyag, hogy abból ütőképes folyóiratot tudjunk összeállítani.
És itt jutunk el tulajdonképpen (bár és szóval nem kezdünk mondatot – miért is?) a portálig – legalábbis írásban, mert szóban már gyakran érintettük, de az itt és ott, ekkor és akkor elhangzott töredékmondatok időrendbe helyezése zaklatottá változtatná az anyagot, ami lehet, izgalmasabbá változtatná a kész szövetet, de most a követhetőség kedvéért csalunk az idővel és egy helyre tesszük azt, ami nem ott volt.
Hat hónapja szakítottak azzal a felfogással, hogy az interneten csupán letöltő felületként működjenek.
– Áprilisban kezdődött a Műút elportálosodása, amelynek legfőbb motorja akkor és azóta is kabai lóránt és Antal Balázs, aki az irodalom vonalán került a közelünkbe, mégis a programozási terület volt az, amit a webfelület neki köszönhet. Lóri hatalmas munkát fektet a portálba, küldi állandóan az adatokat, hogy ennyi egyéni felhasználó kattintott ránk, amivel különösebben nem foglalkozom, mert igazából nem tudom eldönteni, havonta tízezer ember akkor jó-e vagy sem, a többieknek, a Spanyolnáthának, a Literának mennyi van, mert minket nem mások kell meghatározzanak. Ha valaki nálunk megtalálja azt, amit keres, akkor jó úton járunk. Lóri egy kicsit meg fog haragudni, mert szerintem – bár világos koncepcióval indultunk neki a portálnak, gondosan kitaláltuk és körülbábáskodtuk a rovatokat – ez még korántsem a végleges változat, bár Lóri néha azt sejteti, igen. Egyetlen kritériumot tartok fontosnak, amiből nem engedek, minden nap legyen új tartalom, ne jöhessen hozzánk senki úgy, hogy a francba, ezeket már tegnap is láttam. Nyitnunk kellett az online felé, az okostelefonos alkalmazások, a közösségi oldalak felé, ha elérhetőek akarunk maradni. Lehet, eljutunk odáig, hogy a printet évek múlva csak a magunk örömére 312 példányban fogjuk kiadni, ezt ma még nem látom, de a világ alighanem erre tart, de hiszek a nyomtatás létjogosultságában, mert azért mindig lesznek, akik számára fontos, hogy kézbe vegyék, tapintsák a folyóiratot.
