Hami egy igazi, hamisítatlan nagyon csúnya pincsi volt. Kicsi testben hatalmas szeretet és csalhatatlan ösztön, itt jár az a simogatás, ami a kutyanirvána alapvetése, enélkül lehet élni, csak minek. (Bánhegyi Gábor útvesztős prózája)
Kátyús ez a rohadt út. Kátyús. Minden áldott télen kikezdi a fagy. Pedig az alap jó, mondta a polgi, olyan köves alapja van ennek az útnak, hogy azon jártak a boros szekerek a török időkben is. Megerősítették ezt az útfelújítók, akik jöttek rögvest, ahogy megjelentek a kátyúk. A döccenő autókból meleg mosollyal bámultak ki a férfiak, csak gondoskodnak mirólunk a mi pénzünkből, érdemes gürcölni ezen a rohadt világon. Annyira megörültek ezen, hogy azt már nem is látták, az útjavítók nem a kátyúk alját pucolták ki és egyengették négyszögletesre, hogy jobban kössék abban a bitumen, hanem leraktak egy harmincas táblát erről, egyet meg amarról, aztán részükről a felelősség kérdése az okozott kis- és jelentős anyagi károk bekövetkeztéről megoldatott.
Lehetett volna ez az út olyan, mint az oda második falu határától egészen lefelé vagy tizenhét kilométeren, de az akkori polgi nem volt túl szíves azzal a polgival, akitől az útelújítás indult. „Lófasz a seggibe ennek a Sanyinak” – gondolta a derék faluvezér – „a hátam mögött folyton pacsumizál rám, hát akkor azt a nyolc kilométert már nem vesszük be a buliba, inkább az összes kapubejárót lebitumenezzük mint a hét faluban.”
A mostani polgi látta, itt kátyúzás egyhamar nem lesz, maga kezébe vette hát a dolgot. Már másnap kirendelte az értéket teremtő brigádot, a falubeli likakat hordják tele sóderral és lapogassák azt le szépen, akkurátusan, hogy ne billenjen azon a lengéscsillapító, ne döccenjen a csapszeg, ne rázódjon a féltengely. Jó szándékkal volt a polgi, de bizony amit bétömtek estélig, kifolyt az reggelre, amit bétömtek nap közbe, kifolyt az estélig, mert nem szűkölködött az a kora tavasz esőben és a sóder csendes egykedvűséggel adta meg magát a víz erejének és a kocsik csapatásának.
Sziszüphosz derűs mosollyal ütögette Kharón vállát a Sztüx partján: „Látod-e Kárcsi bátyám, az én sziklagörgetésem kismiska ehhö képest-e, mi?” „Biza kedves ecsém, úgy-a” – válaszolta erre a derék révész, nem is sejtve, a holt nyelvek tudorai könnyekkel szemükben fáradtak be a nyelvvizsgabizottsághoz, visszahoztuk az ógörög felsőfokúnkat, mert ebbe a két mondatba beletört a bugylibicskánk, több ezer évet átölelő tudásunk sem képes lefordítani. Könnyen lehet az is, csak egy egyszerű délnyugat athéni nyelvjárásban lebonyolított diskurzusról van itt szó, de ki meri vállalni a kockázatot, hogy mégsem. Kharónnak és Sziszüphosznak van idejük a kvaterkázásra, a csendes szemlélődésre, mostanában kevés lelket kell szállítani, hetenként kell törölni a pókhálót az evezőlapátról, miközben a sárga láthatósági mellényesek egykedvűen verik a lapáttal a sódert vissza az apró, szívós gödrökbe, ezzel is telik a nap.
Az egyik lapátost ismerem – a többit is látásból, de – ezzel beszéltem is egykoron, közölte, megnyugodott, hogy nálunk koszt-kvártélyozik a kutyájuk, így már nem keresik a faluban. Nevét nem tudom, mint ahogy annyi más, látásból ismerősnek sem, róla is csak sejtem, hosszú évek munkájával küzdötte magát oda, ahonnan már nagyon nincs lejjebb. Nem mutatkozott be, becenéven emlegetett falubelieket, akiket szerinte ismernem kellene, olyannyira, meg sem kérdezte közben, tudom-e, kikről van szó. Beköltözésünkkor mondta az akkori polgi, itt a negyven éve helyben lakó is gyüttment, ha nem ideszületésű, igaza is van, maga is ezt a sorsot éli, ki is vetette hivatalából a következő választás a maguk embere javára. Pár vokson múlt csak az egész, ezért a rövidke pszichiátriai kezelést követően négy év múlva ismét feltámadt a buzgalom a visszatérésre, de a korábbi párszavatnyi rés háromnegyednyi szakadékká tágult, azóta nem jár ki a focimeccsre.
A lapátos megnyugodott, mert ami tőlük elveszett, az nálunk meglelődött. Hami egy igazi, hamisítatlan nagyon csúnya pincsi volt. Kicsi testben hatalmas szeretet és csalhatatlan ösztön, itt jár az a simogatás, ami a kutyanirvána alapvetése, enélkül lehet élni, csak minek. Jött, picike gombszemével rendületlenül felfelé nézett, pincsisors, hogy ritkán van ok lefelé nézni, puncsfagyiszínű nyelvét nyújtva láttatni engedte girbe-gurba pincsis fogsorát, majd szuper orrával felfogva a kiáradó elfogadó illatot, apró mellső tappancsait a lábszáramra helyezte. Néha körbe kellett járnia a falut, de nem maradt el óránál tovább, visszabújt azon a résen, ahol másik két kutyánk már nem fért ki, pedig ők sem robusztus alkatukkal foglalják az univerzum számmal alig kifejezhető, de mégis egy érzékszervekkel konkrétan felfogható darabját, és besöpörve az aktuális simogatásadagot a jól megérdemelt vacsora után odabújt Bellához és egy nagy szusszanás után már el is aludt. Hónapokig kvártélyozott nálunk, majd egyszer nem jött. Megtudtuk, mi történt, eltemetni már nem tudtuk, pedig neki is jutott volna hely a körtefa árnyékában, házi temetőnkben.
Kanyargunk tovább, leküzdöttük már a pályamunkásokat pici Forma1-ünkben. Értékes tizedmásodperceket lehet nyerni a helyes nyomvonal kiválasztásával, a kezdők kétségbeesett cikázással próbálják meglelni a kisebb gödör, kisebb ellenállás vonalát, nem is sejtve a kevesebb néha több közhelyes alapigazságát, sok kicsi sokat zöttyent, a két nagy között ügyesen adagolt gázzal egyesben lágyan döccentve a kigyorsítás megfelelő ezredmásodpercét megfogva a forgatónyomaték a gödör széléről kirepíti a kasztnit, és gyors felváltással behozhatatlan előnyt csihol. A könnyelműség azonban a rutinosok számára is végzetes lehet, ügyelni kell tehát a helyes féktávolság kiválasztására, az elöl-hátul tárcsafékesek persze itt is előnyt élveznek, de ez szinte csak ezredmásodpercekben kifejezhető, hiszen az sem mindegy, a következő gödörsorba milyen szögből eresztjük be az első kerekeket, vannak sekélyebb részek, ahol óvatosan csúsztatva a gépet alig vesztünk sebességet. Végtelen koncentrációt igénylő etap ez, ahol előkerül minden apró finesz, ami az évek során rakódott az agyakba. Annyira a mi pályánk, már nevesített szakaszokkal is rendelkezik. A Majré-lassító mindkét oldala felől emelkedő, harminc fokos szögben hajlik a csúcson. Mondta a polgi, aki nagy helytörténész, messze múltra terjed ismerete, ezeken a töréspontokon voltak a megfigyelőhelyek, egészen a következő emelkedőig el lehet látni horizontálisan. Becsapósan szelíd kanyar, azt hihette a részeg doki is négy éve éppen Télapókor, meglesz ez csuklóból hatvanassal, száraz az út, késik a hó, nem kell lendületet veszteni, oszt két perc múlva otthon van, no para, rendőr itt most nincs, ha van is, ismeri, kis hely ez, mindenki mindenkit errefelé. De ezt még végig sem gondolta, amikor áthuppant a zeniten és elég volt egy tizedmásodpercnyi késlekedés, belerongyolt Merdzsójával a Suzukiba. Elöl ketten, hátul ketten, mentek haza nagyitól a piros csokicsizmával, egy csomó pörkölt mogyoróval meg a mesekönyvekkel. Balázska járt a legjobban, az összes foga kitört, lemezzel fogták össze az állkapcsát, a bal combja három helyen szilánkosra tört, a bal felkarja nyíltan. Az volt a szerencséje, hogy a leszakadó motorblokk a balról érkező irdatlan ütés miatt jobb felé robbant be az utastérbe, így őt csak a hátrarepülő vezetőülés találta el. Még bőven kórházban volt, amikor aput, anyut és a kistesót leengedték. A Majré-lassító lehetett volna Sárga-sikán is, mert Bogyai Jóska a múlt héten itt szállt le a kis kerti traktorról, hogy dobjon egy sárgát. Lusta volt bemászni a fák közé, minek caplasson két métert, nem jár ilyenkor erre senki. De. Érezte azt a Bogyai Jóska, jön valaki, érezte hát, hallotta is a közeledő motorhangot, mit sem sejtve a Doppler-effektusról, de hát diszkréten a hátát mutatta az útnak, hatalmas szőrös tenyerében pedig jótékony takarásban működött a kivezető cső, hát belefeledkezve a megszabadulás gyönyörébe ügyet sem vetett a lassan vele egy vonalba érkező autóra. A pillanat varázsa indította el a jobb hüvelyket a kormányba szinte belesimuló kürtgomb felé és már nem volt megállás. Az éteri csendbe beüvöltő hang hajszálpontosan érte el a kívánt hatást. Bogyai Jóska pár századmásodperccel később vállát összehúzta, kezét maga felé kapta és az agya vészjelzésének engedelmeskedve megpördült, az egészséges vesékből kiválasztott sárga sugár pedig először a levegőbe emelkedett, majd bal felé szép ívet húzva szántott végig a kezeslábason pár cseppet elhelyezve a frissen borotvált gödrös állon. Pont úgy, mint Réz tizedes az utolsó díszszemlén, amikor a próbákon a díszsortüzet gyakorolták. Huszonöt ágyúlövés, huszonöt összerezzenés, másnap ismét, Réz tizedesre hajszálpontosan lehetett számítani. Már senkiben sem lángoltak a magasztos eszmék, egy emberként röhögtek Réz tizedesen, magukban elismerve Medve honvéd nagy igazságát, amikor egyszer azt mondta a sofőrként szolgáló tizedesnek egy parkolási kísérletét nyugtázva: Te Réz, amikor vezetsz, akkor ketten ülnek a sofőrfülkében, a Réz, meg a Majréz.
A Csöpi-kanyar egy különösen veszélyes szakasz, itt nincs különbség kis- és nagy kátyúk között, csak nagyok vannak, egyikbe sem lehet egyszerre két kereket ereszteni, csak felváltva. Csöpi cigány lakik itt, aki azért kapta a becenevét, mert 190 kilós, de csak saccra, mert egyrészt nem méregeti magát, másrészt kifejezetten nem szereti, ha erre célozgatnak, meg is simogatta a tégláját jogosnak vélt felháborodása miatt. Csöpi cigány házának a tetejéről minap leesett három cserép. Felháborodva meséli a kapu előtt, telefonált a tanácsba, de nem küldtek ki senkit, hogy felrakja. Az egyik sárgamellényes odaszól: „Mi köze a pógármesternek a te házadhó, te!” Csöpi szó nélkül befordul az udvarra és már soha nem derül ki, belátta-e a láthatóságis igazát, vagy annyira méltatlannak érezte a másikat a vitára, ki sem fejti, az ő esetében mindenhez köze van a tanácsnak. Bár haragban van velük, mert hiába iratta be két és félévesen Izórácskát az óvodába, az óvodáztatási segélyt csak két hónap múlva akarták kifizetni, azt is csak két részletben. „Akkor egye meg magukat a kórság, ide se hozom a kislyánt, majd ha fizetnek, akkor gyün, addig ne számíccsanak rá, na!” Aztán másnap mégis bevitte, csak napi ötszöri étkezés jár ingyért.
A buszmegálló csak elnevezésében hasonlít a legendás spa-francorcampsi pálya sikánjára. Egyrészt a helyi buszmegálló nem 1981-ben épült, hanem bő tíz évvel később, másrészt ez a sikán nem lassít, hanem éppen ellenkezőleg. Ide véletlenül olyan aszfaltot raktak le, ami állja az idő próbáját, ezért a hazai versenyzők mindkét irányból ezt használják. Még abban az időszakban aszfaltoztak itt, amikor nem kezdődött meg a Sanyikám, oldjuk meg okosba, a pályázatba elszámoljátok a sűrűbbet, megkapjátok a hígabbat, ide jó lesz az is, kamion nem jár olyan gyakran, a pár kisebb teherautót kibírja mállás nélkül, a különbözet 60-40, ráadásnak megcsináljuk puszira a kapubeállódat, úgyis romos az már, hidd el nekem, meg az asszony is megérdemelne egy rodoszi utat, igaz-e?! Akadékoskodni nem fognak, az ellenőrt a sóderkülönbözetből kínáljuk meg, ez már be van építve a tenderbe.
Következik a Bodzás egyenes. A Bodzás-tanya az egyetlen a környéken, ahol a vadon termő bodzást nem irtották ki, a ház város felé néző falának teljes hosszához odasimul a tizenhét bodzabokor, lassan az is termőre fordul, tavaszonként megállunk ott virágot gyűjteni, isteni szörp lesz belőle, néha egészen újig kitart. Előttünk kezdő versenyző, látszik tempóján, bizonytalan vonalválasztásán. A Bodzás egyenes közel az aranymetszéséhez kínálja a legideálisabb előzési pontot a hátsó szárny (ami igazán ritkaság errefelé) nyitása nélkül. Ahogy azt sejteni lehet, nyilvánvalóan derék, de rutintalan társunk a könnyebbiknek látszó jobb szélt választja, nem is sejtve, az apró gödrök sokkal egy idő után már sokkal nagyobbat dobnak, egyik huppanásból a korrigálás lehetőség nélkül repítve a másikba. Itt ér aranyat a sokhetes rutin, a pálya tökéletes ismerete, a türelem. Összehúzódik az adrenalinpumpa, vissza egy, apró gáz, huszonkét fok jobbra, jobb elsőt finoman beengedve, gáz tart, alig érezhetően döccen a bal első, a gázos lengéscsillapító szinte nem is húzódik, tompa gödörszélről indított határozott gázadással kivágunk és elégedett mosollyal nyugtázzuk, százötven méteres gyorsasági szakasz következik a buszmegállóig, amiből kettesben kihúzatva egészen hármasig felkapcsolva csapathatunk a Csöpi-kanyarig, ott egy határozott rövid féktávval újabb kéttized másodpercet spórolhatunk. Az agyi szinapszisok játékának köszönhetően pár ezredmásodperc alatt megterveztetett a szakasz, így nincs más dolog, kivágunk szélárnyékból.
