Klasszikus műveket modern világba hívni, nem szokatlan, így nem meglepő Orlando Bloom térden szakadt farmere, és kapucnis felsője sem. Az pedig, hogy egy vagány motorral érkezik a színpadra, roppant hatásosnak bizonyul. (Takács Izolda színházkritikája New Yorkból)
A Times Square-en átvergődve megérkezem a Richard Rodgers amerikai zeneszerzőről elnevezett színházhoz, a 46. utca 226. alá. A New York-i Broadway zsúfolt. Este hét óra harminc perc, még fél órám van az előadás kezdetéig. A jegyet előre megváltottam, így egyenesen a hall felé veszem az irányt. A színház épp egy újításon esett át, megőrízve eredeti, ‘Adamesque’ stílusát. A 18. századi vizuális kódot megőrző miliő azonnal visszahozza színházi hangulatomat, melyet a sok csillógó fényreklám a Times Square-en teljesen más irányba terelt. Sokan várakoznak az előtérben is, ki estélyiben, ki elegánsan, ki csak egyszerűen, hétköznapi ruhába öltözve, de mindenki türelmetlennek tetszik. William Shakespeare klasszikusát, a Rómeó és Júliát játsszákma este. Az izgalom legfőbb oka ez esetben nem is csak a darab maga, sokkal inkább az, hogy az ismert világsztár, Orlando Bloom alakítja Rómeó szerepét.
Bloom, az egyébként angol származású színész, már megfordult a londoni West Enden, de a Broadway-n ez az első fellépése. A Világhírnevet a Gyűrűk Ura trilogia és a Karib tenger kalózai összes részének egyik főszerepe hozta meg számára. A rendező, a többszörös Tony díjra jelölt David Leveaux a végletekig leegyszerűsíti, modern köntösbe csomagolja az Erzsébet-kori drámát. Igyekszik maradandót alkotni, de leginkább az erős hatáskeltő elemekre épít. Ez lebeghetett a szeme előtt a szereplőválogatáskoris, ugyanis a két ellenséges családot Leveaux rasszokra bontja. Így a színesbőrű Capuletek és a kaukázusi, vagyis fehér Montaguek faji ellentéteket is reprezentálnak az újszerű darabban. Az örök szerelmespár női tagját Júliát, a tehetséges Condola Rashad játssza nagyon meggyőzően. Kétségtelen, hogy a rendező intenciója ez esetben is a drámai hatás elérésére irányul a rasszokkal, így megtoldva az ellenség shakespeare-i definícióját. Az alapötlete mindenképpen merésznek mondható, a drámai pillanatok ezúttal mégis elmaradnak. A faji feszültségeket nem tárta fel jelentős módón.
A díszlet teljesen újszerű, Jesse Poleshuck munkáját dícséri. Nemes egyszerűségével próbál felkavaró lenni. Kezdve azzal, hogy végig egy hatalmas fémharang lóg a színészek feje felett, amelyre egy fehér galamb repül a darab elején. Majd hol feljebb, hol pedig teljesen leengedve, de végig a szemünk előtt marad. A harangot színházkritikusok New Yorkban egy zavaró elemként definiálják, ” agresszíven hangos”, olvastam valahol. A magam részéről, én kifejezetten fontos elemnek tartom. Végig asszociálhatunk rá, Vivos Voco, Mortuos Plango, Fulgura Frango” („Az élőket szólítom, A holtakat siratom, A villámokat elűzöm.”) A háttérben egy Duccio stílusában megfestett, freskó-szerű, több darabból összeillesztett fal áll, rajta reneszánsz alakokkal. Egy kis grafitivel ‘díszítve’ egészen eredeti választásnak tartom. (Bár praktikus elemként is szolgál, ugyanis alkalmanként elcsúsztatják az egyes darabokat, ahogy a jelenet megkívánja azt.) Többször feltűnik egy-egy lángoló fénycsóva a játéktéren vízszintesen és/vagy függőlegesen, ezzel is hangsúlyozva az éppen zajló események fontosságát, ünnepélyes hangulatát. Így történik ez a bál alatt, miközben törzsi rituális táncra emlékeztető mozdulatokkal mulatnak a maszkot viselő Capuletek, de fényben úszik a szín az első felvonás utolsó jeleneténél, Rómeó és Júlia esküvője alatt is. Klasszikus műveket modern világba hívni, nem szokatlan, így nem meglepő Orlando Bloom térden szakadt farmere, és kapucnis felsője sem. Az pedig, hogy egy vagány motorral érkezik a színpadra, roppant hatásosnak bizonyul. Klasszikus és modern, a londoni West End és Holywood együttesen manifesztálódik egy személyben. Majd hangos taps és ováció kíséri a mozdulatot, amikor Orlando Bloom leveszi a bukósisakot, és mint Rómeó szép angolsággal elszavalja Shakespeare sorait. Szokatlannak tetsző kelléknek bizonyult még Júlia hintája, melyet rutinosan igyekszik a szín természetes részévé tenni. De szokatlan az a kerékpár is, mely Júlia dadájához tartozik, akit a New York-i Broadway egyik nagy kedvence, a Tony díjra jelölt Jayne Houdyshell alakít. A darabban rajta kívül is több előkelő színész kap szerepet. Így például a Tony díjas Brent Carver, mint Lőrinc barát, vagy a Mercutio szerepében feltűnő, filmekből is ismert Christian Camargo.
Sokan kritika alá vonták a hagyományos ‘Júlia erkélyt’ helyettesítő egyszerű fapallót is, melyet fentről láncokkal biztosítanak. A második felvonás első jeleneténél tartunk. Bloom es Rashad heves, kelleténél is hosszabbra nyújtott csókjai igyekeznek a kellékekről, vagy azok hiányosságáról a szenvedélyes szerelem fontosságára irányítani a nézők amúgy is végletekig fokozott figyelmét. Erre a nagy érdeklődésre még Orlando fedetlen felsőteste is rákontráz, és a hatásvadász elemek megbocsátásra találnak a tapsoló közönség soraiban. Igen, ezek a szórakoztatóipar csapdájában vergődő rendezők túlélésének biztosítékai.
A New York-i kritikák vegyesek az előadásról. Tény, hogy sokakat megosztó feldolgozásról van szó, mint ahogy tény az is, hogy az előadás ennek ellenére mindenképpen felejthetetlen. Orlando Bloom, Condola Rashad, Jayne Houdyshell, Christian Camargo és a többi színész is mind páratlanul játszik benne. Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája örök. Ha a színpad, a kellékek, a kosztümök változnak is, vagy ha a rendező újít is rajta, a szerelem tematika ugyanúgy megmarad benne, annak változatlan üzenetével. Összegzésképp, tehetséges színészek vannak együtt, akikgyönyörűen szavalnak Shakespeare-t – számomra ez mindenképpen csak jót jelenthet.
