Archív

Atlanti eső és Avasi keserű

Kabai Lóránt Avasi keserű című verskötetének nembemutatója 2013. szeptember 26-án este hét órakor volt a Pepita (Fekete) Ofélia bárban. A költő katonai jellegű, ám nem rangjelzés nélküli zubbonyában szótalanul elvegyült a letisztult színeivel és formáival kitűnő Klauzál téri romkocsma vendégei között. (Röhrig Eszter írása)

Lri ktetbemutat szept 26 Avasi keser 1

A zsinagógára a tőlem balra lévő kis utcában leltem, mellettem a széles út mögött húzódik a Szent Mihály negyed. Szent Mihály napján csakis ide jövök. A túloldalon, a megfeketedett házhomlokzatokon a gyümölcsdíszek, a fülkeszentek az egykori szépségre emlékeztetnek.

Nem útikönyv van előttem a bordeaux-i Café des Arts könyöknyi széles fekete asztalán. Egy könyvbemutatóra emlékezem, nézem az ott vásárolt verseskötetet. A borítója színes, de nem vidám, egy sosem volt éden, a gyerekkor képeit idézi avasan és keserűn. A fekete asztal és a Fekete Ofélia (nem érdekel, hogy eredetileg Pepita) bár között létrejött a közvetlen kapcsolat. Atlanti eső hullott a könyvborítóra a kávézó teraszán, arra a borítóra, amelyen kislányok mártogatják meztelen lábukat a bizonyára hűs forrás vizébe. A kép (illetve a hátsó borító) bal felső részén egy elölgombolós, zoknis-cipős kisfiú lép egyet éppen. Gyöngéden tuszkolják, de szemmel láthatóan nem áll készen arra, hogy megmártózzon az élet vizében.

Kabai Lóránt Avasi keserű (interjú a szerzővel) című verskötetének nembemutatója 2013. szeptember 26-án este hét órakor volt a Pepita (Fekete) Ofélia bárban. A költő katonai jellegű, ám nem rangjelzés nélküli zubbonyában szótalanul elvegyült a letisztult színeivel és formáival kitűnő Klauzál téri romkocsma vendégei között. Könyv- és kiállítás-bemutatóra utaló jeleket fel lehetett fedezni, ha kissé odafigyelt az ember, és főleg akkor, ha a söntéspult közelébe merészkedett. Fűzöld, peremes kerek műanyag tálcán nem stampedlikben, hanem csillogó, tölcsérszerűen szélesedő szájú, kis üvegpoharakban kólaszínű italt láttam, amit ingyen adtak. Az lehetett az Avasi keserű, mivel a kissé odébb lévő palack és rajta a címke adott némi támpontot eme feltételezésre. Édes volt és andalítóan fahéjas az íze. A keserű a szintetikus adalékanyag lehetett. A fal felé kanyarodó pult másik végében nejlonfólia göngyöleget vettem észre. A fólia fel volt tépve, egy része gyűrten, a másik fele szárnyként lógott le a pultról, és így felfedte az Avasi keserű néhány példányát. Az ára is ott állt egy alkalmilag előállított árcédulán. Azt azonban nem lehetett tudni, ki árulja, hogyan zajlik a csereaktus. A titkot meghagyom titoknak, azt érzékelem, és majd később meg is tapasztalom, hogy van, és lesz is belőle itt néhány. Tétován balra fordulok, és akkor észreveszem, hogy a söntéspulttal körülbelül azonos szemmagasságban, a színes, kerek asztalok fölött, fekvő téglalapüvegek mögött képek sorakoznak. Ezek a Firkák (valószínűleg). Hát elindulok, balról jobbra haladok ebben a kocsma-katedrálisban. A súlyos, sötét színek, rajtuk a meg-megtörő vonalformák: megannyi elakadó kísérlet: elindulni akarás. Elakadó, de energikus gesztusok. A Fekete Ofélia kirakatablakához, az elképzelt fény felé közeledve egyre világosodnak az egyforma, lekerekített sarkú, pici füzetlapokra firkált színek, míg a végén fehérre változik a háttér, vörösen cikázik a vonal és csak tejjé, csak vérré sűrűsödik a jel, ahogyan én értelmezem.

Most a gebines, a tulajdonos vagy titkos moderátor nem emelt hangon azt mondja, lent már elkezdődött a vetítés. Engedelmesen elindulok a szokatlan szögben kanyarodó lépcsőkön, le, a sötétbe, a pincébe. A vászon kicsi, a vetítőgép nem új modell, sistereg a fekete-fehér film, de előbb a feketeség üzen. Képeket látok, hangokat hallok. Az utat, az állomásokat, a soha meg nem érkezést, az otthontalanságot, egyszóval a kerouaci allúziókat rögtön eleresztem, a lepusztult gyárenteriőröket, a múlt-kort idéző töredékeket – ami belénk égett, amiben szocializálódni kényszerültünk – szintúgy. A leheletnyi bevágásokat azonban nem. Egy-egy firkafüzetlap vöröse: igen. Egy hajdan kalákában készült kerítéskapu rácsa látszik egy pillanatra, kisgyerek lép ki-be rajta és gondosan becsukja a titkok kapuját. Ez is igen. A költő, Kabai Lóránt mondja verseit. Beazonosíthatatlan és meglehetősen lefojtott tájnyelvi diftongusokat hallat időnként. De nem is ez az, ami… Hanem a versritmusból kizökkenő vagy szándékosan kizökkentő (ki tudja, melyik az igaz?) deklamálás az, amire felfigyelek. Zavarja a fülemet. Még véletlenül sem ragadhat magával a versi lényeg, a szabályos lüktetés. Mert minden a lelassulásról és az elakadásról szól… kezdem érezni.

Hol a költőt látjuk, hol a képeket. Két visszatérő, alig mozgó, de eredetileg dinamikus jel-elem strukturálja e filmperformanszot: az egyik a mennyezeten nehézkesen forgó ventilátor. Ezt a feszültségkeltő, surrogó hangot adó, levegőkavaró eszközt régi amerikai filmekben, lepusztult motelben szokta ágyon fekve bámulni a macsó főhős, a menekülő gyilkos vagy áldozat. A másik: az inga-csiga, a kampós emelő, amely lassan jobbra-balra leng, talán csikorogna is, ha lenne hozzá ereje.

A vetítőteremben némán ülnek a nézők. Egy kisgyerek nyöszörög hátul. (Talán felvételről, de tudom, hogy nem.) Senki nem kérdez semmit, nem keresik a költőt. Nincs az, ami máshol és máskor lenni szokott: mosoly, gratuláció. Vagy dedikáláshoz sorban állás. Mert értik és ismerik őt, alighanem.

15szazalek

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top