Végre sikerült magamra vonnom rejtőzködő, sárga tekintetét, melyet azonban, fájdalom, nem egy csábító nőre, inkább egy kötöznivaló bolondra látszott függeszteni. Arca, mint a hidegben rágóssá dermedt lapcsánka. – Szendi Nóra írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
A Balaton sem azért jó, mert Balaton, gondoltam a verejtékező, potrohos, ízléstelen fürdőgöncökbe szuszakolt emberszelvényekből álló, százlábúként tekeredő sor végén olvadozva. Reszketnek a betevő szénhidrát-dózisukért, fűztem tovább magamban, még kiszáradni is képesek, csak hogy a mancsukba kaparinthassák a lángost. Tessék, mit mondtam: az egyik már ki is dőlt. Tömbteste tompán puffant a porban, néhányan, akár a hangyák a nagytestű rovarok tetemét, arrébb vonszolták, majd iszkoltak is vissza, nehogy valaki vakmerőn a helyükre törjön – ebből adódott is némi acsarkodás és nem-látja-hogy-gyerekkel-vagyokozás. Csak aztán fel ne falják a kölyködet, fordultam gondolatban a mangalicacsecsű anyaharcoshoz, óvodás létére szép szalonnái vannak, s nyilván a folyamatos jégkrémzabálás is megédesíti a húsát.
A kommersz, a lehangolóan mindennapi, akár megannyi zsírpacni a leves kavargó tükrén, mindent beterítő egykedvűséggel úszkál a valóban figyelemreméltó sűrűség tetején. Tekintetem ismét a bódé ablakában foghagymát kenegető, tejfölt pacsmagoló, sajtot szórogató fickón állapodott meg. Már figyeltem egy ideje. Tulajdonképpen miatta strázsáltam napjában többször is ebben az átokverte, sosem apadó sorban. Magamba se bírtam tuszkolni ennyi lángost, fénylett tőlük a bőröm, aknerózsák nyíltak az arcomon, hiába süttettem magam, pedig ha már ennyit gürcöltem az ügyön, legalább hoztam volna magam a legbársonyosabb formámba.
Persze, ki tudja, mivel járhattam volna inkább a kedvében, ha volt egyáltalán kedve, s ha olyan lennék, aki masnival átkötött ajándékcsomaggá habosítja magát a férfiak kegyeiért. Rendben, helyesbítsünk, ne szépítsünk, tikkadt ajkaim mögött mindegyre nyeltem a nyálam, ha erre a hízásnak indult, már huszonévesen koravén antihősre pillantottam: őt majszoltam volna inkább, mintsem a tocsogós lángosát. Mert különben úgy festett, mint aki maga is a terebélyes tészták közt sült, étolajszínű volt a bőre, homlokába csapzó, zsíros üstöke, melyet olykor türelmetlen mozdulattal túrt hátra tömpe, maszatos ujjaival – hajvax helyett Vénusz –, és csak egy árnyalattal sötétebb, mint amikor a serpenyőbe kosz kerül, elcsíphetetlen pillantása. Ezekből a ridegsárga, ázsiai metszésű ragadozószemekből tudtam, hogy jó nyomon járok, hogy az olaj – amint az szokása – csupán a felszínen lebeg, a lélek tárnáiban egy sebzett nagyvad bujdosik, szívében múlhatatlan, kikutathatatlan eredetű szenvedéssel és mély megvetéssel az emberek iránt. Ha épp nem a sorban ágaskodva parittyáztam pimaszul tolakvó tekintetemmel megtörthetetlen konokságát – hiszen hogyne vett volna észre, de csak azért se nézett vissza –, Nietzschét olvastam a parton feltételezett lelki élete mélyebb átélhetése céljából.
Úgy a harmadik napon figyeltem fel a fokhagymajelekre. Zsáktestű pasas vonszolódott előttem a sorban, nyaka egybenőve formátlanul nagy fejével, melyre mintha egy örökös félelemben élő hörcsög arcát operálták volna rá: a valószerűtlenül apró fizimiska, úgy tűnt, még nem barátkozott meg a szimbiotikus együttéléssel, s oly kétségbeesetten kapkodta jobbra-balra fénylő szemét, mint aki bármelyik pillanatban levetheti magát a fejről.
– E-e-egy lángost kérnék – makogta riadtan, ráébredve, hogy sorra került. Gyönyörűséggel legeltettem a tekintetem a pultos rezzenéstelen rókapofáján. Mi mást kérnél, te csökött fasz, szinkronizáltam alá magamban a gondolatait, amikor csak lángost árulunk. Ráébredvén, hogy a sajton és a tejfölön kívül más feltétek közül is választhat, a nyomorult végképp összezavarodott.
– Tehetek rá esetleg fokhagymát, amíg gondolkodik? – taszigálta elő orrából a szavakat flegmatikusan a pultos. Leheletnyi raccsos bukéval beszélt, „rá” helyett inkább „khá”-t mondott: ez ételpecsétes álruhát öltött, pökhendi arisztokratának mutatta.
– H-h-hogy mit? Fo-fo-fokhagymát? – dadogta ideges rándulással a vevő. Ezt eddig nem kalkulálta bele: küszködő elméje méhében még éppen csak fejlődésnek indult az ötlet, s tessék, a jól időzített közbeszólás küretkanala széttrancsírozta lágy embriótestét. Keserű lemondás árnyéka vetült a gyászos kis hörcsögarcra, mintha fenyegető fokhagymafej takarná előle a napot.
– M-m-mondja, kérem, az u-u-u-uborkás-tejfölös lángoshoz illik a fokhagyma? – kérdezte alázatosan, mint aki beismeri: képtelen önállóan megbirkózni a feladvánnyal. A pultos meg sem várta, hogy végighebegje kérdését, már nyúlt is a kenőtollért, s csak közben köpte oda, hogy „khemekül”. Milyen szépen áll a kezében, szinte kecsesen, gondoltam, mint aki érzi, hogy valami jelentős dolog következik. Olajszínű kiszemeltem elegáns hányavetiséggel kente fel a fokhagymát, akár egy gyakorlott művész: nem egyszerűen pacsmagolt, festett. Pár másodpercig tartott az egész, az uborkát és a tejfölt már úgy pleccsentette a tésztára, mint aki szimbolikusan képen okádja vevőjét, ám abban a néhány pillanatban világossá vált, hogy valamiféle műalkotást temetett a fonnyadásnak indult zöldségek alá. A vásárló megsemmisült meztelencsigaként csúszott el a porban; még hallani véltem a távolból egy asszonyi rikácsolást, hogy semmit se lehet rád bízni, tudod, mennyire rosszul vagyok a tejföltől.
– Csak foghagymát kérnék rá – jelentettem ki határozottan, mielőtt a pultos bármit is kérdezhetett volna. Lélekzetvisszafojtva figyeltem a kezét: semmi kétség, jeleket rótt a lángosra. Talán betűk, gondoltam, de ilyen sebesség mellett képtelenség kiolvasni őket.
– Ezt meg tudnád ismételni? – kérdeztem, amikor, úgy tűnt, befejezettnek nyilvánította művét. Felpillantott: merőn fürkésztem az arcát, de éppoly megfejthetetlen maradt, mint átlátszó festékkel pingált üzenete. Leheletnyit felvonta egyik szemöldökét. – Mármint kérhetnék rá még egy kis fokhagymát? – helyesbítettem. Szó nélkül mártotta ecsetjét a dunsztosüvegbe: meg mertem volna rá esküdni, hogy hajszálra ugyanazokat a jeleket festi föl.
Innentől fogva már-már rögeszmésen kémkedtem utána. Álló nap a Hullám büfé közelében strabancoltam, s ha lángost vettem tőle, jelentőségteljes, tudom-amit-tudok pillantással ostromoltam egykedvű tekintetét. Fokhagyma és vágy párolgott belőlem, megszédültem tulajdon éhes leheletemtől a kánikulában. Éjszakánként magányos hősöm levedlette minden metakommunikációs kísérletemet visszaverő tésztapáncélját, a bodé ablakán keresztül mászott ki hozzám, magával sodorva sót, tejfölt, sajtot, műanyag-evőeszközöket, egy kád olajban szeretkeztünk sikamlós tagokkal, mezítelenül állt előttem, csak egy lángossal takarva vesszejét, mintha fügefalevéllel, vagy lángosról olvasott fel fokhagymával írt szerelmi vallomásokat. Olyan iszamos verejtékben úszva ébredtem minden reggel, amelyet csak zsírtalanítóval, hosszas dörgölés árán sikerült eltávolítani a bőrömről.
Egy darabig egy fűzfa ágainak függönye mögül lestem, de ilyen távolságból nem tapogathattam végig tekintetemmel kéztörlőként is funkcionáló, tömött barkóját, unottan lebiggyesztett ajkát, az asszonyverő alól előkunkorodó mellszőrzetét, gyömködésre termett vállait. Fittyet hányva végképpeni lelepleződésemre, támaszpontom a bodegával szembeni faasztalok egyikéhez helyeztem át, majd napokig elhúzódó stírsortűz alá vettem a bázist. Ellenfelem állta a sarat: vérlázítónak találtam, hogy visszanéz a fülével, a homlokával, még az állával is, szinte kihívóan bámul a tarkójával, de a szemével egyre adósom marad.
Egy napon aztán elcsíptem, grabancon ragadtam óvatlan, két vevő közti elbambulását: néhány pillanatra sikerült is gúzsba kötnöm pupilláit, majd a szemhéjak sisakrostélyai fájdalmasan csapódtak pillantásomra, melyet, mint csápját a csiga, megbántottan húztam vissza. Fokoztam lángosfogyasztásomat, csak hogy gyakrabban adódjon lehetőség nyílt színi ütközetre; a legvégső stádiumban akadt, amikor megvettem a lángost – valójában azért fizetve, hogy közelebbről, nagyobb hatékonysággal bombázhassam a konok és büszke várurat –, aztán leljebb, a parton egy gyereknek ajándékoztam. Elegem van ebből a szűzies lisztből dagasztott eledelből, gondoltam. Elnehezít, de sosem lakat jól: férfihúsra vágyom.
A csúfos finálé tulajdonképpen spontán alakult: képzelegtem persze mindenfélét arról, miképp fogom az igazság vakító villámfényénél elé tárni megfigyeléseimet fokhagymajeleiről, mire ő – ha csak képletesen is – térdre hull velőig hatoló tekintetem előtt, és természetesen a keblemre veti magát, amiért – én, én, egyedül csak én – ennyire ismerem őt; de ami történt, mégsem volt előre tervezett. Este nyolcra járhatott, gyérült a forgalom, vacsorázni a népség a Halászcsárdát szállta meg. Nekicihelődtem, megvenni az utolsó enapit, mielőtt a Hullám büfé bezárna. Senki más nem tartózkodott a közelében, magam voltam a sor.
– Csak a szokásosat – vetettem oda színlelt fesztelenséggel, oldalt biccentett fejjel, tág, hívogató pupillákkal, remélve, hogy érteni fogja. Nem értette, vagy nem akarta érteni: el kellett magyaráznom.
Ugyanazt pingálta fel, mint minden egyes alkalommal: a lángoson keresztül üzenget, még esélyt sem adva rá, hogy az üzenet célba érhessen! Önkéntelenül bukott ki belőlem, akár egy kínos és nem várt hányás: – Mondd már el, légy szíves, miféle jeleket festesz a fokhagymával!
Kezében megállt a kenőtoll. Végre sikerült magamra vonnom rejtőzködő, sárga tekintetét, melyet azonban, fájdalom, nem egy csábító nőre, inkább egy kötöznivaló bolondra látszott függeszteni. Arca, mint a hidegben rágóssá dermedt lapcsánka. Valószínűleg ekkor értettem meg, hogy a helyzet megállíthatatlanul nyargal a vesztébe, de most már sodort a nekikeseredett lendület, szinte perverz, keserűen kacagó gyönyörrel taszítottam magam mind mélyebbre, valami lángoshaiku-elméletről magyaráztam, amit ráadásul akkor rögtönöztem, torkomból önkéntelenül buggyant föl e terminus, de tetszett, meglovagoltam. Vágtatásomban egy tompán elém koppanó mondat akasztott meg, s buktatott pofára.
– Négyszáz fohint.
– Adok hatszázat, csak áruld el! – esengtem immár meglepően szánalmasan, bár lassan magam se tudtam, mit áruljon el: azt, hogy miféle különös szertartást végez a fokhagymával, vagy inkább, hogy, ugye, azért legalább egy kicsit feltűntem neki, legalább a szeme sarkában ottmaradtam légypiszokként.
A pultos az órájára pillantott, és kíméletlen szenvtelenséggel közölte:
– Záhlóla.
Spaletták csattanására ocsúdtam verbális ámokfutásomból. Kábán pislogtam a néma faburkolatra. Izzadt tenyeremben ott lapult a pénz: ingyenlángossal tömte be a számat a rohadék, mondhatni, kifizetett, csak kotródjak már a vérbe. Idegen hang rezzentett fel, hamarjában azt sem tudtam, honnan érkezik.
– Arra ugyan hiába vár! – meregette felém vigyorra álló lapátfogazatát egy kőkori vénuszra emlékeztető asszonyság. Ez meg mi a keservet akar, amikor épp valami szerelmi csalódás-félét, vagy legalábbis kínzó éhkoppon maradást élek át. Az unokájáról kezdett locsogni, aki pedig „tündér egy pofa”, ugyan langalló- és pomposfüggő, de istenkém, kinövi, és beérte volna ezzel a vacakkal is, ám hiába bömbölt, a nyolc óra, az nyolc óra, punktum, azért se kapott egy falatot se. Arra számíthatott, hogy kedélyesen csepüljük egy kicsit a kiszolgálást. Rámeredtem, mint holmi félkegyelműre, akár előbb rám a pultos, aztán hozzá léptem, a kezébe nyomtam a láthatatlan és örökké megfejthetetlen krikszkrakszokkal szabdalt lángost, és szó nélkül sarkon fordultam, mind jobban szaporázva, szinte futva megaláztatásom színteréről. Hányingerem támadt a gyomromban felgyülemlett olajtól, legszívesebben a földre nyaklottam és öklendeztem vagy füvet rágcsáltam volna beteg kutyaként, de inkább iparkodtam elhordani az irhámat. Történetem önmagába zuhant, mint a kelő tészta, ha huzatot kap, ragacsos, szemétre való kulimász maradt belőle. Nem is értettem, mit keresek ebben az egészségtelen porfészekben. Egyenesen a szállásomra tartottam: ideje összecsomagolni.
