Lázár Ildikó Rejtőző kavicsok című könyve tavaly jelent meg a Móra kiadónál, ha azonban a tanárokat, a tanárok helyzetét, szerepét vizsgáljuk, a téma nagyon is aktuális. Bár a kötet ifjúsági regénynek készült, olvasói mégsem csupán a fiatalok köréből kerülnek ki: kedvelt és olvasott lett a felnőttek, sőt idősek körében is. Bár idegen nyelvre még nem fordították le, maga a „könyv mint tárgy” mégis több országot bejárt. Erről is beszélgettünk a szerzővel, Kolozsi Ildikóval, avagy írói nevén L.I. Lázárral.
Anna, az egyik főhőse magyartanár. Ön médiaiskolában tanít, több helyen is olvasható, hogy a könyve személyes élményekre épül, illetve hogy nagy formátumú tanárai, nevelői voltak, kezdve az édesapjával…
Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig akkor jött szembe velem egy mentor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Édesapám gyerekkoromban pakolta tele az „éléskamrámat” bölcsességekkel, tudással, emberséggel, így bármikor válaszút vagy szokatlan helyzet elé kerültem, mindig volt mihez nyúlnom. Az újságíró-iskolában Bárdos András és Hajdú B. István „fogta a kezem”, az első munkahelyemen pedig olyan zseniális újságíróktól tanulhattam a szakmát, mint Serényi Péter és Szalay Péter, vezetőként pedig Sugár András, a T-Mobile akkori vezérigazgatója nyűgözött le. És a sor nem teljes, mert ha az írást veszem, akkor idesorolhatnám Szabó Magdát is, akivel – sajnos – későn ismerkedtem meg, de nagyon nagy hatással volt rám. Főleg az, amikor azt mondta: „Kisanyám, írhatsz bármit, ha a lelked nincs benne és a történeted nem elevenedik meg, akkor azok csak élettelen sorok maradnak”. A másik kedvencem Tőle: „Azt a részt fogod a legjobban szeretni a regényedben, amelyik megíratja magát”. Akkor nem is tudtam, miről beszél. Aztán a Kavicsok írása közben az egyik fejezet valóban megíratta magát, pedig nem is terveztem, s akkor döbbentem rá, hogy az írónő miről beszélt. (Atács szépművészetis kalandjáról és az édesanyjával való kapcsolatáról van szó.)
Nem véletlenül írtam, hogy „az egyik” főhős: a regény egyik erőssége, hogy minden karaktert kibont, megismerhetővé, élővé tesz. Sokan magukra ismertek a tanítványai közül vagy több az egyben módszerrel dolgozott?
Elsősorban a 11-12-ikes osztálytársaim jelennek meg a regényben, ők is több az egyben módszerrel, mert így is sok a főhős, s ha mindegyik osztálytársamat beleveszem, aki kiugró emlékeket hagyott bennem (legalább kilenc, tíz emberről beszélek), akkor az olvasók elveszítették volna a fonalat.
Nagyon sok szál, egyéni történet íródik a könyv lapjain, némelyik túl keserű, mások túl romantikusak vagy tipikusak. Az élet írta őket ilyenre vagy tudatosan emelte ki a kontúrokat?
Abszolút az élet írta ilyenre. Nem mondom, hogy nincs benne fikció, de azért többnyire a valós emlékekre alapoztam.
Úgy gondoltam, hogy azok a problémák, amiket felvetek, mindig aktuálisak lesznek, s itt nem csak a tanárokra és a tanárok helyzetére, a tanár-diák kapcsolatra gondolok, hanem a szerelemre, a kapcsolatok fejlődésére, a fiatalok belső monológjaira, a drogra és a szülő-gyerek kapcsolatokra is. Hiszem, hogy bár a korok, a divatok változnak, a problémák ugyanazok maradnak.
Mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt. És tényleg nincs, sőt, aki fiatalokkal dolgozik, tudja, hogy a hatás mindig kölcsönös: mi is tanulunk tőlük. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen tartják Önt az egyik irányadó „kavicsuknak“. Volt negatív visszajelzés is?
Ez az egyik vezérelvem a tanításban. Már az első órákon elmondom a fiataloknak, nehogy azt higgyék, hogy csak én adok, mert rengeteget tanulok tőlük. Boldog vagyok, hogy 1996-tól nagyon sokan „kavicsoztak le” a tanítványaim közül, s remélem, még sokan fognak. Negatív visszajelzést konkrétan nem kaptam, csak olyat, hogy jobban is figyelhettem volna rájuk, már ami a magánéletüket illeti. Viszont ők sosem jelezték, hogy igényük lenne erre, magamtól nem tudhattam, hogy többet akarnak, így adtam, amennyit éreztem, hogy adhatok. De aki kopogott az ajtómon, bármilyen kérdéssel, kéréssel, annak mindig kinyitottam az ajtót, és megpróbáltam annyit adni, amennyire igénye volt.
Több szerelmi szál is fut a könyvben, nem éppen szokványosak egy ifjúsági regényben. Krisz és Anna plátói vonzalmára vagy Tamás és Anna bontakozó szerelmére gondolok, ami tanár-diák és nős férfi szerelme. Meglepően őszintén, nyíltan ír ezekről az érzelmekről…
A tanár-diák-szerelem abszolút mindennapos. Plátói szinten ez rendben is van. Nem könnyű kezelni, de ha az ember jól csinálja, abból a fiatalok is rengeteget profitálhatnak. Krisz és Anna helyzete kicsit más. Kriszt eleinte a fogadás hajtja, és szerettem volna megmutatni, hogy ha egy tiszta lelkű nővel áll szemben, bizony „magát fogja elejteni a nagy vadászat közben”, ami szintén nem baj, hiszen az aljas húzásnak köszönhetően egy teljesen más, szép, számára szokatlan érzést is megismer. Anna nem feltétlenül vonzódik a fiúhoz, talán tart is tőle egy kicsit, viszont tetszik neki a vagánysága, az éles esze, és persze tetszik a nem tolakodó udvarlása is. Szerintem hazudik az a tanár, aki azt állítja, hogy a nem beteges, távolságtartó, intelligens udvarlás nem esik jól neki. Az viszont fontos, hogy Anna sosem bátorítja a fiút, inkább terelgeti, hogy a helyes úton maradjon.
A nős férfi szerelmét a következő miatt tartottam fontosnak kibontani: egyrészt hogy a fiatalok lássák, hogyan kezelik ezt a felnőttek (nem feltétlenül másképp, mint ők, csak legtöbbször más szavakkal, ráadásul Tamás bosszúja is fontos, hiszen elég gyerekesen reagál Atács csapdájára, s ezzel is szerettem volna elmondani, mekkora hibákat tudnak elkövetni a felnőttek is!), másrészt azért, hogy megmutassam (szintén az életből vett példával), hogy igenis lehet másképp megoldani egy ilyen helyzetet, nem feltétlenül kell belemenni olyan viszonyba, amiből általában senki nem jön ki sérülés nélkül.
Néhány helyen kicsit meredeknek, valóságtól elrugaszkodottnak éreztem Krisz figuráját, és Márkét is, de aztán eszemben jutott néhány saját volt tanítványom. A témánál maradva: Preator és Lille szerelme viszont nagyon is romantikus, igazából hihetetlen. Ahogy az is, hogy Máté (Praetor) tulajdonképpen kizárólag tanári segítséggel szokik le a drogról. Gondolom, azért ennek a történetnek van valóságalapja.
Igen, ezen mindig jót mosolygok: ami valóban megtörtént, és szinte fikció nélkül leírtam, arra majdnem mindenki azt mondja, hogy hihetetlen. Legyen az Praetor és Lille szerelme, levelezése, vagy akár Lille és az édesapja viszonya. Mondták már nekem, kár, hogy ilyen apa nincs. Mire muszáj volt azt válaszolnom, hogy sajnos már nincs, de volt, s ami kettőjük között történt, az velem és az édesapámmal is megesett. Lehet, hogy az élet hihetetlen dolgokat ír, de ebben az esetben én csak a bértollnoka voltam. Márk kézfogásos elvonóját is az élet ihlette, ha nem tudnám, hogy van ilyen, nem mertem volna állítani. Nagyon fontos, hogy volt célja, volt értelme vállalnia akár a lehetetlent is! És itt Anna csak lámpás, mankó, nevezzük, aminek akarjuk. Mert vele együtt könnyebbnek tűnt. Az a lényeg, hogy Márkot a szerelem vitte előre, akár egyedül is le tudott volna szokni, mert le akart szokni, de megnyugtatta, hogy van mellette egy olyan ember, akire számíthat.
Szerintem ezeket az ember akkor sem hiszi el, ha vele magával történnek. Mondjuk az is igaz, hogy a hit, a másikban való hitre gondolok, hegyeket mozgat. Apropó hit: kevés tanár jelenik meg Anna és Tamás mellett a regényben. A gyerekek a végén egyértelműen Tamás ellen fordulnak, mintegy igazságot szolgáltatva, a világ rendjét helyrezökkentve. Tamás milyen típusú tanár, szeretik egyébként a tanítványai? (Lehet, felületesen olvastam, de ez nem derült ki számomra.)
Nem akartam több tanárt bevonni a történetbe a sok ifjú főhős és a szüleik miatt. Tamás is a szerelmi viszony és a bukás szempontjából volt érdekes. Ő a tornatanár, aki már az elején megmutatja, hogy nem izomagy, hanem művelt pedagógus, hiszen Shakespeare-t idéz, ráadásul Anna érdeklődését is felkelti. Ott derül ki igazán, hogy Tamás amúgy nem átlagos ember, amikor Anna magában morfondírozik, hogy ő sosem egy testbe, hanem az ember gondolataiba lesz szerelmes. Vonzódik Tamáshoz, ez érződik, sőt, ki is mondja, hogy nem vágyik jobban semmire, mint az érintésére, csak hát a helyzete miatt inkább meghagyná ajándéknak.
Milyen visszajelzések érkeznek, milyen a kötet fogadtatása?
Amióta a regény megjelent, folyamatosan repdesek, hiszen nincs olyan hét, amikor ne kapnék két-három kis levelet. Van, aki felvállalja a gondolatait, azaz meg is jelentethetem az írását a regény honlapján és Facebook-oldalán (www.rejtozokavicsok.hu), szerencsére elég hosszú már a sor, van, akinek a véleményére a különböző oldalakon találok rá, és van, aki csak annyit ír, hogy zseniális, imádnivaló. Ráadásul korábban több olyan levelet is kaptam, amelyben az állt, hogy nem szeretik a kötelezőket, de ebből azt kellene csinálni. Viszont ami a legtöbb kerozint adja a repülésemhez, az, hogy minden korosztályból jönnek visszajelzések, írnak kamaszok, egyetemisták, nők, férfiak, anyukák, apukák, nagyik. Ha jobban belegondolok, a legfiatalabb olvasóm tizenegy éves, a legidősebb hetven, már akikről tudok. Teljesen odavagyok, amikor egy anyuka azt írja, hogy elcsente a lányától, vagy egy apuka már alig várta, hogy olvassa, mert anya minden este könyvvel a kezében feküdt le, amit nem vett jó néven, és kíváncsi volt, mi lehet nála fontosabb, és amikor kiolvasta, csak annyit írt, most már értem.
Vagy a nagyi, aki elfelejtett az unokára vigyázni, annyira belemélyült a könyvbe; vagy a magyarul elég csenevész módon beszélő brazil tanítványom, aki két hét alatt a végére ért, és azonnal követelte a folytatást; a zseniális rádiós sportriporter, Török László, aki eddigi utazásaira csak ugyanazt a két könyvet vitte magával, s jelezte, hogy ezentúl egy harmadik is bekerül a csomagba; vagy Jegyes-Tóth Kriszta, az m1 műsorvezetője, aki kóros kialvatlanságban szenvedett, mert a munkája és a gyerek körüli teendők ellátása miatt csak 11 után tudott olvasni, de akkor nem bírta abbahagyni; a fiatal hölgy, aki az úton is olvasott, s elment a házuk előtt; az ügyvéd, aki elfelejtett leszállni a vonatról, de boldog volt, mert mire visszaért a másik vonattal, már ki is olvasta; vagy akár a Ringier Magyarország vezérigazgatója, Mihók Attila, aki a repülőn úgy belefeledkezett az olvasásba, hogy Bernben szólongatták az utaskísérők, ideje lenne leszállni.
Innen származnak akkor az utazós képek…
A másik nagy adag kerozin: az olvasók folyamatosan utaztatják magukkal a kavicsokat. És persze küldenek róla fotókat, amelyeket a honlap galériájában is megtalálnak. Büszkén mondhatom, hogy a kavicsok egy éve járják a világot, Európában, Ázsiában, Észak-Amerikában, jó néhány szigeten, köztük Kubában, a Kanári-szigeteken, a Bermudákon is megfordultak. Annak idején az m1 egykori kiváló haditudósítója, Novák András indította el a lavinát azzal, hogy elvitte magával Dubaiba a regényt, és különböző helyeken lefotózta, majd egy sportkommentátor, Sipőcz József betette magához a fülkéjébe, hogy e nélkül közvetíteni sem tudna, így sokan mások is kedvet kaptak az utaztatásokhoz.
Sokan kérdezik, hiszen több szál is nyitva maradt, hogy lesz-e folytatás. Lesz?
Egy másik regény írásában voltam benne nyakig, s már a 140-ik oldalnál jártam, amikor annyian kezdték „követelni” a folytatást, hogy azt muszáj volt félretennem, és nekiestem a folytatásnak. Ezúttal egy szinttel feljebb lépek, hiszen a fiatalok is fejlődnek, jobban kibontok helyzeteket, a felnőttek problémáit is újra előtérbe hozom, meg olyan, a fiatalokat érintő problémákat is, amelyekről nem esett szó az első részben. Néhány részletet már kitettem a Facebook-oldalamra, mert kíváncsi voltam az olvasók véleményére, de csak azt értem el, hogy azóta naponta kapok levelet: kész van már a folytatás? Na, ezért éri meg írni…
Nincs más hátra, mint hogy én is megkérdezzem: kész már a folytatás?
