Nimród a kocsi ablakának nyomta a homlokát, ürességtől kongó szemekkel bámult kifelé. Most már biztos, hogy késéssel kezdi a nyolcadik évet. Most már biztos, hogy az egész nem is érdekli. (Kiss Nóra Titanilla írása)
Vadász Veronika csontos ujjai közül kicsúszott a vonalas füzetlap. Ha kisebbik fia nem ugrik oda időben, hogy elkapja, összecsuklik, és talán nem is tér magához soha.
Noel tizenhárom évének minden erejét összeszedve tartotta anyja bánattól elnehezült testét, miközben szeme sarkából a szőnyegen heverő füzetlapra írt sorokat olvasta. Mikor a végére ért, Nelliért kiáltott.
A nyúlánk, barátságtalan arcú lány, iker bátyja szakasztott mása, csak percekkel később jelent meg a nappaliban. Noel addigra már a kanapéra fektette anyjukat.
– Hívd fel apát! – utasította a húgát.
Nelli kiszaladt, majd néhány perccel később vissza, de a helyzet nem változott. Veronika a kanapén feküdt, majdnem önkívületben.
– Mindjárt jön. – suttogta Nelli, mintha attól félne, ha az anyja meghallja, hogy az apjuk nemsokára hazaér, azzal csak rosszabbra fordul a helyzet.
Noel szorosan Veronika mellett ült, combja a combjához feszült, fogta a kezét, simogatta a haját, és már nagyban nyelte a könnyeit, mikor anyja felnézett rá, gyengén, betegen, ajkainak erőtlen mozgását még erőtlenebb hang kísérte. Noel közelebb hajolt, mert a hang kis foszlány volt csupán, értelme nem ért el hozzá.
– Nimród. – nyögte ki halkan Veronika. Tenyerét gyengéden Noel arcához érintette, mintha simogatni akarná, és újra Nimródnak szólította.
Nelli melléjük térdelt. Megérintette anyja karját, de csak óvatosan, mintha a csont egyik pillanatról a másikra összeroppanhatna finom ujjai között. Veronika nem reagált, mintha a lánya ott sem lenne.
Nelli nem értette, mi történik, anyja fájdalmas nyögdécselése kétségbe ejtette. Noel tekintetét kereste, s benne a választ, de bátyja megtagadta, hogy a szemébe nézzen. Szándékosan kerülné a pillantását, mintha szégyellne ránézni.
Nelli egy darabig az anyját figyelte, aztán a lehorgasztott fejű bátyját, és valahol a kettő között tekintete a szőnyegre ejtett papírlapra siklott. Felegyenesedett, hogy jobban lássa az írást, de Noel abban a pillanatban dühösen visszanyomta a földre. Nelli arcára döbbenet ült. Miért nem szabad látnia azt a papírt? Mit írtak rá, ki írt rá, és miért olvashatja el Noel, ha ő nem? Soha semmiből nem hagyják ki egymást, miért más ez a mostani a helyzet?
Nelli pislogás nélkül, dühösen meredt Noelre. A fiú arcán enyhén megránduló izmok látványára Nelli arca is ösztönösen remegni kezdett, s egyszerre olyan könnyen olvasott testvére vonásaiból, mintha a saját lelkébe nézne, s ami bele volt írva, igazolta kétségbeesését. Szavak nélkül is megértette, hogy nagy a baj. Nem nyúlt a papírért, nem volt rá szükség, már tudta, miről van szó. Közelebb húzódott a kanapéhoz, már ő is fogta az anyja kezét, aki elhaló hangon egyre csak Nimródot szólította.
Vadász Nimród behunyta a szemét. Akárhogy szerette volna elterelni a gondolatait a borzalmas jelenetről, mely egyszer talán kilép a képzelete kereteiből, hogy valósággá váljon, kudarcot vallott a próbálkozása. Csak akkor sikerült véget vetnie a fantáziálásnak, mikor a reggelit kihagyva, üres gyomorral beszállt az apja kocsijába, s feszengve elhelyezkedett az anyósülésen.
Hibázott.
– Már megint azt a szart olvastad egész éjjel, én meg ezért kések el. – Vadász Nándor nem nézett a fiára. Beindította a motort, és már száguldott is az iskola felé, ahonnan Nimród a nyolcadik év első tanítási napján nem késhet el.
– Ne haragudj! – mondta halkan Nimród. Nem mert hangoskodni az apja mellett, még a végén azt hitte volna, hogy feleselni próbál vele.
– Most már mindegy. – sziszegte Nándor, és rálépett a gázra.
Nimród nyelt egy nagyot, nem bírta a sebességet, felfordult tőle a gyomra.
Ha nem hibázik, most nem lenne ebben a helyzetben. Ha időben elkészül, ahogy az ikrek, eléri a buszt velük együtt. Már az iskolában lenne Noellel és Nellivel, és nem kellene az apja mellett szenvednie, erőlködnie, hogy lent tartsa a hányást, ami reggeli híján csak savas lé lenne, és utána marná a torkát. Halálos vétek lenne összehányni az apja kocsiját, és isten ments, hogy egy csepp is az öltönyére fröccsenjen, ha mégsem bírná tovább. Nagyokat nyelt, próbálta kordában tartani a testét, és imádkozott, hogy minél előbb érjék el az iskola utcáját. Ha kiszállna a sarkon, járhatna egyet a friss, reggeli levegőn, hogy kiszellőztesse a fejét, és összekapja magát. Majd szedi a lábát, hogy ne késsen el.
Nándor ujjai ráfeszültek a kormányra. El fog késni, most már egészen biztosan el fog késni. Miféle ügyvéd az, aki megváratja a potenciális ügyfelét, azok után, hogy ő rendelte oda a megbeszélt időre? A megbeszélt időpontokat mindig be kell tartani. Vörös izgalom kúszott fel a nyakán, az ing fehérsége még jobban virított tőle. Elképzelte, hogy az ügyfél idegesen lesi az óráját percről percre, mígnem úgy dönt, hogy más ügyvéd is van a városban Vadász Nándoron kívül, az majd vállalja az ügyét. Feláll, elmegy, és hírét viszi városszerte, hogy Vadász Nándor megbízhatatlan, link alak, a diplomáját is vissza kéne venni. Bezzeg az a másik, aki kisegítette! És még olcsóbb is. Oda menjenek, ha jót akarnak maguknak! Szorosan markolta a kormányt, melynek helyére először az ügyfél nyakát képzelte, aztán Nimródét. Karomszerű ujjai hirtelen görcsbe rándultak, mintha fojtogatná a kormány-nyakat. Jól eső bizsergés cikázott a testében, kisugárzott minden porcikájába, az összes idegvégződését felcsigázta. Sikerül lehiggadnia, de a következő kanyar után dühe visszatért, magasabb szintre hágott, mikor meglátta, mekkora a dugó előttük.
– Remélem, most büszke vagy magadra. – vágta oda Nimródnak, de nem nézett rá, az előtte vesztegelő sort bámulta.
Nimród nem válaszolt. A szarra gondolt, amit hajnalig olvasott. A Frankenstein volt az aktuális kedvence. A zsebpénzéből vette, melyet Nándor a könyv láttán azonnal meg akart vonni tőle. Ilyen hülyeségekre pazarolja az ő pénzét, amiért ő dolgozik meg. És az áram? Azt ki fizeti? Talán telik a zsebpénzéből arra is? Mert ha nem, akkor be lehet fejezni az éjszakai olvasgatást, de nagyon gyorsan. Nimród azt hitte, sosem lesz vége a fejmosásnak. Nándor szándékosan keltett benne bűntudatot, mintha Nimród (és az anyja) csak megtűrt személy lenne. Sosem voltak anyagi gondjaik, Nándor mégis minden egyes fillért a fejére olvasott, még azt is megszólta neki, ha a tányéron hagyott egy falatot, mondván, hogy nem azért költenek ételre, hogy neki legyen mit pazarolnia. Máshol a gyerekek éheznek, mondogatta Nándor, csakhogy Nimród érezze a bűne súlyát. Nimród, émelyegve apja képmutatásától, a szájába tuszkolta a maradékot, nem akarta, hogy az megint a tányérba nyomja az arcát, ahogy régebben tette, mikor még Nimródnak megvolt az a felháborító szokása, hogy a tányér szélére kotorta a répát. Az étel nem játék!
Nimród a kocsi ablakának nyomta a homlokát, ürességtől kongó szemekkel bámult kifelé. Most már biztos, hogy késéssel kezdi a nyolcadik évet. Most már biztos, hogy az egész nem is érdekli.
Nándor még mindig beszélt hozzá. Hangja tiszta volt és erőteljes, szájáról petárdaként pattogtak a sértőbbnél sértőbb megjegyzések, ahogy Nimródot szidta, de az némán tűrte, ellenkezni nem mert. Talán nem lenne igaza.
Nándor minden egyes szóval tovább hergelte magát. Azt mondta, nem is igaz, hogy Nimród az ő gyereke, mert az nem lehet, hogy az ő gyereke ennyire szerencsétlen legyen. Mekkora szégyen ez neki! Az lett volna a legokosabb, ha gyalog küldi iskolába, hogy megtanulja, hogy ezentúl időben feküdjön le, és reggel időben keljen fel. Hogy megtanulja értékelni és beosztani az idejét, különben nem viszi semmire. Semmirekellő lesz, ingyenélő. És akkor ki tartja el? Talán akkor is ő? Na, azt már nem. Szedje csak szépen össze magát, de nagyon gyorsan.
Nimród szégyellte magát. Mindenért.
Ki ő valójában, és egyáltalán miért kellett megszületnie? Azért, hogy a dugóban ülve, összezárva az egyik emberrel, aki erre a világra teremtette, azt kelljen hallgatnia, hogy egy rakás szerencsétlenség, és ha az apja nem is mondja ki nyíltan, bár Nimród tudta, hogy Nándornak ez sem okozna problémát, azt gondolja, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik, mert csak egy hiba, akire legfeljebb az anyjának van szüksége, mert ő is hibás? A két selejt jól megvan egymással. Nimród hallotta, hogy Nándor egyszer ezt mondta Noelnek, mikor Veronikával nem volt kedvük moziba menni, és eljátszani a boldog családot. A külvilág szemében átlagos, átlagosan boldog család voltak, ehhez tartaniuk kellett magukat, Nándor megítélése kedvéért, így azzal, hogy kihúzták magukat a családi program alól, elárulták mindazt, amiért egészen eddig olyan keményen dolgoztak. (Soha senkinek nem fordult meg a fejében, hogy Vadászékkal valami nincs rendben. Nándor a mintaapa és az irigyelni való férj szerepében tetszelgett. Veronika néha besokallt, és akkor, de csak akkor, és akkor is nagyon halkan, mondott nemet.) Nándor azért elvitte az ikreket, ez újabb esély volt, hogy Nimród és Veronika bűntudatot érezzen. Nándor sietve az ajtó felé terelte Noelt és Nellit, mielőtt még Veronika megfogalmazhatta volna magában, hogy anyaként és feleségként az a dolga, hogy minden idejét a családnak szentelje, és mégiscsak hallatlan, hogy inkább otthon ül, ahelyett, hogy velük lenne, és úgy dönt, hogy velük megy, és hangosan, hogy a nappaliban hagyott Nimród és Veronika mindenképpen meghallja, lazán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, azt mondta Noelnek, hogy nem számít, ha nem jönnek, a két selejt úgyis jól megvan egymással. Nimród keze ökölbe szorult, apja helyett csak a saját térdére csaphatott, a fájdalomtól majdnem feljajdult. Még hallotta, mielőtt becsukódott az ajtó, hogy Nelli ostoba kis hangján azt kérdezi az apjuktól, mi az a selejt. Nimród már nem hallhatta, de szinte hallotta, ahogy Nándor elmagyarázza Nellinek, és ezzel újabb fontos leckében részesíti a naiv kislányt, hogy ő meg az anyja miért selejtek, és hogy ez a sajnálatos állapot miben nyilvánul meg. Nándor rengeteg leckét adott Noelnek és Nellinek az életről és az emberekről. Számára az ikrek jelentették a családot, mert ők természetben rá hasonlítanak. Ezért van az, hogy Nándor elnézi nekik – nem mintha tehetnének róla, vagy változtathatnának rajta -, hogy az anyjuk külsejét örökölték. Mindketten szőkék, sápadtak, vékonyak, és magasak, az arcuk csontos, a szemük szürkés kék. Mégis ők a gyerekei, mert ők megértik a gondolkodását, felfogják és betartják a szabályait, és tudják, hogy míg a munkahelyén Nándor csak a törvény embere, addig otthon ő maga a törvény. Nimród csak az ivadéka, akit néhanapján a pokolba kíván a nővel együtt, aki világra hozta.
Illusztráció: indafoto.hu
