Én átmentem a piaccal szemben árusító bazároshoz, mert megláttam egy üresen álló, citromsárgára festett tonettszéket és elképzeltem rajta magamat a magenta színű kabátomban. (Borszéki Boglárka írása)
Még hogy menjek az Oktogonra, megőrült ez az ember, kilenc perc múlva tizenegy, amikorra a találkozónkat megbeszéltük, de sehol egy üzenet, egy kérdés, hogy hol vagyok, hogy állok a reggeleivel. Veled, Szabina, addigra már megittunk egy liter házilag készített birsalma levet, aminek az üvegére kedves, naiv birsalma illusztrációt festett valaki, talán a készítő lánya, de a korából következtetve inkább unokája. Te kapucsinót kértél, és nekem nem vettünk, mert beláttad, ha stimuláló anyag kerülne a szervezetembe, akkor esélyt adnánk annak, hogy felrobbanjon ez a csodás kis piac, ahol állunk, vagy Budapest összes biztosítéka azonnal kicsapódna, áram nélkül hagyva több ezer modern háztartást, pusztán a bennem keringő szenvedélytől, amivel élek. Félszemmel figyeltem a finom bájt és a leplezett szomorúságot az arcodon, és nevettünk, amikor a színpad estéről maradt romjai közé asztal állítottunk, négy székkel, hogy ketten üljünk mellé. Te elmondtad, miért szeretnél egyedül élni, én pedig azt, hogy miért nem. Nem jött üzenetem, láttam, amikor megnéztem a telefonomon, hogy hány óra van. Akkor beszéltem róla először, tudod, az apróságoktól, amiktől nem férfi, hanem úr valaki. Engem a férfiak nem érdekelnek. Elsétáltunk a biciklidhez, ahol elmondtam, amit egy atomfizikus fiú mesélt a japán biciklitároló helyekről, ahol hosszú évtizedekig állnak biciklik, ha soha többé nem megy értük a tulajdonosuk. A másé szent, érinthetetlen. Lehet, hogy meghalt, akié volt, mondtam, mert drámai alkat vagyok, míg te a távoli Japánt nézted az utcaköveken. Akkor csörgött a telefonom, röviden beszéltem. Sütött minket a nap. Menjek az Oktogonra, azt mondja, de nem megyek, te meg csak elhúztad a szádat és annyit mondtál, ez ciki, én pedig rögtön ígéretet tettem, hogy ezt a szót használni fogom, mert igen ez ciki, nagyon ciki és sok dolog van még, ami ciki. Ezért. Ezért használom majd.
Eltekertél hosszú, fekete lábakkal.
Én átmentem a piaccal szemben árusító bazároshoz, mert megláttam egy üresen álló, citromsárgára festett tonettszéket és elképzeltem rajta magamat a magenta színű kabátomban.
A széken Laci, a tulaj szokott ülni, de épp maga mögött hagyva mindent, sajtért ment a lányának, mert itt lehet nem füstölt parenyicát kapni, amit hajlandó megenni, és mostanra már megkereste az árát, legalábbis ezt mondta és azt, hogy maradjak nyugodtan, mert ő csak oroszul beszél, fordítsak én a turistáknak angolra, míg várok. Hamarosan eladtam egy medvét. Egy orosz nőnek angolul. Nyolcszázért. Laci, aki már előtte bemutatkozott felajánlotta, hogy tegeződjünk, ami sem hozzá, sem hozzám nem illett, így kértem, hogy mi, akik négy nyelven áruljuk a retro-kütyüt hosszú ballonkabátban, legalább mi ne tegeződjünk. Örömmel elfogadta.
Fél óra múlva érkezett, vörös rózsával, képzeld. Ügyetlenkedtem, felálltam és elköszöntem Lacitól, aki elmondta, hogy a méz oroszul med, ahogy a magyar medve kezdődik, a kör alakú dolgokban pedig benne van a k és az r betű, mint a kert, kerek, ilyesmiket sorolt. Még maradtam. A két férfi közt álltam a kutyámmal. Lacitól, a ballonkabátos, rövidre nyírt hajú Lacitól, aki olyan volt, mint a Nyugat második nemzedékének valamelyik írója, megkérdeztem, hogy szerinte normális-e elhívni engem az Oktogonra. Végül is nincs benne semmi, mondta, a mai nők ilyenek. Mit gondol, így, fél óra ismeretség után, kérdeztem, én beleilleszthető vagyok a mai nők kategóriába és tényleg azt hiszi, hogy elmennék, ha odahívnak valahová, csak úgy, a semmiért? Néz rám, mondja, hogy nem, odafordítom a férfi felé, aki több mint három hónapja ismer, hogy mondja el neki, jót tenne. Laci a szemébe nézve mondja: ő nem menne oda, semmiképp. Elköszöntük.
A rózsát vitettem avval, aki hozta. Nincs más választása, a szűk járdán egyszer maga előtt, aztán maga mögött tartja a virágot. Egy órán át melegítette a kezemet a kávézó asztalán, ahol szemben ültünk egymással és olyan mondatokról mondtunk mondatokat, amiket korábban nem mi mondtunk ki. A mondatokról, amik mindig máskor és másért jutnak eszünkbe, pedig nem is tudjuk, hogy emlékszünk rájuk.
A kocsimhoz indultunk. Megfogta a kutyát, felemelte a csomagtartót, elállta előlem a szelet.
Mellettem ült és az arcát belefúrta a nyakamba. Engedtem. Odaillő volt minden íve, de csak most, ebben az órában.
Amikor úr volt. És gyermek. Erre találok majd egy szót.
A tranzakciós díjak emelkedése nem érdekli azt, akinek számít, akit érdekel, annak meg úgyis mindegy, hogy mennyi.