Újraélesztési világrekord dőlt meg Szegeden. A résztvevők egy héten keresztül folyamatosan gyakorolták a mellkaskompressziót és befúvásos lélegeztetést egy fantomon. (Magyar Vivien hírnovellája)
Felülről látom magamat, a testemet. Lélek vagyok, a magasban lebegek. Teljesen szokványos halál utáni pillanat, leszámítva azt, hogy egészen a halálom pillanatáig nem volt lelkem. Most viszont az a számomra szokatlan helyzet áll fenn, hogy lelkem is van és testem is. Persze az a valami, amely anyagi létezésemet magába foglalja, és amelyre most éppen lenézek, a szó biológiai értelmében valójában nem test. Szöveteimet (már amennyire ebből a magasságból meg tudom ítélni) különböző rugalmasságú műanyagok alkotják. Emellett fontos megjegyezni, hogy nagyjából a köldökömnél véget érek, deréktól lefelé tulajdonképpen nem létezem. Furcsa gondolatom támad: ettől eltekintve mégis az úgynevezett „emberre” hasonlítanék?
Miközben lebegek, igyekszem mindent megfigyelni. Hiányosságaim ellenére úgy tűnik, valamivel felkelthettem a körülöttem álló (azaz deréktól lefelé is létező) alakok figyelmét. Emberek. Egyre többen gyűlnek körém, valóságos tömeg alakul ki. Egyikük letérdel mellém, az ökleit ropogtatja. Akár meg is ijedhetnék, de valami azt súgja, hogy nem akar ártani nekem. Épp ellenkezőleg: mindannyian segíteni jöttek. Próbálom megfigyelni az arcukat, kibogozni a beszédfoszlányokból, hogy mire készülnek. Mindenki nagyon izgatottnak látszik.
Gyorsan körbepillantok. Semmi kétség nem fér hozzá: a helyszín egy bevásárlóközpont. Később majd elgondolkodom azon, hogyan kerülhettem ide. Most azonban a hatalmas, digitális kijelző köti le a figyelmemet. Miközben próbálok rájönni, mire szolgálhat, a kijelzőn látható számsor megváltozik. Az időt számlálja? Abban a pillanatban, ahogy a számláló elindul, a mellettem térdelő alak két kézzel rátenyerel a mellkasomra, és erőteljesen megnyomja. Majd újra. És újra. Hát persze! Világos. Ezek megpróbálnak újraéleszteni!
Az emberek izgalma hirtelen engem is átjár. Itt nem akármiről van szó. Egy ember egy másik embert vissza tud hozni a halálból. Vagyis megmentheti az életét. Persze csak akkor, ha olyan nyugodt elszántsággal és precíz technikával fog hozzá, mint a mellettem térdelő fiatalember… Hirtelen mindent megértek. Világossá válik, hogy miért vagyok olyan, amilyen vagyok. Az emberek az én segítségemmel tanulják meg, hogyan segíthetnek egymáson. Rajtam gyakorolnak! Hirtelen mérhetetlen büszkeség tölt el. A férfi kétszer levegőt fúj az orromba, közben egy nő térdel mellém a másik oldalamon, és most ő kezdi el ritmikusan összenyomni a mellkasom. Az első meglepetésen már túl vagyok, sikerül arra koncentrálnom, amit látok. A körülöttem állok szájmozgásából ítélve többen az orruk alatt számolnak. Én is számolni kezdek. Harminc erőteljes nyomás a mellkasomon, majd két befúvás az orromba. Ki van ez találva. Szokatlan, vákuumszerű vonzást érzek, mintha a testem be akarna szippantani. Micsoda érzés! Semmihez sem fogható.
Órákig, napokig tart ez az izgatott állapot. Több százan térdelnek mellém, hogy megmutassák, készen állnak a segítségnyújtásra. Törődni gyakorolnak. A járókelők megállnak, kíváncsian leskelődnek, mintha valamiféle titokzatos szertartásnak lennének szemtanúi. Legtöbbjük odalép hozzám és maga is kiveszi a részét az összefogásból. Megértik, hogy most két percen keresztül minden rajtuk múlik. Alig halad el mellettünk valaki, akinek halaszthatatlan vásárolnivalója van. Fiatal párok szakítják meg a randijukat miattam, idős urak térdelnek mellém fájós ízületeikkel, kisgyermekek szedik össze minden bátorságukat és erejüket, hogy apró tenyerükkel nyomják a mellkasomat. Egy kamaszlány lassan közelít felém, fehér botját óvatosan mellém támasztja, és olyan ügyességgel találja meg a nyomás helyes pontját, mintha soha nem is lett volna szüksége arra a botra. Motorosbanda érkezik, órákig fekete bőrdzsekis alakok hajolnak fölém. Harcművészek és vízilabdások hatalmas erővel és még nagyobb lelkesedéssel nyomnak. Mindenki a legkomolyabban veszi kétperces feladatát.
Éjszaka tűzoltók, mentősök és orvosok virrasztanak mellettem, az ő kitartásuk tartja életben az akciót. Fáradtan is erősen és pontosan végzik a munkát. Az ezernyolcvanadik percben tudom, hogy sikerült. Valamit elkezdtünk és be is fejeztük, de biztos vagyok benne, hogy lesz folytatása. Hálás vagyok és büszke. Ezek az emberek, ezek a deréktól lefelé is létező, beszélő és mozgó, szerves felépítésű, nagyon is élő lények nemcsak nekem, egymásnak is lelket adtak.
