„Aki szüretel, mindig elejt néhány szőlőszemet. Vagy levelet szed a fürtök közé, hiába mondogatják neki a traktornál, hogy ezt inkább adja föl postán.” (Bakos András tárcája, Farkas Judit Zsuzsanna fotója)
Aki szüretel, mindig elejt néhány szőlőszemet. Vagy levelet szed a fürtök közé, hiába mondogatják neki a traktornál, hogy ezt inkább adja föl postán. Ha siet, megvágja az ujját a metszőollóval. A szőlőkombájn viszont nem ejt el semmit, mert tányérja van, a levelet ventilátor fújja ki a fürtök közül. Precíz, gyors munka, éjjel is. A legnagyobb szőlőbirtokokon Eger mellett már áttértek az éjszakai szüretre, mert a szőlő olyankor hidegebb, rögtön lehet vele tovább dolgozni. Nálunk emberek szüretelnek, melegben, így amit leszednek, azt előbb hűteni kell.
A gazda, Liszt-hajú férfi, jövőre szőlőkombájnt akar venni. A pincében megmutatja krómacél tartályait, gyönyörű tölgyfahordóit, odafönn a fogadóhelyiséget, ahová egyszerre hetven embert tud leültetni. Mellette fekete fóliával bélelt tó, tőkés récék, bütykös ludak úsznak benne. Lejjebb is víz csillog: a holtág. Nemrég megvette. Rögtön meg is engedte minden parti földtulajdonosnak, hogy öntözzön belőle, ingyen. Az volt az egyetlen kérése, hogy végre köszönjenek egymásnak. Ő is a holtágból szívat föl friss vizet a tóba, ha már nagyon összemocskolták a kacsák. A tisztaságról beszél a legszívesebben, nézetét nemigen lehet vitatni. Tiszta viszonyok kellenek, mert az nem járja, hogy a nagy borászatok tartályautóban hozatják be az olasz csigert, hazaival házasítják, olcsón palackozzák, és tönkreteszik a minőségi borokkal foglalkozó, vendéget is fogadó, tehát fejlődőképes kicsik üzletét. További érv helyett ad egy üveg tavalyi bort, azzal, hogy baráti társaságban bontsam föl, nem vallok vele szégyent.
Terepjárón visz el a szőlőhöz, ahol új oldaláról mutatkozik be. A kocsi bevág a kordonok közé, és csaknem ugyanolyan sebességgel hajt, mint az úton, közben ököllel nyomja a kürt gombját. A szőlő ág-bogai a szélvédőnek csapódnak, levelek akadnak az ablaktörlőlapát alá, büntetőcédulák. Emberek mozognak előttünk, arcot nem látok a szőlőlombtól, csak testeket, ahogy oldalt húzódnak, szorosan a kordonhoz, hogy elférjünk. Fékezünk, lecsúszik az ablak, a gazda teli torokból bömböl: – Kapkodjuk, lányok! Hol van már a vége? Gyerünk!
Közben ki se néz. Nem kíváncsi rá, hol tartanak a lassabbak, mindegy, azokat úgyis szapulni kell.
Kiszállok. Megbeszéljük, hogy majd visszakanyarodik értem. A kismamaműszakban szüretelő asszonyokkal szeretnék beszélgetni. Gyorsan meglelem őket, ami szerencse – viszont nem nagyon beszélnek. Magyarázom, miért jöttem: hallottam, ez a birtok évek óta kisgyerekes anyukákat is foglalkoztat ilyenkor, és ez elég szép, emberi időben lehet kezdeni, és hamarabb haza is mehetnek. Bólogatnak páran, de nem szólnak. Várnak, mondok-e még valamit, aztán visszafordulnak a szőlőhöz. Végül akad, aki felelget, de annak már ő sem örül, hogy fénykép is készülne róla az újságba. Beállítom úgy, hogy ne látsszon az arca, csak a keze és a szőlő, egyet exponálok, és máris jön a terepjáró – azt gondolom, hogy értem. Az asszonyok fölkapják a vödrüket, a kordonhoz lépnek, én nem mozdulok, viszont a kocsi sem lassít.
– Tisztuljon az útjából! – kiáltja a fotómodellem, megfogja a kezemet, odahúz a kordonhoz. Fölemelem a másik karom is a vezérdrótra, tisztulok. A kocsi elhúz előttünk. Állok pár pillanatig, az asszonyok folytatják. Mozdulni kellene valamerre, már a fülem mellett csetteg egy olló.
