A Librarius könyvek sorozatában megjelent Hartay Csaba Lerepül a hülye fejetek című regénye, amiből részleteket olvashattatok tavaly a Librariuson. Most a regény szerkesztett változatából olvashatjátok a Sáros hajsza című részt, illetve előttehárom véleményt a regényről. A könyv a cikk alján kedvezményesen megrendelhető.
Shado és csapata. Lakótelep, holtág, kollégium – bandázás a gyermekkori tájban. Ha tényleg van olyan, akkor nemzedéki regény. Durr, egy pofon. (Kiss László író, szerkesztő)
Miközben én létfilozófiai depressziótól sújtva Kafkát olvastam, Doors-ot hallgattam és Dallas-t bámultam, a Nyúlzugban ezer fokon izzott az élet. Húsz év távlatából különösen irigylem. (Benedek Szabolcs író)
Semmi különös. A srác a szomszédból fogta a havat, lefagyasztott pár hógolyót, aztán nyáron előveszi és arcunkba vágja a mirelit múltat, úgy, hogy tényleg lerepül a hülye fejünk. Nekem betalált. (Nagy Péter színész)
SÁROS HAJSZA
1990 októbere. Ákos és Shado egy szombat délutáni horgászatra
kiugranak a Körösre. Durbincs és törpeharcsa rángatja csak a kapásjelzőt, hamar bele is unnak a fenekezésbe. Ismét előkerül a
„mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk” mondóka.
– Na, jó, ennek így nem sok értelme van. Megint csak
durbincs. Ilyen nincs. Legalább keszeg jönne. De ezt a rohadék
halat, bazmeg. Nézd meg, húsa semmi, csupa tüske
és szálka, ráadásul egy tetű, felzabálja a pontyok ikráit –
mérgelődik Ákos, majd leakasztja a horgáról, és a háta mögé
hajítja a tátogó apróhalat.
– Tetű, tényleg, a horgászkönyvben Paptetű néven is
szerepel – adja elő nagy szakértelemmel Shado.
– Azon azért Norbival jókat röhögtünk, hogy az első
évben egy horgász kézikönyvvel jártál pecázni a kanálisra,
onnan tudod ezeket a hülyeségeket – válaszolja gunyorosan
Ákos.
– Csak ott volt a táskámban, bele se néztem – mondja
kissé sértődötten Shado.
– Nézegetted te azt, ha fogtál valamit, ment a beazonosítás.
Meg hát, ugye, abban volt a küsznek a népi nevei
közt hogy sneci, snájder, mi?
– Abban hát, te meg hozzátetted, hogy dvuci, dvájder.
A naphalat meg elnevezted nilőnek, hát, az se semmi. Nilő,
miért pont nilő? Honnan jutnak eszedbe ilyen ökörségek?
Marha vagy – Shado elneveti magát.
– De milyen jó kis mondóka ez: sneci, snájder, dvuci,
dvájder, érzed a dallamot? – Ákos röhögve dől hátra a horgászszékben.
– Tehetséged van a hülye mondókák kitalálásához, az
biztos. És egyébként a durbincs nem csak a pontyok ikráit
szipkázza be, hanem minden nemes halét. Süllő, csuka, harcsa,
mindet felzabálja. Kis geci hal. Annak kéne a hátába
állítani a tüskéjével ezt a szart, aki betelepítette a Körösbe
annak idején. Mit hitt? Hogy tízkilósra nő meg, és örülünk
majd neki? Vagy mi? – kérdi Ákost Shado.
– Talán valami ragadozóhal táplálékának szánták akkoriban,
de kurvára nem jött be nekik, még a csuka sem eszi
meg, olyan szúrós. Vagy az a nilő? Lehet, hogy a durbincs
ősidők óta itt garázdálkodik, tudja a fene, az biztos, hogy
meglennénk nélküle. Na, kapásod van! – mutat Ákos Shado
botja felé.
– Hoppá. Nagyon cibálja, ez biztos töpörtyű lesz – a damil
kifeszül, Shado bevág, majd könnyedén tekeri ki a szereléket.
– Mi van, megvan egyáltalán?
– Meg, de biztos nem ponty, mert lófaszt se érezni, csak
egy kis fickándozást. Persze, hogy egy kurva törpe, de leg-
alább nem durbincs – emeli ki a horgon ficánkoló tíz centis
halat Shado, majd megpróbálja óvatosan leszedni a horogról.
– Benyelte? – kérdi Ákos.
– Be hát, de annyira, hogy majdnem ki is szarta a horgot
– válaszolja röhögve Shado.
– Vigyázz, meg ne szúrjon a rohadék – hajol oda Ákos.
– Aú, bassza meg, csak megszúrt, addig mozgolódott a
kis kurvája. Mindjárt eltaposom a picsába. Jó, oké, nekem
ennyi törpe és durbincs mára elég volt, mi legyen? Hm? –
Shado törpeharcsástul elhajítja a botot, majd felpattan a
székéből.
– Mi legyen? Azt kérded, hogy mi legyen? Ákos szotyihéjat
köpködve mereng a hullámokba, majd rákezdi: mit
kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.
– Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk – Shado is bekapcsolódik
az egykori közös szerzeménybe.
– Nnnna, meg is van. Látod ott szemben azt a faszit a kisfiúval?
Piros Kispolszkival jöttek. Ott, a befolyásnál. A gyerekével
próbálkoznak. Látod? Idióták. Úgyse fognak semmit
– legyint Ákos a túlpartra érkezett horgászokra.
– Aha, látom, és etet. De hülye. Olyan közelre. Semmi
értelme, a háta mögé is dobálhatná az etetőanyagot. Lófaszt
se fognak. Mi van, mit röhögsz? – kérdi Ákostól Shado.
– Azt, hogy izgalmassá tehetnénk nekik ezt a horgászatot.
Meg a miénket is. Egy kis rásegítéssel. Mi is etetünk
nekik.
– Mire gondolsz?
– Ne legyél már hülye, hát itt a sár, itt vannak a mogyoróvesszők.
Kis golyózápor – Ákos rögtön nekiiramodik,
már töri is az első vesszőt a szomszéd telken terebélyesedő
bokorból, Shado nevetgélve követi.
Sarat szednek a frissen felszántott szomszédos telekről,
majd elosonnak a nádasig, ahol nem láthatják őket. A bot
végére sárgolyót gyúrnak, meglendítik, az „ajándék” a túlparthoz
közel csobban. Semmi reakció, Ákosék beindulnak.
Keményen megy a suhogtatás. Az ötödik-hatodik becsapódás
után a fazon körbetekint a parton, először halakra
gyanakszik, még talán örül is, hogy máris ugrálnak, idejöttek
az etetésére, de amikor már a tízedik sártöltet csobban
előtte, elereszt egy hangos „hé”-t.
– Hééé! Ki van ott? Ki az? Ne dobáljál, te buzi! – ordítja
a kispolszkis horgász szemből. Shado leinti a nevetését
visszafojtó Ákost, hogy nyugi, most egy kis tűzszünet kéne.
– Lófaszt, most kezd beidegesedni, most kell odapirítani
neki, mert kialszik benne a düh, azt meg nem szeretném –
Ákos gyúr, lendít, a sárgolyó süvítve távozik a nádasból, ismét
egyenesen a horgász elé, aki magához húzza a gyerekét.
– Bazmeg, el ne találjuk a kiscsávót, mert abból nagyobb
baj lesz – Shado leereszti kezében a mogyoróvesszőt,
leteszi, leguggol, félve, hogy szemből már kiszúrták őket.
– Dehogy találjuk el, arra kicsi az esély – Ákos rendíthetetlenül
sorozza a szemközti sporttársakat.
– De gecik vagyunk. Ez a szerencsétlen kijött horgászni,
mi meg elbasszuk neki az élvezetét. Biztos napokig készült
rá… – rázza a fejét Shado, de azért ő is gyúr még egy töltetet,
majd meglegyinti a botját.
– Így is van, aprítsuk csak őket, ahogy megérdemlik.
Nem kell őket sajnálni, legközelebb majd szépen otthon
maradnak – mondja kuncogva Ákos.
Szemben a horgász még kiált párat, majd úgy tesz, mintha
nem venne tudomást a sárbombázásról. Letelepszik a botja
mellé, és egyre türelmetlenebbül figyeli a kapásjelzőt. Megpróbálja
jól érezni magát. A sárgolyók szünet nélkül csobbannak
a vízben, egyre több a becsapódás. Fogytán a muníció,
Ákos elszalad újabb sárdarabért, a villámháború folytatódik,
mindketten fáradhatatlanul sorozzák az „ellenséget”. A hor-
gász még egy ideig úgy tesz, mintha nem zavarná a támadás,
de csak megunja. Felpattan a kisszékéről, majd az öklét rázva
újabb ordibálásba kezd, az egyre mocskosabb káromkodásaitól
csak úgy visszhangzik a nyúlzugi kanyar.
– A jó kurva anyádat dobáljad, buziköcsög! A kurva
anyádat, aztat! Átmegyek, elkaplak, kitekerem a nyakadat,
te geci! Olyan pofont adok, hogy a takony menetet vág a
nyakadon, te szarzsák! Hogy szakadt volna anyádba a fejed!
– Hujajjaj. Ez de kurva ideges lett, mindjárt idegrohamot
kap, jól van, alakul a hangulat – Ákos kárörvendően
vigyorog, majd ismét dob.
– Hú, bazmeg, milyen válogatott káromkodásokat tud
ez a csóka, már ezért megérte, nem? – kérdi Shado Ákost.
– Mit mondott, hogy szakadt volna anyádba a fejed?
Vagy mi? Hát ezért újabb golyózápor a jutalma. A te kurva
anyádat, kispolszkis köcsög – Ákos gyúr, dob, gyúr, dob,
közben Shadóval jókat kuncognak.
A faszi fel-alá járkál, közben a gyerekét beülteti a Kispolszkiba,
majd visszaül a kisszékére. Lassan kitekeri az
egyik botját. Durr egy sárdarab, közvetlen előtte csobban.
Kitekeri a másik botját is, közben érkezik az újabb lövedék.
Még egy, majd megint egy. Nem bírja tovább. Ismét magából
kikelve ordibál a túlpartról.
– Elkaplak, kitaposom a beled, átmegyek, érted? Átmegyek
és szájba baszlak, te szarházi! – ordítja kínjában a
felidegesített horgász.
– Szerinted átjön? – kérdi kissé remegő hangos Ákost
Shado.
– Dehogy jön, csak a szája jár. Tíz kilométerre van tőlünk,
kábé annyi, ha körbejön. Fél óra, mire idáig elzötykölődik
a földúton. Meg sár is van. Szerintem azt sem tudja,
hogy kell idejönni, milyen úton. Lófaszt fog ez idejönni –
mondja nagy nyugalommal Ákos, majd ismét dob.
Shado is követi, tovább záporoznak a sárgolyók. A kispolszkis
dühös horgász szépen, lassan mindent összepakol,
a maradék etetőanyagot beszórja a vízbe. Többet már nem
kiált, nem szól, úgy tesz, mintha lenyugodott volna, de belül
iszonyatos düh marja. Összecsukja a botokat, a szákot,
a kisszéket. Bepakol a kocsiba, majd elhajt. A mellette ülő
kisfiú szomorú arccal tekint ki a Kispolszki ablakán.
– Szegény faszi, elbasztuk a kalandját – mondja félkomolyan
Shado.
– Dehogy szegény. Jó buli volt, szerintem legbelül ő is
élvezte. A gyereknek meg életre szóló élmény – teszi hozzá
röhögve Ákos.
– Én fosok, bevallom. Mi lesz, ha mégis átjön?
– Nem tudom – mondja elgondolkodva Ákos.
– Mi van, te is berezeltél? Ugye, hogy nem lehetetlen?
– kérdi tőle Shado.
– Végül is van rá esély, hogy átjön, csak kurva ideges
lett. Mit össze káromkodott, nem semmi. És aztán meg
gyorsan elhajtott. Nem úgy tűnik, mintha haza ment volna.
Mi viszont menjünk haza a picsába, az a biztos – Ákos
elindul vissza a telkükre, hogy összeszedje a pecacuccokat,
Shado loholva követi.
Vihargyorsan pakolásznak, botok, szák, horgászdoboz
be a sufniba, a kisszékeket behordják a házba, körbetekintenek
a telken, Ákos még kimegy a mólóra, szétnéz, majd
a kapu felé veszi az irányt.
– Oké, semmi nem maradt kint, húzzunk – mondja
Ákos, majd előveszi a kulcscsomót, bezár mindent, a kaput
is. Shado odakint felveszi a hátizsákját, benne a teleszkópos
pecabotja, rápattannak a biciklikre és elhagyják a telket.
– Ááá, milyen fejed van – pillant Ákos a mellette kacsázó
Shadóra.
– Mit röhögsz? Te is be vagy szarva, kussoljál.
– Nem kell fosni, szépen hazamegyünk, elmeséljük Zoláéknak,
hogy milyen módszeresen kicsináltuk szembe a fazont,
jókat röhögünk, és ennyi. Nem lesz itt semmi balhé.
– Szerinted hova mehetett a faszi? Egy másik horgászhelyre,
ahol nem sorozzák sárral? Mi van, ha most tart felénk?
Hova tudunk elmenekülni? Nem kéne visszafordulni?
Bezárkózhatnánk a házatokba. Ha el is jön idáig, előbbutóbb
leszállna rólunk, azt hinné, hogy hazamentünk – latolgatja
az esélyeket Shado.
– Ne dumálj, inkább tekerj. Visszafordulni? Lófaszt!
Persze, és ha tényleg átjön? És mi meg ott lapulunk a házban,
ez meg bazmeg órákig ott fog dekkolni? Akkor otthon
mit mondunk, hol voltunk késő estig? Halott ötlet, húzzunk
bele, ha el is indult, hátha nem futunk össze vele –
Ákos próbál begyorsítani, de nem haladnak sokkal jobban
a sáros úton.
Elérnek egy hosszú partszakaszos szabad telekig, Shado
megáll, a sárhányója totál bezabálta a sarat, a földről gyorsan
felkap egy fadarabot, azzal próbálja kipiszkálni, hogy
újra tudjon tekerni, mert így egyre nehezebben forog a kerék.
Ákos is megtorpan, közben türelmetlenül kémleli a távolba
vesző utat, fülel, hall-e autózajt, vagy bármit, de
semmi.
– Na, jó lesz az már, haladjunk – sürgeti Shadót.
– Oké, mehetünk, forog a kerék, faszául – Shado elhajítja
a botot, felpattan a bringájára, mindketten nekiiramodnak.
Alig tekernek pár métert, amikor bekövetkezik
az, amitől mindketten féltek.
– Ott jön, bazmeg, ott jön! – Ákos felkiált, majd azonnal
lehúz az útról, Shado utána, az elhanyagolt szabadtelek
gaztengerébe lökik a bicajokat, s az első beépített porta kerítéséhez
rohanva lekucorodnak. Pulzus duplájára nő, zihálva
veszik a levegőt.
Egyelőre szerencséjük van. A piros kispolszkis mintha
ralizna, olyan sebességgel csúszkál a taknyos földúton, jobbra-
balra kapkodja a kormányt, de továbbhajt, épp nem vette
észre a fiúkat. Talán nem látott a dühtől, vagy egyszerűen
csak fél másodpercen múlott az egész. Shado és Ákos reszketve
gubbasztanak a sűrű nádas mellett. Egyikük sem szól,
a félelem elnémítja őket. Nem érzik magukat biztonságban,
azonnal menekülnének, amint csak lehet. Nincs tétovázás,
ahogy a felidegesített horgász párszáz méternyire elhajt, rögtön
kiugranak. A bicikliket felrántják a fűből, majd rápattannak.
A kispolszkis fószer befékez. Azonnal megfordul,
irány vissza, de most még nagyobb gázzal.
– A rohadt kurva életbe, meglátott, túl korán ugrottunk
ki, most mi lesz? – Shado kétségbeesetten kiabál.
Ákos nem válaszol, minden erejét összeszedve teker, nem
lát mást maga körül, csak a földút dupla sávját, most nem
eshet el, ki kell innen jutnia, sikerülnie kell. Shado leblokkol,
megtorpan, lábai egy pillanatra megmerevednek, farkasszemet
néz a vele szembe száguldó, feldühödött alakkal, aki
már a kocsiban ordít, mellette a kisfiú a fülét fogja. Shado
megmagyarázhatatlan ok miatt a nehezebb utat választja,
bicajával ráhajt a szántásra, a kerék belesüpped a sárba, Shado
lepattan a bicajról, gyalog folytatja a menekülést, egyre
nagyobb sártömb rakódik a cipőjére, nem néz hátra, csak
levegőt kapkodva bukdácsol a friss barázdákon. Elesik, feláll,
majd megpróbál továbbjutni, mindegy hová, csak meszszire,
el. A kispolszkis faszi rákanyarodik a szántásra, de nem
erőlteti tovább, kiugrik, Shado után ered, megkezdődik a
sáros hajsza.
– Állj meg, te kis szarházi! Agyonütlek! Hallod, ne menekülj,
hiába futsz, elkaplak, te kis taknyos! – ordítja a férfi.
Shado hátrapillant, most látja, kivel van dolga. Egy
megtermett, bajszos csóka üldözi őt, dühe nem csillapodik,
látszik a szemén, hogy magán kívül van. Kettejük közt
egyre csökken a távolság, mindketten térdig sárosak. Shado
megáll, egy cseresznyefának támaszkodik, nincs tovább,
kerítésbe ütközött, egy zárt telekhez ért el, annyi ereje
sincs, hogy átmásszon a dróthálón. Az őrjöngő horgász eléri
őt, megragadja a grabancát, majd a hátizsákjába kapaszkodva
elkezdi rángatni.
– A kurva anyádat, megvagy! Hogy hívnak? Mi a neved?
Tönkretettétek a horgászatomat! Ki vagy te, mi a neved?
– Hajdú Zsolt vagyok – mondja remegő hangon a kamu
nevet Shado.
– Hol laktok? Ki az apád? Ki? – a fazon a hátizsákjába
kapaszkodva tovább rángatja Shadót.
– Szabadság utca. Szarvas.
– Ki az apád? Ki? Válaszolj, te kis geci, beszélj!
– Hajdú János – válaszolja Shado. A fazon, mintha tudná,
ki az a Hajdú János, elengedi őt, majd nagyokat fújtatva
lenyugszik, nincs pofon, nincs több rángatás.
– Takarodj innen, takarodj! Soha többet ne lássalak! Az
a szerencsétek, hogy a kisfiamat nem találtátok el, különben
megnyúználak benneteket! – mondja egyre halkuló
hangon a férfi, majd lassú léptekkel a sáros szakaszon át elindul
vissza a Kispolszkijához.
Shado nem mozdul, még percekig áll a cseresznyefának
támaszkodva. Távolabb a férfi szitkozódva lerázza a cipőjéről
a sarat, majd bepattan az autóba és kapartatva elhajt.
…Meglátott minket, tuti, azért indult át. Tudta, hogy
ketten vagyunk. Két kissrác, látta, hogy könnyű dolga lenne
velünk, és elindult, hogy lepofozzon bennünket. Szerencsénk
volt. Ákos hol lehet? Már biztos hazaért. Megyek, elmondom
neki, hogy volt. Ezt az arcot egy életre megjegyeztem. A szemét,
azt a dühöt, ami aztán egyszer csak kialudt benne. Véresre
is verhetett volna. Vagy kiverhette volna a fogaimat.
Vagy meg is ölhetett volna. Mert mi van, ha egy igazi őrültet
fogunk ki? De nem. Kész csoda, de megúsztam. Megúsztuk.
Csak a hátizsákomat rángatta. Még jó, hogy nem törte össze
benne a botomat. Miért csak ennyi? Tehetetlen volt. Talán
félt megütni. Ki az apám? Mit akart az apámmal? Miért kérdezte?
Úgyis tudta, hogy hazudok, látta, hogy nincs értelme
tovább rángatnia. Ki az apám? Na, még az hiányzott volna,
hogy elmenjen faterhoz. Akkor nem maradt volna el a pofon.
Kurva nagy szerencsém van – morfondírozik magában Shado,
majd a szántáson át nehéz léptekkel visszavánszorog az
elhagyott bicajához. Az őszi Nyúlzugba csend költözik. Körben
néma, üres telkek, csak a feltámadó szél kap bele itt-ott
a nádasba. Kezd sötétedni.
