Pár nappal ezelőtt egy ismerősöm, aki egyébként elismert költő, s híres a szókimondó és szenvedélyes posztjairól, arról panaszkodott, hogy szerinte a manapság olyannyira divatos íróiskolák csak a pénzről szólnak. Ha ő megtehetné, olvasóiskolát indítana. (Ughy Szabina jegyzete – fotó: Mernyó Ferenc)
Amikor Magyarországon először megjelentek a különböző fizetős, semmilyen felvételi követelményt nem támasztó íróiskolák, úgy tűnt, a részvétel unatkozó háziasszonyok vagy tehetősebb nyugdíjasok kiváltsága lesz. Hallottam olyat is, hogy sokan azért fizették be az egyébként borsos tandíjat, hogy az előadások után dedikáltathassák kedvenc íróikkal könyveiket. Pedig a kreatív írásnak külföldön régóta nagy hagyománya van, például a huszonhat éves Sylvia Plath is járt Bostonban Robert Lowell szemináriumára. 2004-ben Lackfi János és Vörös István vezetésével hazánkban is elindult a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kreatív írás kurzusa, ahol végre a fiataloknak is lehetőségük nyílt arra, hogy szintén neves költők vezetésével, ám anyagi ráfordítás nélkül, megbízható egyetemi környezetben próbálják ki magukat. Én magam is jártam ezekre a szemináriumokra, mivel amikor elkezdtem az egyetemet, hamar rá kellett jönnöm, hogy amilyennek én elképzeltem bakancsos, kordnadrágos, tarisznyás gimnazistaként a magyar szakot, ahhoz a valóságnak nincs túl sok köze. Aztán beültem egy kreatív írás órára, és fellélegeztem, hogy igen, ez az, ezt kerestem. A kurzus elvégzése után, ha volt egy lyukasórám, beültem olyan órákra, amilyeneket már elvégeztem, mert soha nem hallottam ugyanazt, mint korábban. Magunk között mi csak Stand up poetry óráknak hívtuk a kreatívos szemináriumokat, ahol egy óra alatt hihetetlen távokat futottunk be a régi kínai esztétikai írásokon át, Prouston keresztül egészen Svejkig bezárólag. Különösen addig, amíg még nem voltak ennyire felkapottak ezek az órák, igazán toleráns és nyitott közösségek jöttek ott össze, ahol tényleg volt idő részletesen végigmenni mindenki szövegén. És ami talán még mindezeknél is fontosabb volt az az, hogy mindig rengeteg olvasnivaló gyűlt össze egy-egy órán. Lehet, hogy igaza van ennek a barátomnak, és olvasnunk kéne megtanulni? De mi lenne akkor az írás örömével?
Azt hiszem ez a probléma hasonló a tyúk és a tojás viszonyához. Hiszem azt, hogy minél inkább tud valaki írni, érti a mesterségét és a trükkjeit, annál inkább tud olvasni. És hiszem, hogy ez fordítva is igaz. Minél inkább értő és érző olvasó valaki, nagy valószínűséggel annál inkább színesebben és árnyaltabban fejezi ki magát az írásaiban és a beszédjében is.
Lehet, hogy előbb-utóbb a kreatív írás tanfolyam is a különféle főző-, nyelviskolák és önsegélyező csoportok keveréke lesz, ahová az emberek minden különösebb ambíció nélkül járnak majd el a közösség és a mesterek kisugárzása miatt? Bár így lenne! Hiszen milyen jó érzés addig érthetetlen könyvek és versek titkait megfejteni, önmagukról egyre többet és többet megtudni, és milyen felemelő egy nekünk címzett, nagy gonddal és odafigyeléssel megírt levelet, köszöntőt vagy akár verset olvasni. Nagy szerencse, hogy íráskészségünket fejleszteni sosem késő, mivel nem olyan horderejű kívánság, minthogyha valaki azt mondaná, hogy ő akar lenni a Nemzeti Táncszínház príma balerinája. A baj akkor kezdődik, amikor valaki elnérósodik, és mindenáron publikálni akar, mellé pedig virágesőt, tapsvihart és díjakat vár rögtön. Tudjuk jól kevés hiúbb és ambiciózusabb ember van az író embereken kívül. Minél hiúbb és sértődékenyebb valaki, általában annál törtetőbb is, a harsány dilettáns már távoltól felismerhető mindig az alázat hiányáról. Az igazi tehetség viszont hús-vér mesterek védőszárnya nélkül is valahogy utat tör magának. És az igazi tehetségnek talán mindegy is, hogy csak egy ember örül az írásának vagy egy egész ország.
