Ahogy Proust is sugallja Az eltűnt idő nyomában című művében, az emlékezés komoly feladat. Sokszor neki kell rugaszkodni, hogy úgy kapjuk vissza emlékeinket, ahogy a dolgok akkor és ott történtek. Még, ha pontosan már nem is lehet minden részletében visszaidézni azokat. (Takács Izolda londoni riportja)
Tanuló éveim alatt, 2004-ben látogattam el Londonba egy hosszabb európai út végső állomásaként. Akkorra már teljes jogú uniós polgárként róttam Európa-hazám városainak patinás utcáit. Magam mögött hagytam egy nürnbergi és egy párizsi megállót, majd Calais-nál vártam a kompra (ferry), hogy áttérjek Doverbe, onnan pedig egyenesen Londonba. Kocsival voltam egy jó barátom társaságában. Ha jól emlékszem, egy kora októberi hétköznap volt. Délután fél kettő. A calais-i kikötőben sok autó várakozott, szinte meg is telt a komp alsó tere. Felmentem a ferry éttermi részébe, és kellemesen elkávézgattam az út alatt. Ami fogadott, kis angol miliő, élre vasalt modor, gentlemenlike, kimért stílus.
Megérkezve a doveri kikötőbe, London felé indultam. Az angol-zöld, Wordsworth, Shelley és Shaw írásaiban megfestett tájat nézve „galléron ragadott” a szótlanság. Így utaztam, és késő délután megérkeztem a fővárosba.
„Már aznap este felé a Tower Bridge-en és a Big Ben környékén andalgok, keresem a sajátos londoni légkört. Sehol nem találom. Helyette valami monumentális üresség fog el. Egy szép európai várost látok sötétbe burkolva, elképesztő fényeket öltve. A London Eye fürkésző, de még semmitmondó tekintete tűnik fel előttem. Nézem az ismeretlen folyópartot. Gyönyörű szép, új és üres. Ez roppant nyugtalanító.”
Ma már tudom miért éreztem akkor ezt. Én is turista voltam, még nem ismertem a várost, csak a máza jutott el hozzám. Néma volt. S bár tolmácsként ott voltak az olvasott angol regények, mégsem érintett meg valódi légköre, csupán kíváncsi szemlélődést indított el. Legalábbis akkor ennyi volt.
Ahhoz, hogy szeretni tudjak egy tájat, egy várost, de nemcsak a pompája miatt, ismernem kell behatóan. Ismerni egy-két részletet. Egy-egy rést az épületek falán, egy helyi boltot, vagy antikváriust. Eötvös József Novella című elbeszélésében olvastam ilyesmiről: „legjobban érezve magamat akkor, ha vándorlásim közt régmúlt napok emlékeivel találkozom”.
Van olyan város, ahol elég turistának lenni, és van, ahol nem lehetünk elégedettek ennyivel. London az a város, ahol otthon kell éreznie magát minden európainak. Azt szeretem, amikor már egymagam fedezem fel a helyeket, az utcákat, a tereket, levetve az idegenséget, elmerülök a város atmoszférájában. Mondjuk kicsit angollá leszek, vagy, ahogy egy-egy kisebb francia városban franciává lehet az ember, ha akar, és akkor, ha van benne egy kis régi, poros romantika, és szeretné önmagához adni az új embert, aki francia vagy angol lett egy pár hétre. Akkor a visszatérés vágyával értem onnan haza Budapestre. Két évszakra rá, 2005-ben ismét kiutaztam és három nyári hónapot hagytam a megismerésnek, a megismerkedésnek.
Londont két részre osztom, a birodalmi múltú büszke angol városra, és a globalizáció szülte metropolisra. Magamban így ismertem meg, kétarcúnak vélem most is.
Tovább keresem az emlékeimet, de történetek helyett inkább apró kis mozzanatokat idézek fel, a helyszínek finom kis akkordjait. Érzéseket. Ha visszagondolok, még most is érzem az utcák, az egyes városrészek terjengő, sokféle illattal kevert bűzét, a gyorséttermek gyomorforgató kipárolgásait. Látom a metropolis színes kavalkádját, az Oxford Street örökké folyóként hömpölygő emberáradatát, Camden Town punkjait, és a híres piacát, a régi patinás épületek szomszédait, a modern üvegpalotákat és hallom a bábeli nyelvzavart: „olyan jelenség ez, melynek korunk figyelemre méltó tünetein való megtapasztalása ma éppoly szükséges, mint amennyire fájdalmas lehet”
Aztán, ha ezeket az új sztrátumokat lefejtem a királyi városról, és jobban a mélyére nézek, a réteg alatt ott rejlik sok olvasmányom színhelye, Thomas De Quincey Londonja, ahol a tömegben megannyi Anna veszik el, a Temze szelte büszke város, a nemesi London, egy volt gyarmatosító ország tiarája, a színházak atyja. S az otthon melegét érzem, azt a bizonyos genius loci-t, amikor a londoni ködöt megalkotó J. M. William Turner képei előtt állok a Nemzeti Galériában (National Galery) vagy a Tate Modern-ben.
„Nézem és nem tudok betelni a falón lógó festményekkel, a portrékkal, a ‘sok múltba hulltnak képmásával’, a csodás remekművekkel. Érzem, ahogy megnő a lelkem, akár egy szép zenemű hallgatása közben. Mindet közelebbről vizsgálom, érezni akarom az üveggel védett vászon auráját. Húznak maguk felé, átlépem a padlóra festett vonalat. Rám szól a teremőr, menjek hátrébb.”
A sok-sok kép és szín két óra után már tömény dózis a szemnek. Valami pihentető dolgot kell ilyenkor közbeiktatni, hogy utána ismét tiszta tekintettel tudjam őket vizsgálni, és elmerülni bennük. Egyébként esetleg fennáll annak veszélye, hogy „képtárbetegséget” kap az ember, ahogy Márai Sándor fogalmaz a Napnyugati őrjáratban.
Truman Capote Mozart és a kaméleonok című írásában olvastam az úgynevezett fekete tükörről. Melyben semmi mást nem látni, csak képmásunk misztériumát, melyet a fekete felület megvillant, „mielőtt belevész önmaga feneketlen mélységeibe….” Ilyen fekete tükröt használt Gauguin, Van Gogh, sőt Renoirnak is volt állítólag. Arra szolgált, hogy felfrissítsék vele a látásukat. „Új életre keltsék a színek és a tonális változások iránti érzéküket. Ha sokat dolgoztak, és a szemük elfáradt, úgy pihentek, hogy ezeket a tükröket nézték. Akár az ínyencek a lakomán, akik két rafinált fogás közt sorbet de citron-nal aktivizálják az ínyüket.” Vagy a parfüm választásnál is sokan használhatnak pörkölt kávészemeket, és azzal semlegesítik a szaglóreceptorokat.
Londoni vagyok, annak érzem magam, amikor hallgatom a lágy esőt, mely finoman kopogtatja meg az esernyőm vásznát, ha éppen van nálam. Szeretem az óceáni éghajlat esőjét, mely fátyolszerűen borítja be az útjába álló objektumokat, és az embereket. Nem futok az eső elől eresz alá, ha hirtelen ér utol, csak sétálok tovább a lány függöny alatt.
Mi nekem a város? Sok kép, sok festmény, nagy múlt, hideg elegancia, sok érzelemmentes köntösbe gyűrt igazi emóció, mely a művészetben, a légkörben, az épületek belsejében borítja be a résztvevőket vulkanikus erejével. Sok apró kincset rejt a város, a hatalmas birodalmi múlt emlékeit, és megannyi új monumentális csodát. Ahogy Poe idézi Byront, az angol költőt: „Nincsen nagy szépség, hol nincs valami különösség az arányokban.”
A Trafalgar téren találkoztam egyetemi professzorommal az ott töltött hónapok egyik hétvégéjén. Éppen családi pihenését töltötte az angol fővárosban. Nelson admirális, a trafalgari tengeri csata győztes hadvezérének szobra mellett várt. Egy teljes napig sétálgattunk, beszélgettünk. A Hampstead környékén lévő Kenwood Házat választottuk úti célnak, mert szinte lasszóval húzott bennünket az öreg Rembrandt önportréja.
„Gyönyörű Kelly-green színű angol parkokon át jutunk a kastélyba, ahol nyílt időszaki kiállítás van. Az ivor legtisztább árnyalatában pompázó szalonban megállunk a főszereplő Rembrandt önarcképe előtt, a professzor kezét háta mögött átkulcsolva tartja. Egy mestermű, egy igazi művész önarcképe, a híres kép néz le ránk, s felé nézünk mindketten, hosszúra elnyújtott perceken át, némán.”
Vajon azért szeretünk bizonyos műveket, és érezzük az erejét, mert annyiszor köszönnek vissza tankönyvek, művészeti lexikonok lapjairól, hogy már megtanultuk szeretni őket? Nem hiszem. A professzor ezután a következő szavakat mondta: „az igazi mesterműről nem kell beszélni az embernek. Erő sugárzik belőle, igazolja magát, nincs szüksége támogatásra.” Egyetértettem. A művészet olvasása mondhat sokat az értőnek, aki megtanulja másként olvasni, és mondhat éppen annyit, másképp, a csupán szemlélőnek is, de mond, mindenképpen beszél, és mindent elmond, mi vagyunk azok, akiknek hallgatnunk kell. Erről eszembe jut Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye, és annak egy jelenete. A festőművész nem akarja kiállítani a szép Dorianről festett képet. Amikor egyik barátja, egy igazi angol úr, Lord Henry Wotton megkérdezte Basil-t ennek mi az oka, a festő olyasmit mondott indoklásul, hogy abba a portréba túlságosan is betette önmagát. Mert a művész szerinte alkothat csodálatos dolgokat, de ne tegyen bele semmit a saját életből. Erre Nietzsche is azt mondaná, ami én vagyok, az egy dolog, és amit írok az egy másik.
Mégis a külvilág azt érzi hitelesnek, azt fogadja el a legjobban, ami személyes, amit a lélek alkot, és nem a puszta eszköztárait csillogtatja meg, hanem valamit, ami saját, ami hiteles, és ami kérdőjel nélkül mutatja meg magát az alkotót a tehetség és a kreativitás által. Frida Kahlo képeit nézegetem éppen. Ő beletette magát alkotásaiba, lecsupaszítva lelkét, behatolva annak legmélyebb bugyraiba is. Majd, ahogy nézem ezeket, úgy leszek egyre nyugtalanabb. Mert a művészet engem felkavar, nem nyugalmat áraszt, hanem megráz. Él és élővé tesz. Nincs benne sem harmónia, sem kommersz szépség, sem kommersz szenvedély; a nyugtalanítóan tökéletlen szépséget ábrázolva válik számomra tökéletessé.
Következő állomásunk a Highgate temető volt, ahol maga a nagy Karl Marx fekszik nyugodtan, mindössze 5 fontért megzavarhattad egy pillanatra nagy nyugalmát, egy letűnt és elfeledni kívánt eszme képviselőjének.
Egy régi, keverve egy új világgal, és más világokkal. Korábbi gyarmatainak új gyarmatává lett város. Ez is lehet jó, szép, egy globálisabb tér, egy összhang a sokból. „… pontosan tudnunk kellene, mekkora is egy ember, egy nép, egy kultúra plasztikus ereje: arra az erőre gondolok, amivel valami sajátosan növekszik magától és magából, ami elmúltat és idegent átformál és bekebelez, sebeket begyógyít, elvesztetett pótol, széttört formákat önmagából formál újra.” (Nietzsche)
Majd történik valami, a lakás környéke, ahol tartózkodtam King’s cross mellett, egyik színhelyévé vált a londoni 2005-ös júliusi terrortámadásnak. Akkor és ott a félelem szülte, új légkörű metropolis született meg.
