Reménykedve lebegteti a pálinkás üveget a kalapárus a nagyobb bevétel reményében. Hány fokos ez a pálinka? – hangzik el a kérdés, reménykedve, csak meghaladja azt a kutas huszonklilencet. (Bánhegyi Gábor erdélyi riportsorozata)
Fixírozom az üveget. Van idő, csak az egyik pénztár működik. Működhetne mindkettő, de itt, Maros és a Hargita határán mintha tombolna a mediterrán vérmérséklet. Sokezernyiek itt a Patópálok, mi tagadás, jó köztük, mutogathatnék szertetárt karral mindükre, látod életem, bárkit fogsz ki közülök, ugyanazt a mentalitást kapnád. Hova siessünk, az üzemanyag már a kocsiban, a pénz még nálam, pár percnyire gazdagabban mint öt perccel előbb voltam a már és a még közötti mezsgyén. Műanyag hatása van ennek a pénznek, nehezemre esne rá azt mondani, a román papírpénz, kíváncsi lenék füstjére, hasonlatos vajon ez ahhoz, amit mi annak idején bűzbombának neveztünk.
Nagyon fogyóeszköz volt akkor a pingponglabda, betonasztalon ütöttük tavasztól télig minden áldott olyan nap, amikor legalább ketten összeverődtünk ott a háromemeletes téglabérházak karéjában. Hamar repedt az általunk kaucsuknak titulált golyó, amikor már megült az asztalon, két ujjunk között pörgettük, tenyér alatt morzsolgattuk, kerestük a repedést. Ha megtaláltuk, hát minek a tétovázás, apró fecnikre szabdaltuk, becsomagoltuk a sztaniolpapírba, erre a célra gyűjtöttük az Ursulás bocicsoki papírját, de a sportszeletes is jó volt, a szebb darabokat hüvelykujj körmével simítottuk egyenletesre, semmire sem volt jó, legfeljebb könyvjelzőnek, de gyűjtöttük. A szakadtakat zsebre vágtuk, reccsen majd az a pingponglabda, legyen mibe bugyolálni. Csak egy pici darab ficánkolt ki a sztaniolból, azt perzseltük gyufával, fülünket tettük a „bomba” fölé, nagyon szépen sercegett ott bent a katlanban, majd nagy lendülettel rátapostunk és dugtuk az orrunkat a füstfelhőbe. Nagyon szerettük ezt a kesernyés szagot, néha azért csapdostuk nagy erővel a tenyereseket a túloldalra, repedjen már az a labda, három napja bűzbombáztunk utoljára.
Elmúltak már a kísérletezős idők, komolyan fel sem merült, hogy lángcsóvát kéne érinteni valamely pénz csücskéhez, csak simításból érezhetően műanyagos az egész, de szinte biztos, meg sem közelítené a bűzbomba füstjét, akkor meg minek.
Még mindig fixírozom az üveget, olyan mint egy üvegkulacs, kék üvegből, jelképezi az áfonyapálinkát. Annyira, rá is van írva az üvegre nekünk, magyarországi és minden országbeli magyaroknak nagyon magyarul, de annyira nem, hogy turulmadár tartsa erős karmai közt az áfonyát, amelyből sajtolja a cefrelét, miből erjed majd az a jó pályinka, amelytől búsul az magyarnak cifraszűrös lelke, beste világ, de kibántál velem, na ennyire azért nem. Ez pálinka. Kék üveg, anyagában kék, nem beltartalom okán, ha fordítva lenne, nem maradt volna levegő az üvegben, az pedig kell, mert a gőz lefeszítené azt a hajlékony könnyűfém csavarót. Ennyit tud. Amennyire fixírozom, ennyit se, mert pálinkát inni szokó ember lesi a százalékot. 29, enyhe félmosoly rándul, még nem is a szájszélen, csak ahogy a tüdőből kiáramló levegő csiklandja az ádámcsutka belsejét, amitől kiböffenhet a kacagás, vicces emberek ezek a székelyek, már majdnem azt hittem 29, duplája lesz annak, hogy markoljuk az első kortytól a szék karfáját, ebbe aztán belepárolták a hegyoldal által felfogott napsugarakat, az őstalaj éltető erejét, a hajlékony vesszők által óva védett gyümölcsök teljes aromáját, a havasok oldalain lezúduló áldó szelek szeretetteljes leheletét. Öregszik a szem, tréfálja viselőjét, emeljük hászen közelébb azt az üveget. Biz sokadszori olvasásra sem akar az a 29 szaporodni, még csak bővülni sem. Diszkréten nézzük a hátunk megett lévő pultokat, nem kaccantjuk szembe a házigazdákat, visszafordulva már csak egy elégedettnek tűnő mosoly marad. Az lehetett bizonyosan, mert a pénztáros kereskedőszeme vásárlási szándéknak kódolta általam unaloműzésnek szánt barátkozásomat a kék kulaccsal. Hozzá szeretné még ütni, elhárítom. Állnak még mögöttem, így nem mondom neki, volt már három évtizede is annak, amikor a legjobb barátommal a Balaton déli partján döntöttünk úgy, nem palacsintázunk most, hanem kihasználva, kívül vagyunk a tábor kapuján, felkeressük a boltot, istenesen bevásárolunk egy kétdekást és a szervezet részévé tesszük azt. Császárkörte volt az, ragacsos, nyúlós, émelyítősédes, nagyon kemény sárga, hasonlatos a hosszú láz utáni sűrű vizelethez, hidegnek sem volt igazán mondható, sietni is kellett, mert amerre néztünk, ott mindenütt közterület volt. Na az volt 25 fokos, de nekünk elég volt az, nem szokta még a szervezet az alkoholt, igazán a pípünk sem volt oda érte, de barátom vagy, vagy nem vagy a barátom? Alig értünk vissza, már magához intett a fizikatanárnő-párttitkárnő: Te ittál? Nem De! Nem. Dehogynem! Dehogy. Na jó, elmehetsz. Fizikatanárnő-párttitkárnő sétált egyszer a folyosón. Hideg, esős novemberi délelőtt volt, szürke felhők vonultak a város felett, a szél alig mozdította a lehullott gyertyánleveleket az udvaron, majdnem teljesen takarta a levélszőnyeg a sötétvörös salakot, még Ispán kolléga az alattunk lévő évfolyamból is nyugodtan elmehetett előttünk, nem dörmögtük felé sistergősen megnyomott essekkel a Ludas Matyiból amúgy Döbrögiesen: Üssssspááán!, ami miatt szerencsétlen néha inkább csak a következő óra elején kérte ki magát, hogy össze ne pisálja magát, Ispán, Ispán, hát neked nem volt elég a szünet? – kérdezte ilyenkor szemrehányóan az adott tudomány felkent átadója. Sétált hát a fizikatanárnő-párttitkárnő a folyosón 143 centije összes öntudatával, mikor megállt előtte a csontsoványságának megfelelően hórihorgas biosztanár: Hédikém, szeretnék kérdezni tőled valamit! Fizikatanárnő-párttitkárnő felemelte fejét a hang irányába, orrnyergén feljebb tolta szemüvegét, az osztálykönyvet a hóna alá igazította, fehér köpenyének alját lesimította, majd megkérdezte: Mint párttitkártól, mint kollégától, vagy mint nőtől? Az élettani tudományok meglehetős ismerője már túl volt a kémiaszertár háromszori meglátogatásán (szerencsétlen Comba egyszer véletlenül a rosszabbik lombikot hozta be a kísérletre, Umpappa lenyomott neki egy sallert és visszazavarta: „Vegyigyümi volt benne, amikor visszavittem, belekóstoltam” – mesélte a szünetben röhögve Comba), bátor volt már és – mint látni fogjuk – meggondolatlan a tanerő, sátáni vigyor futott végig szépnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető arcán és annyit mondott: Tudod mit Hédikém? Elmész te a picsába! – és otthagyta az ideológiailag, szakmailag és erkölcsileg egyaránt vérig sértett tanerőt.
Mindezt nincs idő elmondani a kút alkalmazottjának, illusztrálandó, 29 fokos „lónyálat” illetlenség pálinkának nevezni, mifelénk a Hegyalján 50-nél kezdődik az, amire ezt már ráillesztjük, ha az első korty nem karcolja a gégét, a többit már le sem nyeljük.
Ez akasztja meg Korondon is az üzletet. Megvan a kalap, amire vágytam. Közel száz bazárt végigjárva csak itt, csak most. Kettővel korábban majdnem meginogtam, mondom, nem ilyen karimára vágyom én, hanem olyanra, ami a kezdetének vonalától folyamatosan szélesedik még lefelé, mint a Szajuz hajtóművének fúvókája, azon múlik, hogy van szoktatva, vágja rá kapásból az eladó, hiteltelennek látszik, amit mond, sombreróból sosem szoktatnak Girardi kalapot, csákóból sem lesz ráhatással cilinder, hát az inogtatás lendülete tovább visz egészen a gyöngyszem felé. Annyira meghat a találkozás az igazival, hogy a lánykérés után nincs alku a hozományról, ha annyi az annyi, legyen az annyi. Jó vevőnek tart az árus, látja képemen az elégedett vigyort, ilyenkor a kuncsaft nincs még egészen újra éberségénél, rá lehet küldeni az árukapcsolást. Áfonyapálinkát nem akar? – mutatja a petpalackot, amelyben a kánikulai félhomályban már langymeleggé vált piszkosfehér lében úszkál pár szem bogyó, úszásirányának ellentetjét mutató mélyvörös csíkokkal, melyek halványulnak gyorsan de nem szélesednek mint a kondenzcsíkok, melyeket még ma is megcsodálok, mikor kertünk felett szállnak a gépek a Budapest – Moszkva vonal mentén. Ebből Budapest szinte biztos, ha Kassa felé mennének, orruk nem kissé dél-nyugatra, hanem kicsit észak felé mutatnának és már ereszkednének, közel a reptér, a Szlovéniából hazatérő katonai gép pilótája is ezt gondolta, amikor a gép a Borsó-hegyen beleakadt a fenyvesbe. Moszkva nem biztos egyáltalán, de annak a vonalnak a mentén az az igazán nagy város, de nem is fontos ez a kondenzcsíkon való álmélkodások idején, elég a gondolattal eljátszani és akár elképzelni, ül-e valaki a gépen, aki letekintve az onnan hangyapöcsnyi falura, azon gondolkodik, ej hát vajon kik élnek lent ezen az innen aprónak tetsző településen, derék, dolgos emberek, akik hiszek a mindenhatót, nem csalnak adót, nem örülnek más kárának, szeretik a csigatésztás húslevest és késükkel keresztet rajzolnak a szegetlen kenyér laposabbik felére, ahogy atyáik tették, mikor még a nagyanyjuk otthon sütötte a családnak való kenyeret gondosan érlelt kovásszal. Reménykedve lebegteti a pálinkás üveget a kalapárus a nagyobb bevétel reményében. Hány fokos ez a pálinka? – hangzik el a kérdés, reménykedve, csak meghaladja azt a kutas huszonklilencet. Nem tudom – hangzik a válasz annyira őszintén, hogy majdnem megveszem azt a petpalackba aljasított bizonytalan eredetű és alapanyagú színesített párlatot. Azonban győz a nemes pálinka szeretete és bár sajnálom a rongyokba burkolt menyasszonyt, ez a lagzi elmarad.
758 útikönyv, térkép kedvezménnyel:
