Rég lejárt a konvencionális nyaralások divatja. Adrenalin kell, mindenáron; megyünk vad vizekre, hófödte hegycsúcsokra – pedig az izgalmak a legmegszokottabb helyeken is megszerezhetők. Csak vigyünk magunkkal hat kamaszt.
A cél, hogy – ha már átrepültek az óceánon -, minél többet lássanak a Vén Kontinensből az amerikai kuzinok. A terv grandiózus: 18 nap, 3900 kilométer, 5 állomás. Hat kölök, négy saját, és a két unokatesó, akiket eddig csak fényképen láttunk. Sátrak, matracok, szemöldökcsipesz, fájdalomcsillapító; mi kellhet még?
II. Hegyek között, völgyben
A Kicsi NYPD-s bézbólsapija a Gorges du Loup-viadukt pillérén pihen. A Kicsi zokog, ez volt a kedvenc, a kölykök és Apa szerint simán le lehet mászni érte, alig húsz méter. Az Amerikai Fiú mellettem érvel, szerinte is veszélyes vállalkozásnak tűnik, én pedig már kiabálni sem tudok. HA valaki lemászik, AKKOR, kezdem a fenyegetést, de nem tudom befejezni, nem mászik le senki, nem és kész. A sapka és a pillér alatt még van százötven méter sziklaszakadék, én szétroncsolódott koponyákat emlegetek, a merészek szerint egyszerre vagyok beszari és önző, de az anyai „nem és kész”-szel nem lehet mit kezdeni, kanti kategorikus imperatívusz nem bír ilyen erővel.
Azonnal mindenki vissza a kocsiba.
Pengevékonyra szorított szájak és a kicsi hüppögése több tucat kilométeren keresztül. Azért a Pont du Loup-i Florian csokigyárba bemegyünk, nagy kedve nincs senkinek, de legalább történik valami. Áldott legyen a csokoládé és az ő hangulatjavító hatása: a manufaktúra történetét még jeges érdektelenséggel figyeljük, de mire végignéztük a gyár minden munkaterületét, és végigkóstoltuk minden termékét, végzünk a haraggal is. Kis kézszorítások, csendes ölelések.
Az elkövetkező két óra csendes majszolással telik a kocsiban, köszönhetően a kedvezményes csokivásárlási lehetőségnek.
Késő délután érünk a Castellane-i kempingbe, a sátrakat már fél órán belül fel tudjuk állítani, marad idő, hogy mutassunk valami szépet a Kuzinoknak. Iránya Verdon-i kanyon (Gorges du Verdon) legszebb kilátópontja, alattunk a Pointe Sublime, ahol a folyó eltűnik a négyszáz méteres, függőleges sziklahasadékban. Lélegzetelállító, fantasztikus, döbbenetes, ilyeneket mondunk, nyilvánvaló, hogy ezek a jelzők vérszegények, de senki nem tud jobbat. A Lány viszont lelkesen mutogatja a hegységképződés különböző fázisait, vetődés, gyűrődés, alábukás, közép idei mészkő. Még hogy haszontalan a középiskolai földrajz.
Sötétben indulunk vissza. Igen, holnap alhattok, ameddig tudtok, kora délután meg canoning. Na nem a verdonon, az kezdőknek nem való, egy mellékfolyóra megyünk, Jambron a neve, kisebb, lassabb, biztonságosabb a dolog.
A nagyobbaknak zsenánt a kisebb, lassabb, biztonságosabb, de nincs apelláta. A neoprén hacukából kényelmes hátizsákot hajtogatunk, abba kerül a sisak és a beülő, Morgan szerint csak fél óra az út a parkolótól a folyóig. Morgan a túravezetőnk, asztrofizikából van PhD-je, de leginkább extrém sportokat oktat, nyáron canoningot meg sziklamászást, télen hegymászást. A Kuzinok kezdik megszokni a gyaloglást, lelkesen caplatunk a völgybe le, aztán egy csendes patak mellett magunkra rángatjuk a búvárruhákat, és némi biztonsági fejtágítás után elindulunk a patakban lefele.
Legalább ötven méteren keresztül nem is olyan nagy szám a canoing. Aztán elkezdődik. A völgy szurdokká szűkül, a csendes patak rohan. Az egyik szűkületben csecsemőpózban sodródunk lefele, aztán ugrunk három méter magasról, de ez még csak a bemelegítés. Szinte függőleges falon mászunk felfele, harmincméteres, évszázezrek alatt kivájt kőcsúszdában száguldunk sikítva. A klausztrofóbiások nem boldogok, amikor át kell mászni egy három-négy méter hosszú, alig fél méter átmérőjű alagúton, de utána jön a nagy ugrás, van hat méter is, megérte, meg egyébként sem lehetett volna másfele menni. Soha nem voltam még ilyen izgalmas helyen, mondja az Amerikai Lány. Felmászhatunk még egyszer?
Két óra adrenalinrészegség után támolygunk vissza a parkoló felé, Morgan hosszan dicséri a gyerekeink bátorságát és állóképességét (pedig a szülők is feljutottak mindenhová). A fantasztikus állóképességű fiatalok azután három és fél perc alatt szundítanak el testületileg a kocsiban, amit a szintén fantasztikus állóképességű szülők ugyebár nem tehetnek meg, mert vezetni is kell valakinek.
Kínai zacskós levesnek akkora sikere még nem volt, mint ezen a délutánon. És mindenkinek van kedve még egyszer lemenni a Verdonhoz, most nem a kilátásban gyönyörködünk, hanem a Pointe Sublime-nél nekivágunk az ösvénynek, ami a kanyonba vezet. 1915-ig senkinek nem sikerült átkelni a szoroson, ’35 óta viszont nem veszélytelen, de járható utat épített ki a francia túraszövetség. Az út tizenöt kilométer, több kilométer vaksötét, sziklás alagútban vezet.
A kamaszok nekiindulnak, most Apa a pásztorkutya, én maradok a folyóparton. Csend, végre. Már szürkül, senki a környéken, a sziklák felett holló köröz, átellenben hegyi kecskék, lábam alatt hangyaút. Vagy egy óra, mire visszatérnek vizesen és sárosan, maradjunk még, könyörögnek, aztán lelkesen dobálják a kavicsokat a vízbe, amíg látnak. Vaksötétben botorkálunk a parkolóig.
A fantasztikus állóképességű ifjak zombiként támolyognak be a sátorba. Mi még kinyitunk egy üveg bort és elkészítünk harminc szendvicset, és bepakoljuk a kocsit nagyjából, hogy hajnalban csak a sátrat és a gyerekeket kelljen összeszedni. Kilencszáz kilométer vár ránk, és az út végén a Fény Városa.
Az előző rész: Europa Extreme
Útikönyvek és térképek kedvezményesen:
