Uram, megkérhetném, hogy verje be ezt a szöget a falba? – Észak-Korea, Japán, Svédország – [Nógrádi Gábor írásai]

Észak-Korea

– Elvtárs, megkérhetném, hogy verje be ezt a szöget a falba?

– Szöget a falba?

– Igen, ha megtenné…

– Van engedélye, elvtársnő?

– Engedély…?

– Hogyhogy?! Maga engedély nélkül akar szöget verni a falba?

– Bocsánat… Nem tudtam, hogy engedély…

– Az engedély nem tudása nem mentesít a felelősség alól, elvtársnő!

– De hát csak egy szög…

– „Csak egy szög”? Mit gondol, elvtársnő, mi lenne, ha mindenki „csak egy szöget” verne a falainkba? Huszonkét millióan vagyunk drága hazánkban, amit kedves vezetőnk, Kim Dzsongun elvtárs repít a boldog jövő felé! Huszonkétmillió elvtárs, huszonkétmillió szög! Maga gyilkos sündisznót akar csinálni virágos bölcsőnkből?

– Dehogy! Én csak egy… Csak egyetlen…

– Sajnos, ezt nekem jelentenem kell, elvtársnő! Neve?

– De elvtárs…! Elvtársam…! Én… Én csak… Én csak Kim Dzsongun elvtárs arcképét akartam felakasztani a szögre!

– Hogy…? Hogy őt? Az arcképét…? Ja, hogy ide?

– Igen, elvtársam, pontosan ide! És Ön megtagadta, hogy ebben segítséget nyújtson nekem. Kifejezetten ellenállt a szög beverésének, ami kedves vezetőnk arcképének felakasztásához elengedhetetlen tényező! Sajnos, ezt nekem jelentenem kell. Neve?

– De hát, elvtársnő… Én nem tudtam…

– Csakhogy a tények nem tudása nem mentesít a következmények alól ugyebár, ugyebár!

– Persze, persze… Bocsánat… Természetesen beverjük azt a szöget kedves vezetőnknek. Már verem is! Így és így…! Tessék! Áll, mint Csindzsuban a gyerek – ha mondhatok ilyet. Hehe! És ha kérhetném, maradjon köztünk ez az aprócska… ez a félreértés.

– Persze, hogy… Elvégre szomszédok vagyunk, elvtársak vagyunk.

– Ó, köszönöm! Köszönöm, elvtársnő! És ha megengedi… tegnap a fiamtól kaptam egy kis cukrot a teába… Este áthoznám…