Pihenni kell a tónak. Kedves nő a pénztáros, kérdésre rögtön válaszol, talán még örül is neki, ez a Lacul Ursu heliotermikus tó, a sok benne mozgással kavarjuk a rétegeket, pihentetni kell. Ezt ismerem. Hegyaljai borász barátom mondja, ő egy hordóból három bort is kimer. (Bánhegyi Gábor erdélyi riportsorozata)
Azt írja az információs tábla, erre van a Petőfi park, hát odamegyünk. Akkor is odamennénk, ha Eugéne Ionesco park volna, ülni akarunk. Szováta már az a rész Románia belsejében, ahol több a román felirat, mint a magyar. Az üzletekben pillanatok alatt váltanak románról magyarra, ha köszönünk. Még beljebb, a Hargitán már vadászni kell a román feliratot. Igaz, a rovásírást is, a székelyeknek ez valahogy nem annyira fontos, nekik elég, hogy ők itt magyaroknak érezhetik és élhetik magukat.
Bocskai Vince szobra mentes attól az ábrázolástól, amely a vagy 1844-ben vagy 1845-ben készült dagerrotípián megmaradt. Ez a Petőfi durcás, megbántott, arra az osztálytársamra emlékeztet – nevezzük Pistinek –, aki ötödikben került hozzánk, és minden tanévben üzembiztosan kétszer sírt. Egyszer év elején, egyszer pedig a végén énekórán, amikor egyéni produkcióban kellett számot adni karakteresnek ritkán nevezhető énektudásunkról, amelyben nem a művészi megjelenítés, hanem inkább a lexika lett volna az, amelynek domborodnia kellett volna. Erzsike néni először felkészületlenül futott bele – később ő is dacosan egyre hitte, majd kinövi – Pisti (ha már így nevezzük) dacos hallgatásába, ahogy nájlonköpenyének alját morzsolgatva először meredten bámulta lehajtott fejjel a pad felső széle közepén az egykori tintatartóknak, akkorra már funkcióját vesztett lyukat, ami miden padot díszített az énekteremben. Azt a likat Lacival (őt nevezhetjük Lacinak, nem játszik jelentős szerepet a történetben) együtt helyeztük más dimenzióba. Tízfilléresekkel lőttünk rá, az egyetlen szabály az volt, csak mandinerről érvényes a gól, a pénzdarabnak először a pad felső peremét kellett érnie. Feszült figyelmet és sokoldalú koncentrációt igényelt a művelet, itt vehettem hasznát először és utoljára a gombfociban sokat gyakorolt pöckölés művészetének. Pisti nem vett részt ebben a küzdelemben, megátalkodottan nézte a padot, de már nem Erzsike néni unszolásával küzdött, hanem szájának remegésével, szemgolyójának fokozatos elvörösödésével, könnyzacskóinak egyre szaporább ürülésével, majd eljött a pillanat, amelyet már előre tudtunk, megremegett Pisti válla a kék nájlonköpeny alatt, leroskadt a padra és csak a csend maradt, amit megszakított szabálytalan hüppögése. Névsor szerint haladtunk, a nagy F-nél már Pisti sem rázkódott, csak vászonzsebkendőjével itatta a szemsarkaiból még kibuggyanó utánpótlást, ha jól emlékszem, addigra már hét-négyre vezettem, tizenegyig tartott a játszma, aztán jöhetett a visszavágó, nagy volt a létszám, azt a kort értük, amikor minden szilveszterkor Hofira röhögött az ország.
Pistivel 1989 decemberében találkoztam a Forinton, mindketten túl voltunk már a főiskolán, karácsonyi ajándékok után rohangáltunk. Persze, hogy semmit sem változtunk, a legjobb fotóbolt sem képes úgy öregíteni, ahogy együtt öregszünk egykor ismertjeinkkel, a ráncok közt is meglátjuk az egykori óvodást. Szántunk egymásra néhány percet, a romániai forradalmat taglaltuk. Főleg Pisti, aki természetesen katonatiszt lett, hát hiszen akkor került hozzánk, amikor apját városunkba vezényelték. Járt-e Pisti az azt követő három évben Szovátán, innen nehéz eldönteni, de ez az 1992-es Petőfi nem Petőfi, ez a Pisti, mondom, miután egy egész kürtős kalácsot majszolgatunk el a téren ülve (vajon kire hasonlít ez a Petőfinek látszó szobor?), szabadon kellett nagyon asszociálni, amíg kijött a végeredmény. Naponta sétálunk el arra, szevasz Pisti! – mondom neki gondolatban mindahányszor, látod-e, még itt és ekkor is van egymáshoz valami közünk. Pisti nem szól, dacosan néz lefelé, nem is lát. Nyugi srác, ha akarod, énekelek helyetted is, nekem sincs jó hangom, de engem nem zavar.
Mindez már a tó után van, hát azért jöttünk ide leginkább. Nem, engem leginkább Farkaslaka hozott, de valójában a kamasz vett rá, jöjjünk, ő pedig türelmetlen. Ha ez gyerekuralom, hát legyen, határán van már annak, lebegünk a tóban, egy kis közép-európai Holt-tenger, kicsit kisebb, kicsit kevésbé sós, de ez is csak vállig enged süllyedni, nagyon kell ebbe akarni a fulladást, jó parafadugót játszani napi közel hat órában, miközben cáfoljuk a dugólétet a kamasztitkokba való apró belesegetésekkel, rögtön mellépasszintva a több mint harmincéves akkori problémákat, hasonlóságok, különbségek keresgetése, megy az idő, jó a társaság, zömmel magyar és román szó. Lacul Ursu ízlelgetjük, bumfordisabb ez a magyar változatnál, szeretjük a medvéket tipizálni, pedig jámbor állat, kerüli az embert, amíg lehet, szerencsétlenségünk, hogy nincs mimikája, farka kurta, füle apró, nehéz látni rajta a hangulatváltozást a nem érdekelsz és a vérszomj között, félünk hát tőle, mint a farkastól, aki pedig kőpontosan kommunikál mindent, nehéz bizalmába férkőzni, irigylek is érte mindenkit, kinek már sikerült és fog, kristálylogika alapján működik, mióta kétszemélyes falka vezére voltam Ronnie mellett, jó lenne újra kipróbálni, de ezt itt a Lacul Ursuban nem fog menni, lassú mozdulatokkal haladunk valamerre. Az iránynak ebben a közegben nincs jelentősége, sokan vagyunk, kölcsönös jóindulattal szemléljük egymást. Itt nincsenek jó úszók, béna kezdők, fukszokat villantó hurkás tarkójúak, klottgatyából két csirkefehér lábszárat lógatók, leginkább az a réteg verődik ebbe a közös pocsolyába, aki ezt még megengedheti magának, nincs okunk nézni se fel, se le, szem a szembe, majd kimászunk önként egy kicsit a fadeszkázatra. Fürdőház, a békebeli, oldalt kabinokkal, akinek szüksége van rá, bemegy átruházkodni, a placcon hagyható minden egyéb, kicsi ez a közösség viszonylag, szórtan vagyunk a parton, ami már a mély fölé nyúlik, szemről ismerjük szomszédainkat, senki nem kíván az auránkba lógni. Szeretünk itt lenni, megnyugtató.
Háromnegyed egykor Dzsoko Roszics, a magyar importbetyár kissé öregedő, de még igen jó karban lévő leszármazottja terelgeti nyáját, irányban evez ladikjával, lapátja egyenletesen, fokozatosan, akárcsak mintha függvénytoposz lenne a fán, Attila barátom mondta még zsenge gimnazistaként számára teljesen értelmezhetetlen ábrára, szigorúan monoton kackiás, nem kapott érte ötöst, ellentétben örök Deszőnkkel – aki csak ezért kapta ezt a nevet, mert kiszúrta, a lépcsőházunkba a gyönyörű rondírással vésett lakónévsorba a srévízavé alattunk lakó Dezső bácsi nevét Deszőnek írta a grafikus –, aki reménytelen küzdelmet folytatott az orosz nyelvvel, ezért amikor a mentőkérdést megkapta ballagás idején az ábra előtt, melyen kisfiú volt látható, aki lélekszakadva, de arcán boldog mosollyal fut a boltba be, igazolva a tételt, miszerint van olyan pillanat, amikor a vágtázó ló egyik lába sem érinti a földet, hát rohant a kétdimenziós fiú a kétdimenziós tejfölért a kétdimenziós sematikus boltba, melyen kissé háromdimenziósnak szánt térszerű ábrázolással ott sütött felénk csupa méretaránytalanul nagy betűkkel: Univermág, amire rámutatva a végletekig elcsigázott tanerő (aki ekkor még nem is tudta, nem telik innen számítva egy évtized sem és átképzett angol tanárként mosolyog majd a diploma átvételekor a kamerába) megkérdezi tudatlansága teljes fölényébe burkolózott Deszőnket: „Kudá igyot málcsik?” Desző arcán villámütésszerűen szalad végig a felismerés, a bizonyossággá vált sejtés, együtt énekli ő velük a gaudeámuszigiturt, maturálhat, elindult már a tüdőből az a levegősugár, amely remegtetve a hangszalagokat a szájüregben akadályokon át fogak kerítésén átszökkenve rebegje az egyetlen helyes választ, amely nyelvtanilag maga a tökély, még ha az elsődleges jelentés nem is fedi teljesen a remélt tartalmat: Dá, málcsik igyot kudá! A szovátai Dzsoko Roszics hasonló köszönő viszonyban van az orosz nyelvvel, mikor moldávoknak magyaráz, a bójákkal tarkított kötél nem tetszés szerint értelmezendő, az egy világos szabály része, hosszú monológjának végére hozzábiggyeszti: Ponyemáju? Ez magyarra fordítva teljesen rendben lévő, a hatalom szól itt, ha én értem, akkor elég az, a moldáv még gúnyolódik tessék-lássék, de mit ér az, ha nincs hozzá közönség, egyre kisebb lendülettel vihog, ponyemáju, ponyemáju – mantrázza egyre múló meggyőződéssel, miközben a part felé araszolunk, mint egy sarkaiból kivetkőzött medúzatelep.
Pihenni kell a tónak. Kedves nő a pénztáros, kérdésre rögtön válaszol, talán még örül is neki, ez a Lacul Ursu heliotermikus tó, a sok benne mozgással kavarjuk a rétegeket, pihentetni kell. Ezt ismerem. Hegyaljai borász barátom mondja, ő egy hordóból három bort is kimer. Az alján kicsit seprűs, tetején kicsit magasabb az alkoholtartalom, középen pedig saját aromájában semleges. Mindezt csak az igazán hozzáértők veszik észre, teszi hozzá, de attól még így van. Plasztikus ember a hegyaljai, így érti igazán meg a Lacul Ursut, ettől egy kicsit személyes ismerőssé is válik. Van idő a parton heverészni. Pericol de alunecare – hirdeti a felirat, ismerős fordulat a nagyon régebben minden vonatablak mellett olvasható E pericoloso sporgersiből, gyengébb csövesek jöttek a második üveg almabor közben azzal a szöveggel, ezzel a digó dumával fel lehet szedni csajokat, egy kis újlatin fíling, eljátszani a gondolattal, talán itt is úgy ejtik, álunecááááre, ahogy egy toszkán faluban szökne ki a dallam a vidám szőlőműves ajakáról, Vasile apó segédje két nap múlva este elárulja, dehogy, enyhén palócos rövid á hang az az utolsó előtti szótagban, a románok nem nótázzák az újlatint, ki hitte volna, közel az ötvenhez lesz még illúzió, amivel le lehet számolni, kis illúzió, nem is fáj egy cseppet sem, az illúziók mostantól majd a kamaszomnak fájnak, óvni nem óvhatom tőlük, célom csak az lehet, ne dobjam lehetőleg egyik elé se.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
