Pénztárcája nem volt és kétszázezer forintnál kevesebbel nem lépett ki az utcára. A hitelkártyás fizetést az amerikai munkásosztály szokásának tartotta. (Borszéki Boglárka írása)
Ő volt az egyetlen, aki még a felüljárón sem mert átmenni, de ő volt az első, aki egy hatalmas tigrisfejet tetováltatott a jobb vállára. Tizennyolc évesen szűz volt még, vézna, és hadarva beszélt, ha mégis megszólalt. Védtelen fiúállatka volt, amíg velem nem találkozott. Ötven volt, amikor mindenét elveszítette. Egy táskával jött, benne néhány teáskanállal és könyvvel. Ez volt nála, én meg rákérdeztem, hogy volna-e még egy palacsintasütő is valahol az alsónadrágok alatt, de akkor megpróbált rám szólni. Hagytam neki, hogy ne kelljen annyit várnom a felnövekedésére, elvégre így is harminc év késésben van, én sem vagyok fiatal, gyerünk, gondoltam, tegyél meg minden baromságot, közben próbálgasd magadat, legyél szigorú, érezd, hogy van hatalmad és erőd, még az asztalfőn is te ülhetsz, elkezdheted az evést, és csak akkor nyúlok a kanalamhoz, amikor te már a második falatnál tartasz. Féltem, hogy visszaél vele, kétszer meg is tette, de jobban tudok tűrni, mint félni, legkevésbé pedig elveszíteni. Valakit. Valamim sokáig nem volt. Ahhoz nem tudtam megtanulni ragaszkodni. Nem úgy, mint ő. Harminc volt, rózsadombi házzal, városi terepjáróval, sportkocsival, vitorlással, csupa márkás holmiban, szép feleséggel és szép gyerekkel. Sok ezer forintért vett kávékapszulákat valami csodamasinába, amiből reggel egy perc alatt olasz kávét ivott. Na persze, az olaszok sosem innák ezt a szart, főzik a kávét, mint mindig, kell annak a gőznyomás. Ráadásul, ha vendégek jöttek, eldugta a kedvenc kapszuláit, nehogy azt igyák meg, ezt mesélte. A hiperkávé után bement az irodájába, de rá sem nézett a képre, amit a titkárnője évekkel azelőtt az asztalára tett, ahogy a szappanoperákban látta, hogy az üzletemberek a családjuk képére nézve könnyes szemmel merengenek ebédidőben. A nő hinni akart a gazdag üzletemberek érzékenységében. Ő viszont ilyet sosem tett, sem ebédidőben, sem máskor, ráadásul azon a képen a gyerek még másfél éves volt, és azt senki nem vette észre, hogy közben tizenhét év telt el úgy, hogy lecserélték volna a keretben a fotót. Milyen kár, milyen kár, ismételgettem magamban, amikor a kérdéseimre felelve nem értette, miért pont azt akarom tudni, hogy még akkor is a fia kis kori képe volt az asztalán, amikor már az első autóját fizette. Már hitelből. Pénztárcája nem volt és kétszázezer forintnál kevesebbel nem lépett ki az utcára. A hitelkártyás fizetést az amerikai munkásosztály szokásának tartotta. Még akkor is, amikor a sokadik nagyobb összegű bankhitelből tette mindezt, és amikorra már egyetlen pénzintézet sem állt vele szóba, mert nem volt szabad fedezete. Igazán sosem volt gazdag, de mindig volt egyfajta virtuális vagyona. Kellett neki a pénz. Miért nem adtad el az autódat, vagy miért nem költöztetek kisebb házba, kérdeztem, ő pedig elemezni kezdte, hogy mindez hogyan tette volna tönkre a gépezet mechanizmusát, mérnökien pontos leírást arról, hogy miért volt lehetetlen. Nem tudott semmiről lemondani. Még a kapszulás kávéfőzőről sem. Szerencsére az egyik barátjának a barátja épp olyan valaki, aki kisegíti a bajbajutott üzletembereket, mellesleg ügyvéd, papíron mindent el lehet vele intézni, csak legyen, aki határidőre megfizeti a horrorisztikus kamatokat, a bankhiteleken, a rezsin, a drága nyaralásokon kívül, úgy, hogy valójában egy vasa sincs. Csak költeni akar. Minden áron. A cég nem ment, nem is volt értelme pénzt fektetni bele, a látszatot fenn kellett tartani és új üzletek után nézni, amit nem kezdhetett olcsó éttermek teraszán. Semmi sem jött be neki, főleg a tőzsde nem, amire az uzsorás pénzét tette fel. Egész nap a gép előtt ült, de hiába. Elveszett. Az is. Nem volt nagy cécó, amikor széthordtak mindent. Akkoriban felesége napi hat milligramm rivotrilon és valami antidepresszánson élt, vagyis az ex-felesége, ezt még mindig elrontom, neki is úgy emlegetem, mintha még mindig a neje lenne. A fia szerint az apja egy csődtömeg, egy hülye, nem is beszélnek. Még mindig vannak tartozásai, de már jól alszik. És hízott. Ott ül az asztalfőn. Ahol nem érzi, hogy egy vesztes.
Ötvenkét évesen lett újra fiú. Az én fiam és szeretőm.
De velem? Velem mi lesz?
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
