Hazafele megállunk a híd tövében, kacsázunk. Hullámosan pattognak a víz fölén, mint a delfinek. Ha megfordulna az idő, és minden folyó mélyén eltűnt kavics fölemelkedne, és szállnának vissza repülőhalként, uszonyos angyalként, egyenest a tenyerembe, talán újra egészek lehetnénk, mi és a világ. Talán. – Sós Dóra írja az Apokrif vendégblogját a Librariuson.
A spagettiember
„Ami csillog, az lát.”
(Herta Müller: A róka volt a vadász)
Szonja ma reggel rosszul ébredt.
– Éjjel spagettiember voltam – meséli az álmát. – Egy öreg galaxisban sodródtam. Bámultak rám az első generációs csillagok, fakók voltak és bölcsek. Kötőtűcsillogással, némán várakoztak. Talán a megsemmisülésre. Aztán egyszer csak hályogosak lettek, foszlós opál göröngyök, és nem nyúltak utánam, mikor ásított az űr köldöke. A fekete lyuk nem harap, hanem szív: és én nyúlni kezdtem, tésztaszállá, és elváltak bennem a szemcsék, elengedtek a kötések az atomjaim közt.
– Nincsen semmi baj, Szonja, nem kell sírni – karjaimba veszem, és törölgetem üveggolyó-szemét. – A fekete lyuk időtlen, végtelen, nyugodt. Jobb lett volna ottmaradnod. De itt is jó lesz, meglásd. Sikerülni fog. Kicseréljük a gézt, jó?
– Oké – és hagyja, hogy a pocakjából kivegyem a poros, szürke gézt, és a helyére albinó bálnabébi-pamacsokat tömjek.
– Hány bálnabébit kapok?
– Kettőt. Hogy ne legyenek egyedül.
– Az jó.
Ma a nádasba mentünk mózeskosarazni. Szonja nem bírja a vizet, mert berohad tőle a pocakja. Helyette félbevágtam egy öblítősflakont, madzagot kötöttem rá, és úgy úsztatom. Elnézzük a késes nádat, fénylő, fekete kavicsokat gyűjtünk. Van ott barkós cinege, bölömbika, szitakötő, gyepibéka, nádirigó. Terelgetem az ebihalakat a tenyerembe, verdes a farkincájuk, szökdösnek át az ujjközökön. Szívesen hazavinném felnevelni őket, de először magunkról kell gondoskodnom.
Hazafele megállunk a híd tövében, kacsázunk. Hullámosan pattognak a víz fölén, mint a delfinek. Ha megfordulna az idő, és minden folyó mélyén eltűnt kavics fölemelkedne, és szállnának vissza repülőhalként, uszonyos angyalként, egyenest a tenyerembe, talán újra egészek lehetnénk, mi és a világ. Talán.
A töltés végén a falu felé fordultunk. A kertek alatt akartam menni, de összegabalyodtak az árkok, és kicsit eltévedtünk. Persze ijesztő, de ilyenkor azt csinálom, hogy ha nem találom az ösvényt, újat taposok, olyan kacskaringósat, ami végül hazavisz. Sárikánál, a szomszéd néninél vagyunk kosztosként.
– Mit főzött, Sárika?
– Spagettit, angyalom.
Szonja vak üveggolyó-szeme nézi, ahogy szívom a szálakat a számba. Utálatosan görbül az ölemben, haragszik minden ásító köldökre.
Vacsora után a garázsba megyünk, ahol a zárt szemű kismacskák aludtak télen, és kopaszon lógnak a kaszanyelek, fűrészfogak. Az asztal mellett ott egy zsák dió még tavalyról, holnapra pucolunk egy adagot Sárikának. Beletesszük a satuba a diószemet, és tekerjük, tekerjük, míg meghasad.
– Te, Ivon, hogyan lesznek a feketelyukak?
Hántom a dió héját, míg felidézem, amit egy könyvben olvastam.
– Ez egy szomorú-szép történet. Mikor egy óriáscsillag élete végére ér, szupernóva lesz belőle, aztán a maradványa magába zuhan, és fekete lyukká zsugorodik. Olyan erős a vonzása, hogy sem fény, sem anyag nem szabadul ki belőle. Talán új univerzumok vagy új dimenziók születnek benne. Lehet, hogy egy féreglyuk, ami összeköti a téridő távoli pontjait, még akár időutazni is lehet benne.
– Gondolod, hogy mi is utazhatunk benne egyszer?
– Nem tudom, Szonja. Remélem. Te mernél?
– Mernék. Ha visszamehetnénk.
– Hova?
– Az időben. A kötőtűkig. Vagy a tojáshéjakig.
– De akkor meg se születnénk soha.
– Csak úgy tudunk megszületni, hogy rosszak legyünk?
– Nem tudom, Szonja. Abban se vagyok biztos, hogy azok vagyunk.
– Muszáj annak lennünk. Különben nem lennénk most egyedül.
– Nem vagyunk egyedül. Itt vagyunk egymásnak.
A dió rései beisszák a sót. Hályog ül a satun, a héjakon, az üres macskakosáron. Nehéz megszólalnom, vattapamacs a keserűség a számban:
– Azon is gondolkodtam, hogy talán mi vagyunk a világtojás. Bennünk van a káosz.
– Ez biztos így van. De akkor az jó is lehet: ha újra tojás lennénk, talán másféle káosz lenne bennünk, és örök energiaforrásként jöhetnénk a világra. Bölcs, halott csillagokként.
– Ühüm, és akkor anyám máshogy enne minket – úgy, hogy ne legyen többet éhes.
– De ahhoz be kell jutni a feketelyukba.
– Ahhoz be.
Összeszedem a héjat, és a szemétdombra szórom, rá a bolyra. Hangyák bújnak elő: nyújtózkodnak, ásítoznak.
– A hangya is alszik? – kérdezi Szonja.
– A munkások gyorsakat bóbiskolnak. A királynő napi kilenc órát szendereg édesen. Átalussza a fél életét.
– Lehet az, hogy én is átalszom a fél életem? Mit gondolsz, Ivon, fölébredek egyszer?
Alkonyodik, narancs szálka az erdő. Stan és Pant nézünk Sárika karosszékéből, diót majszolunk. Sárika betereli a szürke anyamacskát. A hasán varratok, belül üreges. Szonjával egy szúrást érzünk gyomortájon. Ránk néz, szemében keskeny eseményhorizont, belebámul a szürkülő narancskockába, csak egy keskeny üveglap van közte és a végtelenség közt.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
