Augusztus 20. Kenyérünnep. Mindenkinek megvan a maga kenyere. Borszéki Boglárka írása az ő kenyeréről.
Majdnem hat éves voltam, amikor óvodába mentem, akkor is csak azért, mert iskola előtt kötelező volt. Ha jó idő volt, a legtöbb időt egy élénk kékre festett traktorgumin töltöttem, amit mélyen a földbe ástak. Az én gumidombom, amire felhúztam a lábaimat. A térdeimen összekulcsolt kézzel ültem a tetején és néztem őket. A gyerekeket. Béluska, a gesztenyebarna hajú, kreolbőrű kisfiú homokot töltött egy műanyag vödörbe, aztán kiöntötte, és újra belelapátolta, megint ki, így ment ez, hosszú percekig. Az óvónéni mindannyiszor megdicsérte, amikor a feltöltéssel készen lett. Ennek a Béluskának igazán jó, sőt, irigylésre méltó élete volt, azt gondoltam, és talán így is volt,annyi mustáros kenyeret ehet, amennyit csak akar. Elképzeltem, ahogy odalép a konyhakredenchez, lenyitja az ajtaját. A kulcsos ajtó mögül egy selyempapírral áttekert hatalmas, ropogós héjú kenyeret vesz ki, levágja a serclit, mert az a kedvence. És mustárt nyom rá. Beleharap. A traktorgumin ülve éreztem a globus mustár kissé fanyar ízét, ahogy a szétrágott kenyérhéjjal összekeveredik a számban.
Egy alkalommal közéjük ültem a fűbe. Terpeszülésben labdát gurítottunk egymásnak. Ilyet még sosem csináltam. Kellemesen kedves, barátságos, egyúttal értelmetlennek ható dolog volt, de maradtam, izgalommal töltött el a gyermeklétnek ez a fajta gondtalansága. Egy szőke lány a nap felé fordította az arcát. Nyálas szájacskájában egy adag hosszú, szőke hajszál volt, amit ügyetlenkedve, a fejét rázva próbált elhúzni onnan, közben nevetett és arról kérdezett minket, hogy kinek mi a kedvenc étele. Nekem gurította a labdát. Azt mondta, annak kell válaszolni, akihez a labda kerül. Én is nevettem, de nem volt hosszú hajam. Nem néztem senki szemébe, mert úgy vettem észre, hogy ők is így csinálják. Csak beszélnek a levegőbe. Néztem én is inkább a napba és kimondtam, hogy mustáros kenyér. Csend lett. Megkérdezte a lány, hogy az milyen. Mondtam. Nem értette. Sem ő, sem a többiek, akik hallgattak. Még egyszer megkérdezte, még egyszer elmondtam, de akkor már a szemébe néztem, hogy megtudjam, mit nem ért. A Béluska is ott ült, visszafojtva kuncogott. Mesélni kezdi, hogy az anyukája rántott csirkecombot csinál neki, krumplipürével, tejfölös uborkasalátával, azt sem tudja, hogy lehet a kenyeret mustárral megenni. Ő azt virslivel szokta, a kenyeret meg a kukába dobják, amit ő meghagy. Akkortól már nem voltam belé szerelmes, előtte pedig nem tudtam, hogy az vagyok, de már nem is érdekelt.
Harminckét éve szedem ki mások után a kukából a kenyeret, ha észreveszem valahol. A fűbe teszem, egy ablakpárkányra, vagy szétszórom a téren a galamboknak.
Az az éhség sosem múlik el. Nézem a kerek szalmabálákat a dombok között, velem van. Megpuszilom a lányom homlokát, velem van. Autót vezetek, velem van. Elfogyasztom az ünnepi ebédet, épp csak egy keveset, hogy velem maradjon.
A férjem egyszer elvitt misére. Ez az én testem, mondta a pap, miközben a sorban álló emberek nyelvére ostyát tett.
A kenyér, az ő teste. Meg az enyém, gondoltam.
Sem öltönyben, sem reverendában.
Csupaszon.
Vagy mustárral.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
